2. FEJEZET

A konyhánkban túl erős volt a fény, a fejem lüktetett és fájt tőle. Az sem segített, hogy az Itinerisen át jöttünk haza, ami a világ több pontjáról nyíló varázskapu-hálózat volt. De mint a legtöbb varázslattal kapcsolatos dolognak, ennek is volt hátulütője. Bár sokkal gyorsabb módja volt a közlekedésnek, a testet is jobban megterhelte. Nem túl egészséges dolog átpasszírozódni időn és téren. 

Mivel az előttem gőzölgő főzet kihűlt már annyira, hogy ne égesse szét a számat, belekortyoltam. Olyan illata volt, mint a fenyőgyantának, de a fejem sajgását elmulasztotta. Anyám összeszorított szájjal ült velem szemben, és a kávésbögréjét forgatta.

– Ez egy fiatal vamp volt – mondta, és én szerettem volna elásni magam. 

– Tudom – érintettem meg a nyakamon lévő lyukakat, amik anyám „teájának” köszönhetően kezdtek összezárulni, de még így is fájtak. 

– Hogy jelenthetett problémát a számodra, Isolde? Ha tudtam volna, hogy nem boldogulsz vele, nem küldelek oda. 

Kezemet az asztalra ejtettem.

– Nem jelentett problémát. 

Anyám a nyakamon vöröslő harapásra nézett, és felhúzta a szemöldökét. Anya káprázatosan gyönyörű nő volt fiatalkorában, és határozott vonásainak köszönhetően ma is megfordultak utána az utcán a férfiak. Szeme ugyanolyan sötétzöld volt, mint Finley-é vagy az enyém. De olyan keménység égett benne, ami gyermekei tekintetét nem jellemezte. 

– Úgy értem, elbántam volna vele, ha nem… ha nem jött volna a gondolatolvasással, és nem fúrta volna magát a fejembe – motyogtam. 

– Akkor azonnal ki kellett volna csinálnod! – kapta fel a vizet anyám, és nem tudtam, mi fáj jobban: a harapás vagy a belém hasító bűntudat. Anyám felsóhajtott, aztán lehajtotta a fejét, és megdörzsölte a szemét. 

– Bocs, Iz, tudom, hogy te megtettél minden tőled telhetőt. 

De ami tőled telik, az nem elég.

Anya nem mondta ki ezeket a szavakat, de éreztem, ahogy ott lógnak a konyha levegőjében. Ezekben a napokban sok szó maradt kimondatlanul közöttünk. Legtöbbször Finley neve. A nővérem egy évvel ezelőtt eltűnt New Orleansban. Egy rutinmunkát kellett volna elvégeznie: le kellett volna csapnia egy fekete boszorkánykörre, akik a halandóknak gonosz bűbájokat árultak. Együtt mentünk, de az utolsó pillanatban úgy döntött, inkább várjam meg a kocsiban.

Még ma is látom magam előtt, ahogy az utcai lámpa fénykörében áll. Vörös haja úgy világított, hogy szinte hunyorognom kellett. 

– Majd én elintézem, te csak olvass nyugodtan! – biccentett az ölemben fekvő könyvre. – Tudom, hogy mennyire kíváncsi vagy a következő fejezetre. – Mosolygás közben gödröcskék jelentek meg az arcán. 

Igaza volt. A könyv hősnőjét foglyul ejtették a kalózok, vagyis a legizgalmasabb részhez értem. Ráadásul egyszerű munkának tűnt. Finley olyan magabiztosan indult el a boszorkányok háza felé, hogy nem féltettem, legalábbis nem nagyon. Csak egy óra múlva kezdtem el aggódni. Meg akkor, amikor bementem a házba, és üresen találtam. Kén és füst szaga terjedt a levegőben, és Finley fegyvertartó öve a lestrapált kanapé előtt feküdt.

Anyával hat hónapig nyomoztunk utána. Hotelszobákban aludtunk, követtünk minden lehetséges nyomot, és elemeztük a Finley esetéhez hasonló ügyeket. De nem találtunk semmit. Finley egyszerűen… elpárolgott.

Aztán anyám egyszer csak pakolni kezdett.

– Hazamegyünk. A Brannickok szörnyekre vadásznak. Ez a dolgunk, folytatni kell a munkát. Finley is ezt szeretné. 

Anyám akkor mondta ki utoljára a nővérem nevét.

Most meg itt ült velem szemben, és csak forgatta, forgatta, forgatta a bögréjét.

– A legjobb lesz, ha egy ideig segítek. Elkísérlek a küldetéseidre, amíg meg nem erősödsz – mondta végül. 

Finley tizennégy éves kora óta hajtott végre magányos akciókat. Én tizenhat voltam. És ez volt az első alkalom, hogy anya egyedül elengedett. Nem is sejtettem, hogy ez lesz az utolsó is.

Meglöktem a bögrémet.

– Elbírtam volna vele, anya! De a fejembe látott! Legközelebb majd jobban vigyázok! Most már nem fog készületlenül érni. 

Anyám felemelte a fejét, és rám nézett.

– Mit látott? – kérdezte, de sejtette a választ. 

Az asztalt karmolgatva válaszoltam:

– Egy másodpercre Finn jutott eszembe. A vamp meg… észrevette. Ez zökkentett ki. 

A tükörfiút nem említettem. Tudtam, hogy anyámnak Finley említése is elég lesz.

Tekintete a semmibe révedt.

– Értem – felelte mogorván, és a szék megcsikordult a padlón, ahogy hátralökte, amikor felállt. – Menj aludni! Majd holnap megbeszéljük, hogyan tovább! 

Anyám szája szélét mély zárójelek keretezték. Amikor elsétált mögöttem, megérintette a fejemet.

– Örülök, hogy nem sérültél meg – búgta, aztán a hajamba túrt és kiment. 

Megfogtam a bögrém, és meglögyböltem az alján maradt teát. Szerettem volna felmenni, lezuhanyozni és ágyba bújni.

De előbb még dolgom volt.

A házunk nem volt nagy durranás. Néhány szoba, egy kis konyha meg egy fürdőszoba, ami a hatvanas évek óta nem esett át felújításon. Pedig egykor ez volt a Brannick főhadiszállás. Amikor még voltak Brannickok. Mármint rajtunk kívül. Most csak egy fákkal körbevett épület volt, viszont akadt benne egy szoba, amilyennel nem sok ház dicsekedhetett. 

A haditerem.

A neve hangzatosabb volt, mint maga a szoba. Ugyanis nem volt benne más néhány dobozon, egy tükrön meg egy kerek asztalon kívül. A tükörhöz mentem, lehúztam róla a leplet, és egy varázsló nézett vissza rám.

Torinnak hívták, és pár évvel idősebbnek látszott nálam. Tényleg idősebb volt, hiszen 1583-ban ragadt a tükörben, szóval tulajdonképpen úgy négyszáz éves lehetett. 

– Isolde! – kiáltotta. – Minek köszönhetem a látogatást? – támaszkodott az asztalra Torin. 

Mindig furcsa volt Torinnal találkozni. A tükörben úgy látszott, mintha az asztalon ülne, a Haditerem közepén. Pedig a valóságban üres volt az asztal. Hiába ismertem Torint gyerekkorom óta, azon kaptam magam, hogy még most is a hátam mögé pillantgatok, hogy tényleg ott ül-e. 

A gondolattól megint megsajdult a fejem. Torin a maga korában egy különösen erős sötét varázslónak számított, és senki sem tudta, milyen varázsige juttatta a tükörbe. Egy biztos: az egyik ősöm, Avis Brannick talált rá és vette gondjaiba.

Persze, ezt nem merő önzetlenségből tette, hanem mert Torin a jövőbe látott. Az évek során jó pár Brannicknak könnyítette meg a dolgát jóslataival. Könnyebb úgy szembenézni egy boszorkánnyal vagy egy tündérrel, ha tudod, mire számíthatsz. De én nem jósoltatni jöttem.

Felkuporodtam az asztalra, és államat a kezembe tettem. 

– Ma megharapott egy vámpír – közöltem. 

Torin összehúzott szemmel előrehajolt.

– Valóban? – látta meg a sebhelyet a nyakamon. – Milyen kifejezést is szoktál használni? 

– Szívás – mondtam a szememet forgatva, és önkéntelenül elmosolyodtam. 

Torin bólintott.

– Most szó szerint ez történt. – Megpróbálta tükrözni a testtartásomat, alakja pirosas folt volt a homályban. Szőke, kócos haja a homlokába hullt, és mosolygás közben látni lehetett, hogy a fogsora is ugyanilyen kócos. – Mondd el az egészet! 

Elmondtam. Ugyanúgy, ahogy szoktam, mióta elég idős lettem ahhoz, hogy anyámat és Finley-t elkísérjem a küldetéseikre. Megnyugtató volt Torinnak mesélni, mert tudtam, hogy a füle nincs kihegyezve az akcióm hibáira. Nem hányja a szememre, hogy jobbra kellett volna mennem, amikor balra mentem. 

Anyámmal ellentétben Torin nem homlokráncolva hallgatott végig. Nevetett, amikor leírtam Paszkál búvóhelyét, undorodó arcot vágott, amikor a csillámporról beszéltem, és felhúzta szemöldökét, amikor odáig jutottam a történetben, hogy Paszkál után eredtem a lépcsőn. 

– De szerencsére jól vagy, és legközelebb folytathatod a harcot – mondta végül. 

Felsóhajtottam, és összefont copfom végét kezdtem babrálni az arcom előtt.

– Igen, de ha anyám nem lép közbe… Úgy gondolja, hogy nem mehetek magányos akciókra. Pedig nem kéne féltenie. Igaz, hogy most kicsúsztak a kezemből a dolgok, de ha egy kicsit jobban bízna bennem… 

– Ha teljesen megbízott volna benned, akkor nem követett volna, ami azt is jelenti, hogy nem léphetett volna közbe – vont vállat Torin. – Te pedig, drága Isolde-om, elvéreztél volna egy, ha jól sejtem, rendkívül ízléstelen szőnyegen, vagy hozzámehettél volna egy vámpírhoz. Egyik sors sem tetszett volna neked, és nekem sem – húzta össze résnyire a szemét. 

A szavaitól megsajdult a szívem, de megpróbáltam nem venni róla tudomást. Torin az életem része volt. Mióta is? Mióta csak az eszemet tudom. Amikor anya és Finley küldetésen voltak, ő volt az egyetlen társaságom. És Finley eltűnése után ő volt az egyetlen, akivel beszélhettem a nővéremről. Azért is zavart annyira az a gyanú, amit Paszkál kiolvasott a fejemből.

– Anyád csak aggódik érted – rántott vissza a gondolataimból Torin. – Az egyik lányát már elvesztette. Teljesen érthető, hogy nem akarja a másikat is. 

– Tudom – öntött el a bűntudat. – Ha ma este meghalok, mert egy vámpír a gondolataimban olvasott, anyám kikészült volna… 

Lehúztam a gumit a copfom végéről, és elkezdtem kibontani a fonatot. A hajszálaimról vámpírhamu szállt fel. Ezek szerint közelebb voltam Paszkálhoz, mint gondoltam. Fintorogtam, aztán leugrottam az asztalról.

– Zuhany, szunya. Kösz a beszélgetést! 

Torin elegánsan intett a kezével, és hátracsúszott csuklójáról a csipkemandzsetta.

– Bármikor, Isolde! 

Elindultam, de a küszöbről még visszafordultam. 

– Torin… – kezdtem bizonytalanul, aztán végül vettem egy mély lélegzetet, és hadarva hozzátettem: – Egészen biztosan semmit sem tudsz Finn eltűnéséről? 

Feltettem már ezt a kérdést azon az éjjelen is, amikor Finley eltűnt. A derékszíját leszámítva Finley-nek nyoma sem volt a boszorkányok szállásán. De volt ott egy nagy tükör is, vastag fakerettel, amiről kerubok vigyorogtak rám. És a tükör mintha világított volna, de lehet, hogy csak optikai csalódás volt az egész.

De azon az éjszakán annyira kikészültem, annyira össze voltam zavarodva, és annyira bánatos voltam, hogy igazán nem lehettem biztos benne, mit is láttam. 

Torin közelebb lépett az üveghez, és meglepően kedves hangon így válaszolt:

– Nem, Isolde. Nem tudok róla semmit. 

– Értem – simítottam hátra a hajam, aztán vettem egy nagy levegőt, és lekapcsoltam a villanyt. 

A sötétben Torin így folytatta:

– Finley különben sem érdekelt soha. Nem ő az a Brannick, aki kiszabadít, ugyebár. 

Összeszorult torkomon át meglepő, hogy egyáltalán hang jött ki.

– Arról szó sem lehet, Torin. Lehet, hogy kedvesebb vagyok hozzád, mint anya vagy Finn, de te még az unokáimmal is abból a tükörből fogsz társalogni – feleltem. 

Torin felkacagott.

– Én látom a jövőt. Te leszel az, aki kiszabadít az üvegbörtönből. Most menj, mosd le a hajadról a vámpírhamut, aztán pihenj! Holnap rád és Aislinnre nagy utazás vár! 

– Hová megyünk? Mit láttál? – kérdeztem, de nem érkezett válasz.