9. FEJEZET

A nap további része viszonylag eseménytelenül telt el. Mondjuk, ha az ember előtte kiüt egy srácot és flörtöl egy szörnypalántával, már semmi sem megy eseményszámba. 

Mivel nem akartam ilyen hamar újra találkozni Dexszel, úgy döntöttem, buszozás helyett inkább gyalogolok hazáig. Az a pár kilométer csak izomlázat okozhat, de legalább kiszellőztetem a fejem. Milyen prodigium lehet Dex? A boszorkánymester tűnt a legvalószínűbb lehetőségnek. Vámpír nem lehet, mert nem lóg a nyakában vérkő, és vérkő nélkül az éjszaka gyermekei porig égnének fényes nappal. Alakváltó sem lehet, mert nem volt állatszaga. A szárnyak is elég árulkodók lennének, úgyhogy hacsak nagyon ügyesen el nem rejtette a kabát alá, tündér se nagyon lehet. 

Sok boszorkánnyal és boszorkánymesterrel találkoztam már életemben, de néhány lépés távolságból érzékelni tudtam az erejüket, nem kellett hozzá megérintenem őket. 

Miközben kinyitottam az ajtót, azon gondolkoztam, kitől kérhetnék tanácsot. Anyának elmondhattam volna az ügyet, de eddig nem okozott gondot a prodigiumok felismerése, és szégyelltem bevallani. Ráadásul ez az én ügyem volt, amivel anya előtt kellett bizonyítanom. 

Eltűnődtem, mit mondana Finley: „Szúrd le ezüsttel, és ha meghal, akkor szörny volt.”

Vagyis csak egy lehetőségem maradt.

Amikor beléptem az előszobába, a ház csendes volt, és anya autója sem állt az épület előtt. A harmadik szobához mentem, ahol még nem jártam, és amikor benyitottam, úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. 

Itt voltak Finley holmijai. A párnája meg az a fotó, amit közös szobánk tükörkeretében tartott. Bennünket ábrázolt, ahogy az edzőpályan állunk. Én hatéves voltam, Finley nyolc vagy kilenc. Két vörös hajú kislány, akik átkarolják egymás vállát. Aranyos fotó volt (ha az ember nem nézte a kezemben tartott, kisméretű számszeríjat, és nővérem kezében nem vette észre a kardot). Azt kívántam, bárcsak emlékeznék a napra, amikor készült. A fegyvertartó öve az ágy sarkán lógott. Ezt az övet találtam meg azon a végzetes éjszakán. Ahelyett, hogy kézbe vettem volna, a falitükörhöz sétáltam. Mint mindig, most is le volt takarva. 

Amikor felhajtottam a leplet, megláttam benne Torint. Csípőjével az ágynak támaszkodva állt. Unatkozva bámulta a körmeit, de amikor meglátott, felderült az arca. 

– Helló, Isolde! Jó napod volt? 

– Nem igazán. De szeretnék kérdezni tőled valamit. 

Torin összefűzte maga előtt a karját.

– Az igazat megvallva nem vagyok jövendőmondó kedvemben. 

– Nem érdekel a jövő, a jelenről van szó. Találkoztam ma egy sráccal… aki valami. 

– Valami? Mármint nagy durranás? Helyes és álmodozol róla? Vagyis olyan, mint én? 

A szemöldökömet összehúzva néztem rá.

– Prodigium. Azt hiszem. Bizsergést éreztem, amikor hozzáértem. 

Egyből megbántam, ahogy kimondtam. Amikor észrevettem Torin ajkán a halvány mosolyt, még jobban bántam az egészet.

– Ezért mondtam Aislinn-nek, hogy több fickót tartson körülötted. Megérint egy fiú, és a varázserőt rögtön összetéveszted a hormonokkal. 

Legszívesebben keretestől megráztam volna a tükröt, de csak összefontam a karom a mellkasom előtt, mint ő.

– Nem a hormonok voltak. Valamilyen erő vagy varázslat, amilyet még nem éreztem. De meglepően… gyenge volt. 

Torin végre abbahagyta az idióta vigyorgást. 

– Az enyémnél is gyengébb volt? – tette fel a kérdést. 

Bár Torin a tükör fogságában élt, némi erőt még így is sugárzott. Bólintottam.

– Határozottan. Általában méterekről megérzem a prodigiumokat. De az ő erejét csak akkor éreztem meg, amikor kezet ráztunk. Lehet, hogy egy nagyon-nagyon rossz varázsló? Várjunk csak! Mégsem lehet varázsló, mert asztmás. Ha boszorkánymester lenne, már kikúrálta volna magát. – A prodigiumság egyik nagy előnye az volt, hogy az ember szinte soha nem volt beteg. 

Torin elegánsan vállat vont.

– Talán csak megjátszotta. Vagy valami korlátozza az erejét. Egy rontás vagy egy kötőbűbáj. Furának tűnt? 

Visszagondoltam Dex különös, kissé hivatalos beszédstílusára, és fura, régimódi, bár stílusos ruházatára. 

– Igen, fura volt. De a legfurcsább a varázsereje volt. 

– Ha kideríted, hol lakik, belopódzhatok a tükrébe, hogy többet megtudjunk róla. Elég nagy „jófejség” lenne a részemről, ahogy te fogalmaznál, de megtenném. 

Torin igazán könnyedén mozgott a házunk tükrei között, hiszen az eredeti tükre is ugyanitt volt. Átjutnia egy olyanba, ami máshol van, már keményebb dió volt, de láttam már őt távolabbi tükörbe utazni.

És hazudnék, ha azt mondanám, hogy a lehetőség, hogy Torint elküldjem Dex után kémkedni, nem volt kecsegtető. Mi van, ha Dex tényleg valami veszélyes teremtmény? Bár láttam már ijesztőbbet egy asztmás, kravátlis fickónál, de sohasem lehetett tudni, és az volt a feladatom, hogy kivizsgáljak egy természetfölötti ügyet. 

Másfelől cikinek éreztem a házi varázslómat éppen annak a srácnak a tükrébe küldeni, aki rendes volt velem, ezért megráztam a fejem. 

– Nem, az túlzás lenne. Majd kiderítem a saját eszközeimmel. 

– Te tudod – tért vissza körmei vizsgálgatásához Torin. – De az ajánlat továbbra is áll. 

Hátradőltem, és megfogtam az ágy támláját. A tükörben úgy tűnt mintha egymás tetején állnánk.

– Csak le akarsz kötelezni – mondtam. 

– Egyetlen szívesség van csak, amit megtehetsz értem, Isolde – mondta Torin. – Hogy kiszabadítasz ebből a börtönből. 

A szavaktól megborzongtam. 

– Arra soha nem kerülhet sor. 

– Már a jövőbe is látsz? – vonta fel szemöldökét. – Én láttam amit láttam. Te vagy a kulcsom a megváltáshoz. 

Válasz helyett a tükörhöz léptem, és letakartam. Torin hangja tompán érkezett a szövet alól: 

– Ne felejtsd el, Isolde, hogy szívességet szívességért, és én nagyon hasznos barát vagyok! 

Torin néha tényleg hasznos tud lenni. Hasznos is volt. De anyám szerint a látomásai soha nem akkor érkeztek, amikor szükség volt rá, és az ígéreteiben sem lehetett hinni. Mindig többet akart a másiktól, mint amennyit ő adott cserébe. 

Vagyis nem érte meg üzletet kötni vele.

Felsóhajtottam, és elindultam kifelé a szobából.

– Mit csinálsz ott? 

Összerezzentem anyám hangjától. Az ajtóban állt, és feszülten nézett rám.

– Isolde? 

Megdermedtem. Agyamon millió hazugság cikázott át, de anyám egyiket sem vette volna be, és csak még jobban felidegesítettem volna velük.

– Torinnal beszéltem. 

– Miről? 

– Az első napomról. – Ez igaz volt, de anyám tovább ráncolta a homlokát. 

– Miért nem nekem meséled el a napod? Különösen az a része érdekelne, amikor kiütöttél egy fiút. 

Szóval ezért ilyen mérges.

– Véletlen volt – ismételtem el századszor, de anyám idegesen ledobta a táskát az előszobaasztalra, és bejött a szobába. – A francba, Izzy, hányszor mondjam el, hogy a munkánk során kerülnünk kell a feltűnést?! Ez alapvető fontosságú! 

– Én megpróbáltam! 

– Úgy, hogy a második órán eltöröd valakinek a kezét?! 

– Csak kificamodott a válla – feleltem túlságosan mogorván. – Különben is egy szemét volt, aki szándékosan fájdalmat okozott annak a lánynak, aki a kísértetügyben a segítségemre lehet. 

Anya idegesen felsóhajtott. Csak egy másodperccel később fogta fel, amit mondtam.

– Miről beszélsz? 

Néhány szóban beszámoltam a Paranormális Működések Stúdiumáról, és amikor kimondtam a „tini szellemvadászok” kifejezést, leroskadt az ágyra.

– Francba! – fakadt ki. – De egy igazi szellemvadász megakadályozhatja, hogy tovább rontsák a helyzetet. Mert az ilyen kölykök mindig ezt teszik. 

– Tudom, de ez is valami – rogytam mellé. – Segíthetnek. Elmondhatnak pár dolgot Mr. Snyderről vagy a lehetséges kísértetről. Legalább nem kell feltúrnom a könyvtárat. 

Anyám felnézett, és majdnem mosolygott.

– Te könyvtárba is szoktál járni? Nem csak beütöd a Google-be? 

Most már én is mosolyogtam. 

– A Google csak Google. Te mondtad, hogy az internet sem tudhat mindent. Hogy a könyvek a legmegbízhatóbbak. 

– Tudom, hogy én mondtam. Engem csak az lep meg, hogy hallgattál rám. 

– Néha hallgatok. 

Előrehajolt, megpaskolta a térdem, aztán a torkát köszörülve felállt, majd az ajtó felé indult.

– Nem sok, de kezdetnek megteszi. Gyere, nem szeretem, ha itt gubbasztasz! – mondta, és valamivel kevésbé tűnt mérgesnek. 

Megpróbáltam túltenni magam a csalódottságomon. Mindig büszke voltam anyára. Bár nem sütött sütiket és nem varrt farsangi jelmezeket, szörnyekre vadászott. Okos volt és kemény, és esti mesék helyett megtanított rá, hogyan védjem meg magam az ágy alatt bujkáló szörnyektől. 

De aznap nem akartam olyan anyát, aki szörnyseggeket rúg szét. Olyan anyát akartam, akivel ücsöröghetek a kanapén, és akinek elmesélhetem katasztrofálisra sikeredett napomat. Dexről is szerettem volna mesélni neki, csak a varázserőről hallgattam volna. 

Talán még azt is elmondtam volna, mennyire hiányzik Finley.

Ehelyett követtem őt a folyosóra. 

– Azt hiszem, nekiállok a házi feladatnak… 

Anyám ridegen bólintott.

– Helyes. Én meg a konyhában leszek. Hatkor vacsora. 

– Rendben – kocogtam fel a lépcsőn, de anyám félúton megállított. 

– Izzy! 

– Igen? 

– Egész jó munkát végeztél – mondta nem túl határozottan. – Leszámítva azt a kificamított vállat. 

Nem azt mondta, hogy „kislányom, annyira szuperül csináltad!”, sem azt, hogy „sajnálom, hogy ilyen béna feladatot adtam neked”. 

De azért megtette.