14. FEJEZET

Messziről világított a tornacsarnok, ahogy lefelé baktattam a parkolóból, és dobolás, cipőcsikorgás és időnként üdvrivalgás hallatszott ki. Bent még nagyobb volt a zaj és a tömeg, mint ahogy elképzeltem. Úgy látszik, a sport tényleg nagy szám errefelé. 

Adam odabent várt. Megnyugtatott, hogy nagyjából ő is olyan cuccban jött, amilyenben a suliba szokott. Legalább a ruha tekintetében nem lőttem mellé, és abból, ahogy a hajamat nézte, megállapítottam, hogy a frizura tekintetében sem.

– Hú, de jól nézel ki! – mutatott végig rajtam. 

– Köszi! Te is – válaszoltam. 

Everton és Leslie első randevúja egy étteremben zajlott, ami a rész végére leégett. De addig szuperül érezték magukat a randin. Nem emlékszem, hogy feszengve topogtak volna, és a következő mondaton törték volna a fejüket. 

Azért, mert az egy film, ez meg a valódi élet, te hülye! – emlékeztettem magam. 

Adam a terem belseje felé biccentett.

– Általában én is zenélek, de a ma estét kivettem. Dobolok. 

Nem tudtam, hogy mit feleljek.

– A dobok hangosak. 

Adam oldalra döntött fejjel próbálta eldönteni, nevessen-e.

– Kétségtelenül – vonta meg a vállát. – Nem szereted a kosárlabdát? 

Elnéztem Adam mellett, és klottgatyás-atlétatrikós srácokat láttam, akik fel-alá rohangáltak a pályán.

– Nem tudom, még soha nem láttam kosármeccset. 

– Tényleg? – rökönyödött meg, de annyira, mintha azt mondtam volna, még soha nem voltam odakint, vagy azt, hogy még soha nem vettem levegőt. – Élőben nem láttál, vagy tévén sem? 

– Egyik módon sem. Nincs tévénk… 

Adam most már nemcsak megrökönyödött, hanem szabályosan elszörnyedt. Talán ezért is volt támadóbb a hangnemem, amikor a pálya felé biccentve azt mondtam: 

– De láttam már hasonlót. 

Mert eszembe jutott egy sötét boszorkánykör „bulija”, ahol szintén valami gömbölyűt dobáltak egymás között. Jó, az nem labda volt, hanem egy emberi fej. 

Ezt a sztorit igazán nem oszthattam meg Adammel.

Megrázta a fejét.

– Örülök, hogy én vittelek el az első meccsre. A csapatunk sajnos csapnivaló, de azért mégis… – Csak a szája mosolygott, és ebből lejött, hogy nem csak ő csalódott a „randink” alakulása miatt. 

– Menjünk beljebb, ha már itt vagyunk! – ajánlotta, de az első lépésnél beleütköztem egy srácba. 

– Bocs! – fogtam meg ösztönösen a srác vállát, akiről kiderült, Ben McCrary volt, és felszisszent a fájdalomtól, mikor megérintettem a kificamodott testrészt. 

– Bocsika, bocsika, bocsika! – kaptam el a kezem, mintha egy ujjal sem akartam volna bántani. Adam sápadtan és rémülten nézte az esetet, és megpróbált távolabb terelni Bentől. 

– Csak ne gyere a közelembe! – vicsorogta Ben, aztán elhúzott. 

Adammel utánafordultunk.

– Tesiórán kificamítottam a vállát – mondtam. 

Adam továbbra is Bent nézte.

– Hallottam róla – mondta lassan. – De azt hittem, hogy csak pletyka. Már meg ne sértődj, ha ezt mondom, de olyan törékenynek látszol. Ben McCrary meg egy megtermett állat. 

– Én meg vadász vagyok – vágtam vissza. 

Adam visszafordult és pislogott.

– Szóval nem láttál még kosármeccset, nincs tévétek, és lasztikkal vállakat ficamítasz ki? – foglalta össze, amit rólam tudni érdemes. Bár egyik sem tűnt elismerésnek, mosolyogva rávágtam: 

– Ja! 

Adam feldolgozta az információt.

– Figyelj, hozok kólát – biccentett a büfé felé. – Keress addig ülőhelyet, ha gondolod! 

– Pompás! – mondtam megkönnyebbülten, mert minden felvetésnek örültem, ami pontot tehetett kínos álldogálásunkra. 

A meccs nemrég kezdődött, de a terem már tele volt. Kiszúrtam néhány üres helyet középtájon, de fel kellett volna állítanom a fél iskolát. Akkor láttam meg Romyt, Dext és Andersont a legfelső sorban. 

Ők is észrevettek. Romy intett, hogy csatlakozzam hozzájuk. Elkezdtem felmászni, de vigyáznom kellett, nehogy rálépjek valakinek az ujjára. 

Amikor odaértem, Anderson Romyhoz húzódott, hogy helyet szorítson nekem Dex és maga között. A csípőm Dex oldalához préselődött. És akkor mi van? Itt mindenki egymás ölében ült. 

– Te aztán igazi iskolapatrióta vagy! Eljöttél, hogy jelenléteddel erősítsd a közösségi szellemet! – lelkesedett Dex. 

– Igazság szerint… – kezdtem, de mielőtt szót ejthettem volna Adamről, Romy áthajolt Anderson előtt. 

– Tök jó, hogy eljöttél! Ez amolyan előjáték a PMS-üléshez. 

Dex elhúzta a száját.

– Romy azzal csalogatott ide bennünket, hogy férfias sportokat fogunk nézni, de csak a szellemirtással kapcsolatos gondolatait akarta terjeszteni. 

– Én tudtam, hogy ez egy PMS-ülés lesz – dörmögte Anderson. – Utálom a sportot. 

Dex a pálya felé intett.

– Én szeretem a sportot. Különös élvezetemet lelem abban, hogy azok a kék ruhás majmok a szart is kiverik az imádott sünjeinkből. 

– Csak nem a sün a kabalaállatunk? – csipogtam közbe. 

– Néhány évvel ezelőtt még egy konföderációs katona volt, de politikailag inkorrektnek találták, és szavazhattunk, mi legyen a Mary Evans Gimnázium új kabalaállata. 

A pálya felé biccentett, és akkor láttam meg először a sünt. A pomponlányok mellett állt, és megpróbált keménynek látszani. A kabalaállat tüskéit ezüstszínűre festették, hogy hegyesnek hasson, és a sünruhába bújt srác folyamatosan vicsorgott. 

De sem az acéltüskék, sem a vicsorgás nem tudta elfeledtetni, hogy csak egy száznyolcvan centis sündisznóval van dolgunk. 

Nehezen tudtam elszakadni a látványtól, de azért sikerült. Romyra néztem.

– Milyen kísértetügyet bonyolítunk le ma este? 

Romy kifújta a levegőt, és a megigazította a frufruját.

– Anyám korán hazaért, eljött a tökéletes alkalom a szeánszra, de zárva találtuk azt a rohadt lakókocsit! – Vádlón rám nézett. – Neked vagy ezer SMS-t küldtem! 

A mobilomat otthon hagytam. Sajnos nem voltam hozzászokva, hogy magammal hordozzam, pedig katasztrófába torkollhatott volna, ha ezek hárman nélkülem állnak neki.

– Romy azt akarta, hogy törjem be az ablakot – folytatta Dex. – De azt mondtam neki, hogy nem vagyok hajlandó bűntettet elkövetni, még a tudomány nevében sem. 

– Mikor lesz újra szabad estéd? – kérdezte Anderson. De mielőtt Romy válaszolhatott volna Dexter megszólalt: 

– Miért jön felénk Adam Lipinski? 

Adamről teljesen elfeledkeztem. Két kólával a kezében felénk mászott a lelátón.

– Mi… együtt jöttünk… – nyögtem ki. Romy, Anderson és Dex egyszerre kapták felém a fejüket. 

– Mintha randiznátok? – emelte fel a szemöldökét Romy. – És te leültél mellénk? 

– Azt mondta, keressek helyet… – vontam meg a vállam. 

– Úgy értette, hogy kettőtöknek keress helyet! – húzta olyan távol a lábát Dex, ahogy csak tudta. – Nem arra gondolt, hogy ékelődj be két pasi közé… 

Romy kihúzódott a sor szélére, és Anderson mellé passzírozódott, hogy Dex helyet szoríthasson Adamnek. 

Udvarlóm átnyújtotta a kólámat. A pohár hideg volt és csúszós.

– Köszönöm! – Hirtelen újra erőt vett rajtam a bizonytalanság, és zavarba jöttem. Mi az? Nem ülhetek a barátaim mellé? Ezért tartja Adam a vállát olyan… hülyén? 

Amikor a kólámba kortyoltam, arra gondoltam, hogy miért volt otthon millió könyvünk a kísértetekről, a szellemekről meg a legendákról, és egy sem, aminek az lett volna a címe, hogy „Hogyan randizzunk anélkül, hogy komplett idiótának tűnnénk”.

– Kísértetekről beszélgettek? – kérdezte Adam, és a mellettem ülő Anderson teste megfeszült. 

De Romy úgy hajolt előre, mint aki örül az érdeklődésnek.

– Hát persze, mindenki tudja, hogy itt szellemek járnak és… 

– Alumíniumfóliából csákót hajtogattok, és megtámadjátok őket. 

Adam mosolyogva mondta, mégis gúnyosan hangzott. Szinte gonoszan. 

Romy arca megkeményedett. Visszafordult a pálya felé, miközben válaszolt.

– Tévedsz. Az alumíniumfólia csákókat csak akkor használjuk, ha földönkívüliek is vannak a képben. 

Dex nagyot sóhajtott, hátát a falnak döntötte, és feltette a napszemüvegét. Aztán kinyújtotta hosszú lábait, és keresztbe tette őket, a karját pedig összefonta maga előtt.

Összeráncolt homlokkal áthajoltam Anderson előtt.

– Mit terveztek a szeánsz helyett ma estére? – kérdeztem Romy-tól. 

Egy másodpercre Adam felé pillantott, mielőtt válaszolt.

– Gondolkoztam azon a tönkretett babán, és arra jutottam, nem ártana Bethen tartani a szemünket. 

– Elég jól van – bökött állával Anderson a pálya szélén álló, zöld-fehér ruhát viselő és ezüst pomponokat rázó lányok felé. Eszembe jutott, hogy a kifacsart testű és művérrel bekent babán is hasonló ruha volt. 

Adam felhorkant mellettem.

– Arról a rém-Barbie-ról beszélsz, amit Beth talált? Jaj, könyörgöm, azt Ben csinálta, egyértelműen szemétségből. 

– Szerintünk másról van szó – ellenkezett Romy, de Adam megcsörgette kólájában a jeget, és így folytatta: 

– Hát persze, Romy! De nem látod, hogy ez a szellemirtó dolog csak addig volt aranyos, amíg általános iskolások voltatok? Most már csak hülyének néznek, tudod? 

– Inkább hülyének nézzenek, mint seggfejnek – motyogta Dex. 

– Téged annak is néznek! – vágott vissza Adam, de Dex úgy tett, mintha nem hallaná. 

Adam rám nézett.

– Meguntam a meccset. Jössz, Izzy? 

Rámeredtem, és rájöttem valamire. Nem voltam mérges, amiért Adam félbeszakította Romyt, és így megfosztott a többi információtól. Inkább azért voltam dühös, mert Dexnek igaza volt. Adam egy seggfej volt.

– Nem, én maradok – tettem kezemet a másik szék támlájára. 

Adam nem számított erre a válaszra, ez látszott rajta. Először zavarba jött, aztán úgy döntött, megsértődik, és ugyanúgy nézett rám, ahogy az előbb Romyra. 

– Tőlem! – indult el, de visszafordult a következő sornál. – Az a csaj, aki még életében nem látott tévét, úgyis a nyomik közé tartozik! 

Azzal elindult lefelé, mi meg a hátát néztük. Amikor leért, Dex megszólalt:

– Nekem nem szimpi az új fiúd. 

Nem javítottam ki a „fiúd” szót. Az első randim úgyis katasztrofális volt. Csak azt tudnám, miért éreztem magam… megkönnyebbültnek.

Aztán eszembe jutott valami. 

– Francba. Elvileg ő vitt volna haza. 

Dex lecsúsztatta orra hegyére a napszemüveget, de mielőtt bármit mondhatott volna, Romy odahajolt hozzám.

– Anyám egy óra múlva itt lesz. Majd mi hazaviszünk. 

Egy kis csalódottságot éreztem, de úgyis beszélni akartam Romyval. 

– Szuper! 

A tömeg felkiáltott. A csapatunk biztos szerzett egy pontot. Aztán mindenki talpra ugrott és tapsolni kezdett, csak a mi négyesünk maradt ülve.

Dex túlkiabálta a rivalgást:

– Nos, Isolde? Milyen érzés a Számkivetettek Csapatába tartozni? 

Nem tehettem róla, önkéntelenül felnevettem.

– Jó – feleltem, és nem lepett meg, hogy tényleg így gondoltam.