17. FEJEZET

– Ezt is! – nyomott Romy a karomban tartott ruhahalomra egy pulóvert. – A vörös hajhoz megy a zöld. 

Kétkedve néztem a pulcsira.

– Akkor is, ha egyáltalán nem tűnik zöldnek? 

Inkább a „mérgező” vagy a „halálos veszély” szavak illettek volna rá, és ezeket lehetett volna ráaggatni a délelőttünkre is. 

Romy levett egy szoknyát a vállfáról.

– Hordhatnád feketével, nindzsalány! – dobta a ruhákra. 

Alig egy órája vásárolgattunk, de Romy már talált nekem egy rózsaszínű blúzt, két farmert (nem feketét!), három pólót a lila különböző árnyalatiban és egy sárga nyári ruhát is. 

– Ajánlom, hogy a tavasz első napján ez legyen rajtad, vagy nagyon begurulok! – nyomta a kezembe. 

– Még szép! – vágtam rá, holott tudtam, hogy akkor én már régen nem leszek Idealben. 

A fekete szoknyát és a zöld pulcsit diszkréten visszatettem a vállfára.

– Ennyi elég lesz, Romy! Anyám hitelkártyája nem kiapadhatatlan. 

Romy hatalmasat sóhajtott, és megsimította a zöld pulóvert.

– Mi lenne, ha megvenném, és néha kölcsönkérhetnéd? 

– Titeket az ég is egymásnak teremtett ezzel a pulóverrel! 

Miután távoztunk a boltból, maradt még fél óránk Romy anyjának érkezéséig. Idealben egyetlen bevásárlóközpont volt, és nem is a csúcsok csúcsa, de akadt benne pár jó bolt, és az éttermi részlegből is kellemes illatok szállingóztak. 

De Romy nem arrafelé indult el, hanem egy határozottan szomorú benyomást keltő játékbolt felé.

– Én még mindig imádom az „Én kicsi pónimat” – motyogtam, de Romy a szemét forgatva maga után húzott. 

– Először is kezdjük azzal, hogy egy lánynak soha nem elég az „Én kicsi pónimból”. Ez tudományosan bizonyított tény. Másodszor: nem pónikat akarunk venni, hanem egy új Ouija-táblát. A régi össze van karcolva és iskolaszagú. 

Tényleg. A szeánsz közeleg. Azt ígértem anyának, hogy meggátolom, erre mit csinálok? Kosármeccsekre járok és shoppingolok.

– Tényleg meg akarod tartani? – kérdeztem. 

– De meg ám! Amint lesz egy szabad estém – lépett a társasjátékokhoz, és végigfuttatta ujjait a dobozokon. – Megvan! 

Áttettem a szatyromat a másik kezembe, és megérintettem a játékot.

– Én imádom a szeánszokat, de az Ouija-tábla olyan… ósdi. Nincs valami, ami jobban illeszkedik a huszonegyedik századhoz? 

Romy nem vette el a kezét a dobozról. 

– Mint például? – gondolkozott el. 

– Mit tudom én! Anderson most vett egy új EMP-érzékelőt, vessük be azt! El tudod képzelni Dexet az Ouija-tábla mellett? Mert én nem. 

A lényegre tapintottam, és Romy elhúzta a száját. 

– Igazad van. Csak hülyeségeket mondana, és összevissza lökdösné. Aztán ráfogná Mary Evansre, hogy az a „lökött tyúk” lökte meg, mert olyan lökött. 

Elnevettem magam.

– Akkor te is érzékeled a problémát. 

Visszacsúsztatta a dobozt a helyére.

– Anderson úgyis ég a vágytól, hogy igazából kipróbálhassa az elektromágnes-érzékelőjét. A műszert még Dex hülyesége sem képes megzavarni – mondta, aztán fintorgott egyet. – Bár nála soha nem lehet tudni. 

Majdnem megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor Romy elsétált a társasoktól.

– Csodás! Úgyis akartam már látni Anderson kütyüjét – feleltem. Azért voltam rá kíváncsi, hogy megtudjam, valójában működik-e, de ezt nem árultam el Romynak. Távoztunk a játékboltból, és elindultunk a kijárat felé. Valami rockballada szólt a nyolcvanas évekből, és egy ideges anyuka haladt el mellettünk, akinek bal kezét egy kisgyerek rángatta. A kijárat közelében egy szökőkút spriccelte a türkizkék vizet, és a szélén nevetgélő lányok ültek. 

– Te valami földönkívüli vagy? – szegezte nekem hirtelen a kérdést. 

Romyra néztem. Mosolygott, de sötét szemében őszinte kíváncsiság csillogott.

– Mi?! 

– Úgy nézed a plázát, mintha még soha nem jártál volna hasonlóban. A suliban is így nézel időnként. 

– Ó! – lepődtem meg, és forróság öntötte el az arcomat. Ennyit a beolvadásról. 

– Hol éltél eddig? – kérdezte, miközben kikerültünk néhány totyorgó idős hölgyet. 

– Tennesseeben – vágtam rá, és éreztem, hogy ki kell egészítenem valamivel. – Egy kis lányiskolába jártam, szóval ez az egész elég új nekem. 

A magyarázatom kielégítette Romyt.

– Miért hozott az édesanyád a rettentő nyomi Idealbe, más néven Fosvárosba? – kérdezte. 

– Nem tudom – lóbáltam meg a szatyrom. – De a régi sulimba nem jártak kísértetek, és nem volt kísértetekkel foglalkozó klubunk sem. – Eszembe jutott a Borostyánsuli Leslie-je és hasonszőrű unokatestvére, Lila, meg a csajos dolgok, amiket együtt csináltak. Nevetgéltek, karonfogva járkáltak, és néha összeütötték a csípőjüket. Eltűnődtem rajta, hogy a csípőkoccintást kipróbáljam-e Romyval. 

De Romy magasabb volt, és csak a combjának tudtam volna nyomni a csípőmet. A combdörgölést meg nem akartam erőltetni. De Romy arca hirtelen felderült, és megfogta a karom. A másik kezével a ridiküljébe túrt.

– Ha már a szellemeknél tartunk! Nemrég megkérdezted, hogy Beth és Mr. Snyder között van-e valamilyen kapcsolat, ami se nem undorító, se nem illegális… 

– Emlékszem – kerültem ki néhány gyereket, akiknek lufik voltak a csuklóikra kötve. 

– Nyomoztam egy kicsit az interneten, és ezt találtam! 

Kinyitott egy összehajtogatott papírt, és átnyújtotta nekem. Az iskola honlapjáról nyomtatta ki a cikket, aminek a következő volt a címe: „Iskolánk a város történelmét ünnepli!” 

– A suli történelmi kutatásokat végzett, hogy az iskola alapításakor melyik diáknak és tanárnak élt már itt a családja. Nézd, ott van Beth és ott van Snyder is! 

A fotón felismertem Betht, Andersont és Adamet. Mr. Snyder – harminc év körüli, fekete hajú férfi – volt az egyetlen felnőtt a képen. 

– Nem mondom, hogy sok, de azért valami, nem? – nézett rám nagy, sötét szemével. 

A fotóra meredtem, és bólintottam.

„Meg kell fizetniük” – mondta Mary. És komolyan gondolta. A fejemben hallott üvöltés is erről árulkodott. De Mary a legenda szerint halálra fagyott. Ijesztő vég, de nem okolhatsz érte mást. Mi van akkor, ha Mary mégis okol valakit a haláláért, és bosszút akar állni annak leszármazottján? Ennél furcsább dolgokról is hallottam már. 

– Csak egyvalamit nem értek. Miért most? Száz évig nem izgatta a téma, most meg bedurvul? – pillantottam Romyra. 

– Ki ismeri a kísértetek észjárását? – vont vállat, aztán elmosolyodott. – Az is lehet, hogy a városunk az alvilágra épült, ahonnan gonosz, természetfeletti energia szivárog Idealbe – tűnődött el, mint egy gyerek a karácsonyi kívánságlista felett. – Képzeld el, akkor mennyi kísértettel lenne dolgunk! – ábrándozott, és majdnem elnevettem magam. 

Nem értettem, hogy tudott valakit ennyire belelkesíteni, hogy városa a pokol lehetséges kapuja, de csak a vállára tettem a kezem, és ennyit mondtam: 

– Reméljük, hogy így van!