10. FEJEZET

Zavartan ültem fel. Mozogtam, a fejem fölött madarak csiripeltek, és a virágok illata elhódított. Napfény csillogott a sötétzöld vízen, és amikor beárnyékoltam a szemem, észrevettem, hogy egy csomó ékszer van rajtam, ami a valóságban sohasem volt az enyém. 

Felnyögtem, és a selyempárnáknak dőltem.

– Mit keresünk egy csónakban? 

A csónak túlsó végében Torin húzta a lapátokat.

– Gondoltam, nem árt egy kis változatosság – vigyorgott. 

– Tudod, mi lenne a változatosság? Ha nem hatolnál az álmaimba, ilyen… – Széleset intettem. 

– Ilyen csónakázásokkal? Azért elég szép helyre hoztalak. 

Ez tagadhatatlan volt. Kétségkívül szép volt egy szomorúfüzekkel és virágzó bokrokkal szegélyezett folyón lecsorogni. A nap kellemesen melengette arcomat.

– Hol vagyunk? Jártál már ezen a helyen? – kérdeztem. 

Torin abbahagyta az evezést, és csukott szemmel napfürdőzött.

– Te is tudod a választ. 

– Tudom. Csak akkor mondod el, ha kiszabadítalak. 

Torin bólintott.

– Pontosan. 

– Mivel erre nem kerül sor, azt legalább elmondod, miért hoztál el csónakázni? 

– Álmodban csikorgattad a fogad. Ez egyszerre volt idegesítő és aggasztó. Gondoltam, egy kis kirándulás jót fog tenni. 

– Először is, ne kukkolj álmomban, másodszor… 

– Hallgass! – mondta minden keménység nélkül. – Csak dőlj hátra, és élvezd ezt a kellemes, nyári napot! 

– Február van, és már különben is hátradőltem. 

– A valóságban február van. De ebben a világban olyan hónapot írunk, amilyet csak akarunk. 

Ez elég veszélyes gondolatmenet volt. Torin nagy volt az álmok és vágyak teljesítésében, meg a tökéletes napokban. De soha nem adta ingyen, és egyik sem volt valóságos. 

Viszont kellemes és andalító volt nem gondolni anyára, Finley-re, a kísértetekre és az iskolára. Az iskola gondolatára egyből kirázott a hideg. 

Kidugtam a kezemet a csónakból, és ujjammal végigszántottam a kellemesen hűvös hullámokon. Amikor észrevettem, hogy nincs tükörképem, felültem.

– Tudom, hogy a tükrökben néha nem látszódik az ember, de a vízben?! 

– Ezek az én szabályaim. 

A távolabbi parton mozgásra lettem figyelmes. Felemelt állal kinéztem. Egy asszony volt az. Hosszú, bíbor brokátruhát viselt, és fekete haján kéken villogott a napfény. 

– Ő kicsoda? – kérdeztem. 

– Ki? – fordította meg a fejét Torin, és összehúzta a szemöldökét. – Mit keres itt? 

Egyetlen legyintéssel eltüntette az asszonyt, de homloka továbbra is gondterhelt maradt. 

– Ez furcsa. Nem hívtam ide Rowenát. Te hoztad magaddal? 

– Mivel azt sem tudom, kiről beszélsz, nehezen hozhattam ide. 

Torin visszanézett arra a helyre, ahol az asszony állt.

– Rowena a tagja volt egy… – Hátrasimította a haját, és nem folytatta. – Hagyjuk! 

Torin hátradöntött fejjel tovább süttette arcát a nappal, és hallgatott. Torin tükör előtti életéről nem sokat tudtam, de az volt az érzésem, jobb is így.

Túlságosan furcsa volt valóságos személyként, egy valóságos srácként elképzelni. 

Mindketten hallgattunk, és talán el is szunyókáltam kicsit. Lehetséges egy álomban elszunyókálni? Torin világában minden lehetséges. Arra riadtam fel, hogy a következőt mondja:

– Miért nem vagy önmagad? 

– Tessék? 

– Attól félsz, hogy a diákok nem fogadnak be maguk közé. Ezért csikorgatod a fogad álmodban. Meg akarod szerettetni magad, hogy beépülhess a kis klubjukba. 

Felemelte a fejét, és mélyen a szemembe nézett.

– Te nagyon kedves ember vagy, miért nem mutatod ki ezt az oldalad feléjük is? 

Kisimítottam néhány nem létező ráncot a szoknyámon.

– Ez a te nagy tanácsod? Legyek önmagam? 

Torin mosolygott. A fogai összevissza álltak, de annál fehérebbek voltak.

– Pontosan! Légy Isolde Brannick, és imádni fognak! – fogta meg a kezem, és csókot nyomott rá. 

Annyira megdöbbentem, hogy mozdulni sem tudtam. A kezem bénán feküdt a tenyerében.

Amikor Torin felnézett, olyan zöld volt a szeme, mint a folyó, amin csónakáztunk.

– Most pedig ébresztő! – mondta, és a következő pillanatban összeszorult gyomorral felriadtam. 

Az órám szerint három perc volt hátra az ébresztőig. A függöny peremén szürke fény szűrődött be. Azonnal a tükörre pillantottam. Torin nem volt benne. Mivel eléggé kínosnak éreztem a történteket, ennek egyértelműen örültem. Mi a fene volt ez? Az egy dolog, hogy megfogja a kezem, de hogy meg is csókolja?! Maya szavaival élve ez „egészen más káposzta” volt. 

Ledobtam magamról a takarót, és zavart gondolatokkal elindultam a lépcső felé.

* * *

Anyám már elment. Most királyi reggeli helyett csak egy hűtőre ragasztott üzenet várt, hogy vegyem ki a mirelit gofrit. Miután beraktam a pirítóba, felmentem, hogy megejtsem életem legforróbb zuhanyozását. Amíg forráztam magam, az álmomra gondoltam. Nem a kézcsókos részre, azt el akartam felejteni, hanem arra, ami megelőzte.

Légy önmagad! Ezt mondta Torin. Oké, ez menni fog. És bár a tegnapi nap nem volt „ideális” – vigyázat, szóviccveszély! –, azért sikerült összebarátkoznom Romyval. Vagy majdnem. Most már csak beszélnem kell vele a szellemirtó klubról, és kideríteni, hogy mit tud a biológiatanárt ért támadásról. 

Sima ügy.

Befejeztem a zuhanyozást, de rá kellett jönnöm, hogy a belső monológom tovább tartott, mint gondoltam, mert a gofri szénné égett a kenyérpirítóban, és nagy esélyem volt rá, hogy lekésem a buszt. Magamra kaptam a ruháimat, vagyis a farmeremet fekete pólóval. De a tegnapi tekintetekből kiindulva aznap a rózsaszínű, kapucnis pulóver mellett döntöttem, és az ajtóhoz futottam. Egy sarokkal odébb volt a buszmegálló, és majdnem becsukódott az ajtaja az orrom előtt. A hajam csapzottan lógott a vállamra, miközben felkapaszkodtam a lépcsőn, és megpróbáltam bocsánatkérőn mosolyogni.

A sofőr, akit a névtáblája szerint Maggie-nek hívtak, megvetően nézett rám.

– Nem várok senkire! Legközelebb lekésed! 

– Bocs – makogtam, és hátrafelé iparkodtam, üres helyet keresve. Dex felpattant, és integetni kezdett. 

– Helló, Isolde, Dex vagyok, az új barátod! Foglaltam neked egy helyet! 

Minden fej Dex felé fordult, és a diákok csodálkozva hallgatták a bejelentését. De Dex vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte. Visszaintettem. Ahogy ott ült mosolyogva, annyira volt fenyegető, mint egy golden retriever, de én nem felejtettem el a tegnapi esetet. Ha én tudtam róla, hogy prodigium, vajon ő is rájött, mi vagyok? Azért ilyen extra barátságos velem? 

A busz meglódult, és elvesztettem az egyensúlyomat. Dex el akarta kapni a derekamat, de lejjebb sikerült megfognia… Még a farmeren át is éreztem a varázsbizsergést.

Dex elkapta a kezét. Már azt hittem, ő is megérzett valamit, de csak ennyit mondott: 

– Bocs, a kapcsolatunk még nem ért a tapizás fázisába. 

Ja. Annyira el voltam foglalva Dex prodigiumságával, hogy észre sem vettem, milyen kényes helyen tapogat. Egy olyan helyen, ami már a fürdőruhazónához tartozik. Anya néhány évvel ezelőtt az egyik „amit a világról tudni kell” előadásában így fogalmazta meg az egyik elsődleges szabályt: „Soha ne engedd meg a fiúknak, hogy a kezük a fürdőruhazónába vándoroljon!” De nem tudta befejezni, mert a boszorkánymester, akit családilag üldöztünk, az autónk motorháztetejére vetette magát. 

Azt hiszem, anyám egy kicsit megkönnyebbült abban a pillanatban.

Elpirultam, és leültem Dex mellé. Vigyáztam, hogy még a combunk se érjen egymáshoz. A combok ugyan nem számítottak a fürdőruhazónához, de biztos voltam benne, hogy a botrányoshoz igen. Elkezdtem befonni a hajam, és Dex az ellenkező térdére tette a sarkát. Aznap szürke kordnadrágot és tengerészkék, V nyakú pulcsit viselt, ami még jobban kiemelte kék szemét. A kabátját a feje mögé gyűrte párnának.

A kabát felé biccentettem. 

– Szunyókáltál? 

– Igen, a busz fél hétre ér az utcánkhoz, ami elég embertelen időpont. Általában végigalszom az utat, de a te kedvedért most figyelmes és éber útitárs leendek. 

Begumiztam a copfomat.

– Mindig így beszélsz? 

– Hogy? 

Felvontam a szemöldököm. 

– Leendek meg éber útitárs? Ki beszél ma így? 

Dex kuncogva oldalba könyökölt.

– A kulturált emberek, akiknek olyan nevük van, mint Dexter és Isolde. 

– Izzy! Csak anyám hív Isolde-nak. Ő is csak akkor, ha mérges rám. – Azt nem tettem hozzá, hogy az utóbbi időben rendszeresen így hív. 

– Szóval, hogyan kerültél Idealbe, Izzy? – hajolt előre Dex. Elfeküdte a haját, és totál gáz, de úgy éreztem, szívesen lesimítanám. Hogy az ujjaim nehogy önálló életre keljenek, gyorsan összekulcsoltam őket, és az ölembe fektettem a kezem. 

– Tennesseeben éltünk, de anyám elvesztette az állását, és gondoltuk, mindkettőnknek jót tenne egy kis levegőváltozás. 

Ez volt az első alkalom, hogy előadtam a fedősztorit. Dex egy könnyed vállrándítással fogadta.

– Én is új vagyok itt. Újdonat. Nyáron költöztem ide. 

– Honnan? 

Dex összekulcsolta ujjait, és karját a feje fölé nyújtóztatta.

– New Yorkból. 

– A szüleid is környezetváltozásra vágytak? 

– Ők… nos… Nincsenek már velem. 

Megpördültem.

– Akkor kivel laksz? – lepődtem meg. 

Dex nagy, ártatlan szemmel nézett rám. 

– Egyedül. Nem mondtam még, hogy harmincöt éves vagyok? 

Amikor rosszallóan néztem rá, bevallotta:

– A nagyimmal. 

Könnyedén mondta, de anyától és Finley-től megtanultam, hogy a testbeszédből olvassak. Amikor kimondta a szavakat, táskája pántját olyan erősen hurkolta az ujjaira, hogy azok elfehéredtek.

Mielőtt válaszolhattam volna, a székek fölött egy arc bukkant fel előttem.

– Helló! Izzy vagy, ugye? – kérdezte Romy. 

– Az hát. Egész idő alatt itt voltál? 

– Romy olyan, mint én – mondta Dex, és finoman megrugdosta hegyes orrú cipőjével a lány széktámláját. – Túl korán kell kelnie, és az egész utat végigszunyókálja. 

– Jobban mondva próbálok aludni, de ez a marha nem hagy – a sértés ellenére szeretet csengett a hangjában, és Dex rámosolygott. 

– Csak meg akartam köszönni, hogy letépted tegnap McCrary karját. 

– Csak kificamítottam a vállát – javítottam ki, de Dex leintett. 

– Nekem Romy verziója jobban tetszik. Várd csak meg a tavaszi szünetet! Addigra úgy beszélnek majd róla, hogy letépted mindkét karját, és eltörted a gerincét. 

Romy kacagott.

– Elmesélted neki, mi volt a megbeszélésen? 

– Nem, előbb halálra akartam untatni az élettörténetemmel. Miért nem meséled el neki te? 

Szeme csillogni kezdett a szemüvege mögött, ahogy állát az öklére tette.

– Mivel annyira belevaló csaj vagy, szívesen látnánk a klubunkban! 

Reméltem, hogy a megkönnyebbülés helyett zavarodottságot olvasnak le az arcomról. Mennyit aggódtam, hogyan fogok bekerülni a klubjukba, és most tessék, felajánlották! Talán a mai nap tényleg jobb lesz a tegnapinál. 

Összehúztam a szemöldökömet, amennyire csak tudtam, és ide-oda forgattam közöttük a fejem. Idegesítően egyformán bazsalyogtak. 

– Ez is egy olyan klub, aminek az az első alapszabálya, hogy nem beszélünk róla? 

Dexter hátradobott fejjel kacagott, és Romy horkantott egyet.

– Nem, de ha az lenne, akkor is szívesen látnánk benne. De ez az iskola keretein belül működik, és még az egyetemi jelentkezési lapodon is plusz pontot jelent – mondta a lány. 

Tényleg. Az egyetem. Úgy kellett tennem, mintha az is érdekelne.

Dexter kiegyenesedett.

– Kétlem, hogy a Harvardot érdekelné egy klub, aminek PMS a rövidítése, Romy! 

Elnevettem magam. Paranormális Működések Stúdiuma. PMS. A premenstruációs szindróma nemzetközi rövidítése. Ez eddig eszembe sem jutott.

Romy legyőzött képet vágott.

– Nem gondoltam végig a rövidítést, és mire eszembe jutott, hogy már létezik, Anderson legyártotta a pólókat. 

Dex ettől csak még hangosabban kacagott.

– De mit jelent a PMS? – kérdeztem, mintha még nem tudnám. – Az eredeti jelentését tudom, de… 

– Paranormális Működések Stúdiuma – mondta Romy, és rácsapott Dexre. 

– Jól hangzik – mondtam nem túl lelkesen. 

– Ezt úgy mondtad, mintha azt értenéd alatta, hogy ez „nagyon gáz, többé nem akarok veletek barátkozni”. 

– Nem, csak még nem hallottam iskola által támogatott paranormális társaságról. Mit csináltok tulajdonképpen? 

– Éjszakánként gyanús helyeken settenkedünk az interneten vásárolt ciki felszerelésekkel – mondta Dex, és Romy újra a karjára csapott. 

– Összegyűjtjük a helyi kísértethistóriákat, és kinyomozzuk őket – javította ki Romy. 

Dex előrehajolt, és nagy komolyan ezt suttogta:

– A kinyomozzuk szó a kódneve annak, hogy az internetről vásárolt ciki felszerelésekkel gyanús helyeken settenkedünk éjszakánként… 

– Ennél azért sokkal többet csinálunk – vágott közbe Romy. – Anderson, akit majd később bemutatunk neked, a főnyomozónk. A segítségével kiiktatjuk a szellemeket, és elűzzük őket azokról a helyekről, ahol kísértenek. 

Izgatottan csengett a hangja. Nehéz volt ezt úgy hallgatni, hogy ne vágjak fájdalmas arcot. Régen rossz, ha a halandók beszállnak a természetfelettiekkel vívott küzdelembe, a szelleműzés meg olyan dolog volt, ami bőven meghaladta az erejüket. 

– Találtatok valaha valamit? 

– Egyszer különös hangokat egy magnófelvételen. A szomszéd városban, az egyik elhagyatott, ijesztő házban találtuk. Ja, és Anderson szekrényének ajtaja egyszer magától kinyílt. 

– Talán mert kinyitotta a huzat. 

– Lehet, hogy a huzat volt… de lehet, hogy más! 

– Rendben, csatlakozom! Csak ne kelljen PMS-es pólót hordani! 

Romy a kezét nyújtotta.

– Megállapodtunk!