22. FEJEZET

– Elég sót szórtam a sírra – mondtam Torinnak, miután három részt megnéztünk a Borostyánsuliból. Nem igazán tudtam a sorozatra koncentrálni, mert a mögöttem álló nap eseményein tűnődtem. – Tudom, hogy eleget. Mégsem zárta be Maryt a sírba. 

Torin az állát vakargatta.

– Ez nagyon szokatlan. 

Anyám óva intett attól, hogy tanácsot fogadjak el Torintól, de Torin ott volt, anya viszont nem. Nekem tanácsra volt szükségem. Hasznosra, és minél gyorsabban.

– Nem csak szokatlan. Egyenesen lehetetlen – néztem a plafonra. Akárki lakott ebben a lakásban előttünk, imádta a fluoreszkáló csillagokat. – A kísértetek képtelenek ellenállni a sónak. Azért is olyan unalmas a vadászatuk. 

Torin eltűnődött.

– Azt mondtad, egy tanár és egy diák is kapott… ajándékot. Figyelmeztetést, hogy hamarosan végük. 

– Egy szétvert fejű békát és egy felkoncolt Barbie-t. 

– Okos. Ezért nehezebb kiiktatni az öregebb kísérteteket. Minél tovább kísértenek és táplálkoznak a félelemből, annál erősebbé válnak – folytatta Torin. 

– Még nem hallottam erről a hipotézisről – néztem rá. 

Torin összefonta a karját.

– Ha tudnád, milyen jó érzés jobban tudni valamit nálad! Elégtételt jelent – mosolygott beképzelten. 

– Most már tudom. Köszönöm! 

Torin biccentett.

– Nagyon szívesen. A tudásnak ára van. 

Torin sóhajtva az ágyamba ugrott, és a tükörben úgy tűnt, mintha egymás mellett feküdnénk.

– Szóval a kísértetek a félelemtől izmosodnak – lógattam le a lábamat az ágyról. – De a kísértetek mindenképpen félelmetesek. Akkor minek erőlködnek különféle figyelmeztetésekkel? 

– Mert különbség van félelem és rettegés között. A rettegés sokkal erősebb érzelem. A negatív energiák táptalaja. Ha a kísértet fogja magát, és megjelenik az emberek előtt, akkor egyszerűen berosálnak, hogy a te kifejezésmódodat használjam. De ha ijesztő ajándékokat kapnak tőle, akkor elkezdenek szorongani, ami a kísértetek első számú üzemanyaga. Ha egy ilyen kísértetet ráadásul varázslattal idéztek meg, akkor olyan problémával szembesülsz, amilyen előtt most állsz. 

Ezen eltűnődtem.

– Minek akar valaki kísértetet idézni? 

Torin szokatlanul csendes volt, és amikor rásandítottam, észrevettem, hogy a kézelőjét babrálja.

– Ébresztő! 

– Kísértetet véletlenül is megidézhetsz. Vannak olyan varázslatok, amiknek a szellemidézés a melléktermékük. Az erősebb varázslatokra gondolok. Ha valaki megpróbál egy halottat feltámasztani, akkor… 

– Az képtelenség! Senkit sem lehet feltámasztani! 

Torin sértetten felhorkant, és abbahagyta a ruhaujja piszkálását.

– Mert te annyival jobban tudod! A te nyamvadt tizenhat esztendőddel biztosan sokkal nagyobb tudásra és élettapasztalatra tettél szert, min én a több száz elkoptatott évemmel! 

Ha Torint megsértették, átment szónokba. Felültem, és közelebb húzódtam a tükörhöz.

– Nem akartalak megbántani… Várjunk csak! Azt akarod mondani, hogy te már támasztottál fel halottat?! 

– Nem ezt mondtam – felelte, de kerülte a pillantásomat. – Csak annyit jegyeztem meg, hogy ha olyan kísértet kerül az utadba, aki ellenáll a sónak, akkor a közelben ott lesz egy sötét boszorkány is, méghozzá nagyon komoly varázserővel. 

Az ajkamat rágva Dexen gondolkoztam, aki ott volt azon az estén, amikor be akartam zárni a kísértetet a sírjába.

– Mintha etikai kételyeket olvasnék le az arcodról – mondta, és örültem neki, hogy annak idején megvettem az idegen szavak szótárát. 

– Jól mondod, Torin. Erkölcsileg akkora kételyeim lettek, mint egy ház. Emlékszel, amikor felajánlottad, hogy átmész Dex tükrébe kémkedni? 

– Már hogyne emlékeznék – húzta össze a szemét. 

– És arra is emlékszel, mennyire ellenkeztem? 

– Persze. 

– Megváltoztattam a véleményemet – böktem ki, és tudtam mennyire rossz dolgot teszek. Mindegy, mi volt Dex. Ha a barátom volt, nem állíthattam rá senkit. Viszont emberek sérültek meg, és nem volt helye erkölcsi kételyeknek. Lelkem legmélyén tudtam, hogy ez előbb-utóbb be fog következni. Különben miért néztem volna a házszámukat, amikor hazafelé elmentünk mellette? 

Megadtam a címét Torinnak, és biztattam magam, hogy nincs más választásom. A Brannickság azt jelentette, hogy néha nehéz döntéseket kell hoznod. Anyám szerint lehetnek olyan helyzetek, amikor nem a szívünkre kell hallgatni. Azt hittem, hogy az apámra céloz, de nem mertem rákérdezni.

Amikor Torin hetykén szalutált a távozása előtt, vissza akartam hívni, de már késő volt.

Felsóhajtottam, és a laptopom felé fordultam. Reméltem, hogy Leslie és Everton szenvedései elterelik a figyelmemet a sajátomról. Alig néztem öt percet a filmből, amikor halk kopogás hallatszott az ajtómon. Bár tudtam, hogy Torin elment, azért a biztonság kedvéért a tükrébe néztem, mielőtt azt mondtam:

– Szabad! 

Anya belépett, és az ajtófélfának támaszkodott.

– Autóbaleset volt az iskolátokban – kezdte minden bevezetés nélkül. – Volt valamilyen közöd hozzá? 

– Mire gondolsz? 

Anya elgondolkozott.

– Valami, amiről tudnom kell? 

A tükörbe pillantottam.

– Akkor nem volt. Kézben tartom az ügyet. 

Anya hosszan beszippantotta a levegőt, és bólintott.

– Rendben. Jutottál valamire a sráccal? 

Most direkt nem néztem a tükörre.

– Meghívott magukhoz, hogy megismerkedjek a nagymamájával. Úgy döntöttem, elfogadom a meghívást, hogy többet megtudjak róla. 

Anya aprót bólintott.

– Jó ötlet. Megcsináltad a házi feladatod? 

– Meg. 

Sokat kellett várni, amíg elvontatták Beth autóját és a behorpadt karosszériájú buszt. Közben megválaszoltam a Macbethtel kapcsolatos összes kérdést, és írtam néhány bekezdést a fogalmazásomból. Szerencsére Romy és Dex kibékültek, és mire az új busz beállt, már nevetgéltek és ugratták egymást. 

– Nagyszerű – mondta anya, és mintha nem akart volna elmozdulni a küszöbről. – Arra gondoltam, elmehetnénk vacsorázni. 

– Ebben a városban van étterem? Úgy értem, a patkányoson kívül. 

Anya olyan hangot hallatott, ami közel állt a nevetéshez.

– Tegnap én is láttam, kizárt dolog, hogy betenném a lábam egy olyan helyre, amit úgy hívnak, Bugger Király. 

– Mintha tegnap láttam volna egy kínait a bolt mellett – segítettem ki. – Bekaphatnánk egy csípős-savanyú tésztát! 

– Oké! – tolta el magát az ajtófélfától. – Akkor tíz perc múlva odalent! 

A kocsiút csendesen telt, de a megnyugtató értelemben. Vacsora alatt sem említettük az ügyet, csak Romyról meséltem, a PMS-ről és a cikkről, amit aznap olvastam a magazinban: „Húsz mód a hajszárítód felhasználására, amikről nem is álmodtál!” Anya hallgatag volt, de figyelt, és úgy döntöttem, ezzel megelégszem.

Miután végeztünk és anya kifizette a számlát, azt hittem, elindulunk hazafelé. Izgatottan vártam, hogy Torin milyen híreket hoz. De anya az autóra nézett, és ezt kérdezte:

– Van kedved furikázni kicsit? 

– Hát… persze – feleltem. 

Ha az idefelé út kellemes volt, akkor ez meg nagyon furcsa. Amikor bekapcsoltam a rádiót, anya azonnal elzárta, és a kormányra hajolva kémlelte az előttünk lévő sötétséget, miközben zajok után hallgatózott.

De addig nem jöttem rá, mire megy ki a játék, amíg meg nem álltunk egy ház előtt.

– Egy újabb munka? – kérdeztem. 

– Talán. Láttam két gyanús alakot a gofris előtt, akik itt laknak – rántott vállat. 

– Mindenki gyanús a gofrisnál. Azért mennek oda, hogy gyanúsak legyenek. Meg gofrit egyenek. De azt is gyanúsan. 

Anyám hátradőlt az ülésen.

– Nem bírom a semmittevést, csinálnom kell valamit! – ismerte be. 

– Mármint a kutatáson kívül? – kérdeztem, és anya nagyon mélyet sóhajtott. 

– Miért nem árulod el, hogy mi után kutatsz? – kérdeztem, és legnagyobb meglepetésemre a hangom vékony volt és sírós. – Ha Finley-ről van szó, legalább hadd segítsek! Tudom, hogy elszúrtam a dolgot, de most már… 

Amikor felém fordult, megint megdöbbentett, mennyire hasonlít Finley-re. Ugyanaz a kiálló arccsont, ugyanolyan duzzogó ajkak, ugyanaz az erős áll.

– Nem szúrtál el semmit – váltott parancsolgató hangnemre. – Én soha nem mondtam ezt neked, és nem szeretném, hogy egy pillanatig is ezt hidd! 

Megrángattam a kapucnis pulcsim madzagját.

– Annyira hiányzik! 

Elhúzott mellettünk egy autó, és bizonyára a fény játéka lehetett, mert úgy tűnt, mintha anya ajka megremegne.

– Tudom – felelte. 

Nem azt mondta, hogy „nekem is”, de azért már ez is valami volt.

Hátradőltem, és a fejemet nekiütögettem a támlának.

– Soha nem találjuk meg, ugye? 

Anya olyan sokáig hallgatott, hogy már azt hittem, nem válaszol, de végül ennyit mondott:

– Fogalmam sincs. 

A sötét autóban ülve könnyebb volt feltenni a kérdést:

– Mihez kezdünk, ha nem találjuk meg, és mi leszünk a két utolsó Brannick a világon? Tovább vadászunk a szörnyekre, bár egyre veszélyesebb lesz? Addig, amíg végül egyetlen Brannick sem marad? 

Anyának megfeszült az állkapcsa. Hosszú ideig az egyetlen zaj a hűlő motor kattogása volt. Aztán anya ugyanolyan csüggedten, mint amilyennek én éreztem magam, ezt felelte:

– Nem tudom, Isolde. Most csak erre tudok koncentrálni – biccentett a ház felé, de tudtam, hogy nem erre a konkrét munkára gondol, hanem általában a munkára. – Az anyám bevetésen halt meg, ahogy az unokatestvéreim, és a nagynénéim és nagybátyáim is. Majdnem minden Brannick, akit ismertem. De nem tudom magam elképzelni bevetések nélkül. Miközben antik könyveket bújok, hogy Finn nyomára akadjak… úgy érzem, megbolondulok. Hetek óta akkor voltam újra boldog, amikor ezeket az ürgéket követtem a gofristól idáig. – Szárazon, minden jókedv nélkül, recsegve felnevetett. – Látod, ez a Brannickság! Most pedig nyomás haza! 

Hazafelé nem beszéltünk egymással. Mindketten a saját gondolatainkba merültünk. A szobámba érve Torint kerestem a tükörben, de még nem ért vissza. Nem tudtam, ez jó hír-e, vagy rossz.

Levettem az utcai ruhámat, és pizsamába bújtam, aztán az interneten Mary Evans és a szellemidézés után nyomoztam. Anyának igaza volt. Ez a Brannickok dolga. Szörnyeket vadászunk le, embereket mentünk meg, és figyelünk. Nem szabad, hogy Romy meg Dex meg holmi Macbeth-esszé elvonja erről a figyelmem. 

Itt volt az ideje, hogy megoldjam ezt az ügyet, és magunk mögött hagyjuk Idealt. Anyának tovább kellett folytatnia a munkát, hogy ne gyanús alakokat kövessen a gofrizótól. 

Mire anya bekopogtatott az ajtómon, hogy „takarodó!”, tudtam, mi lesz a következő lépésem. Kikapcsoltam a számítógépet, és lefeküdtem. Biztos voltam benne, hogy nem tudok elaludni, de valahogy mégis sikerülhetett, mert Torin suttogására ébredtem.

– Isolde! 

Kicsit megijedtem, mert azt hittem, megint Torin saját készítésű álmába csöppentem, de a varázsló a tükörben állt, amikor álomittas hangon megkérdeztem:

– Mi az? 

– Ha a kedvesed gazember, annak semmi jelét nem adta ma este – mondta, és meglepődtem, hogy mennyire megkönnyebbültem ettől a mondattól. – Nem művelt semmi természetfölöttit. Bár amennyit gépezik ez a srác, az elég fantasztikus – ásított hatalmasat Torin. 

– Rendben, és nagyon köszönöm! 

Torin leült a székembe a tükörben, hátradőlt, és összefonta taraján az ujjait.

– Ennyi? Végeztünk? 

Az ablak felé fordultam az ágyban, és úgy válaszoltam:

– A java csak most jön.