19. FEJEZET

Megdermedtem, de a só elkezdett szóródni a papírdobozból, mire a síron kis sópiramis keletkezett. Dex figyelte, ahogy szépen csordogál a só. 

A doboz végül kiürült, Dex pedig rám nézett.

– Most már elárulnád, mit művelsz? 

– Inkább te áruld el, hogy mit keresel itt! – vágtam vissza. Az, hogy ugyanazon az éjszakán, amikor épp ártalmatlanítok egy kísértetet, amit nagy valószínűséggel mágia segítségével idéztek meg, Dex, aki minden bizonnyal egy prodigium, felbukkanjon, többnek tűnt szimpla véletlennél. 

– Követtelek – felelte olyan természetességgel, mintha ugyanolyan normális dolog lett volna, mint a sózásom. – Éppen kiléptem a boltból, amikor megláttalak, és kíváncsi voltam, hová tart a híres Isolde Brannick. 

Megpróbáltam összeszedni némi magabiztosságot, és a cipőm orrával szétoszlattam a sót a síron, aztán az üres dobozt a hátizsákomba dobtam.

– Minek követsz embereket? Ez ijesztő és nem is túl illedelmes. 

– Mondja ezt az a csaj, aki sózza a sírokat. 

– Miért? Ez a vallásomhoz tartozik. 

Dex gúnyos mosollyal zsebre dugta a kezét.

– Csak nem a Sóimádók Templomához tartozol? 

– Ez egy ír-kelta hagyomány – próbálkoztam. 

– Nem tudom, min sértődjek meg jobban. Hogy hazudsz nekem, vagy hogy hülyének nézel. Nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy ez a sír Mary Evans végső nyughelye – biccentett a kő felé. – Pontosan azé a lányé, akit Anderson be akar mérni a kütyüjével, és akit Romy meg akar idézni az Ouija-táblájával. 

Gondolkozni kezdtem egy elfogadható hazugságon. Sajnos először azt a kérdést tettem fel magamnak, mit tenne Leslie, ha Everton azon kapná, hogy sót szór egy sírra. Mivel a válasz az volt, hogy elkezdene szexin sírni, rögtön dobtam az ötletet. Ekkor jutottak eszembe anyám szavai: „Ha egy hazugságon kapnak, próbálkozz az igazsággal, de ne a teljessel!”

– Az Ouija-tábla nem működik – böktem ki. 

Dex hintáztatni kezdte magát a talpán és vigyorgott.

– Ez tudományos tény? 

– Csak azt mondom, nem hinném, hogy Milton Bradley találmányai képesek lennének összekapcsolni a sötét oldallal. 

– Bezzeg a sóegyház leánya annál közelebbi kapcsolatban áll vele, ehhez csak meg kell nézni a kabátját! 

– Ma olvastam az interneten, hogy a só elpusztítja a gonosz lelkeket. 

Dex megpiszkálta a sórakást a lábával.

– Rendben, ezt még be is venném. De miért egyedül jöttél? Miért nem a klubbal? Magányos harcos vagy? 

Titokban FBI-nyomozó lenne? Még nem találkoztam sráccal, aki ennyi kérdést tett volna fel. 

– Attól féltem, hülyeségnek gondolnátok. 

– Egy olyan társaság, aminek a rövidítése ugyanaz, mint a premenstruációs szindrómáé? – kacagott fel Dex hátrahajtott fejjel. – Romy alumíniumfóliát tett a fejére, amikor egy polgárháborús katona sírját akarta kinyomozni. Az nem hülyeség? 

– Tényleg képes volt megtenni? – kérdeztem, mert ugratásnak hittem. 

Dex bólintott.

– Anderson meg két nyáron át vágta a füvet a szomszédoknak, és az ebből összekapart zsebpénzéből olyan diktafont vásárolt, ami a kísértethangokat rögzíti. – Rám nézett. A szeme nagyon kék volt és… csillogott. – Különben is a hülyeséged miatt bírlak ennyire. – Erre nem tudtam mit válaszolni, de szerencsére nem is várt feleletet. 

– Tiéd a sózás rész, de én miben segíthetek? 

– Esetleg hazamehetnél – feleltem, de akkor már bújt is ki a kabátjából. Egy újabb kétsoros gombolású télikabát, amit óvatosan az angyal szárnyára akasztott. Letérdelt, és elkezdte szétoszlatni a sót. Megállapítottam, hogy szép keze van. Vékony, hosszú ujjak, finom, mint egy zongoristáé. Eddig nem nagyon figyeltem a fiúk kezére, de Dexétől egyszerre lett melegem, és egyszerre borzongtam. 

Mérgesen letérdeltem mellé.

– Folytasd a szétterítést! – vettem elő a következő doboz sót. – Be kell borítanunk az egész sírt, hogy a lelket bezárjuk. 

Dex rám nézett.

– Mármint az internet ezt mondja. 

Dex tovább folytatta a terítést, aztán néhány perc múlva a sír lábához ment, hogy oda is sót szórjon.

– Egész jó buli. Nagyon beteg és őrült, és talán törvénytelen is, de jó móka – mondta. 

– Nem baj, ha ezt nem mondjuk el Romyéknak? 

– Rendicsek. Külön sejtet alkotunk a PMS-en belül – vigyorgott, aztán suttogva, mint az összeesküvők, hozzátette: – Szakadárok lettünk. 

Olyan hangot hallattam, mintha kuncognék, de nem igazából, mert a Brannickok nem szoktak kuncogni. A következő perceket azzal töltöttük, hogy a fűszálak közé nyomkodjuk a sószemcséket. Egyikünk sem beszélt, de ez nem is volt baj. Az jutott eszembe, amikor annak idején Finley-vel a haditeremben ültünk, egyikünk olvasott, másikunk fegyvert élesített. Már maga az együttlét is szép volt és kellemes. Most ugyanezt éreztem Dexszel, bár nem tehettünk volna annál bizarrabb dolgot, mint hogy bezárjunk egy kísértetet a sírjába.

Amikor egyszerre akartuk szétoszlatni ugyanazt sódombot, a kezünk egymáshoz ért. Dex most nem kért bocsánatot, és megint éreztem azt a gyenge energiahullámot. Erről eszembe jutott, hogy Dex valamilyen prodigium. De nem tudtam, milyen. És minél több időt töltöttem vele, annál kevésbé tudtam volna eldönteni.

Ez kijózanított. Gyorsan felálltam és távolabb léptem tőle.

– Rendben, végeztünk – mondtam bizonytalanul. 

– Szuper. Nincs több szellem, nincs több megtámadott tanár és magától titokzatos móóódon kinyíló ajtó – rázta felém az ujját, mire megint majdnem kuncogni kezdtem, de sürgősen leállítottam magam. 

Láttam az arcán, hogy zavarba jön, és a zsebébe dugta a kezét.

– Ja – zárta rövidre a társalgást. 

A közöttünk lévő csend már nem volt annyira kellemes. Inkább feszélyezett. A farmerembe töröltem a kezem.

– Most megyek. Anya mérges, ha kések. 

Dex az órájára nézett.

– Még nyolc óra sincs. Amishok a szüleid, vagy mi? 

– Csak szimplán szigorú. 

– A nagyi is az, bár kilencig simán ad kimenőt. Nem tudom, hogy vagy vele, de ettől a rohadt sok sótól kedvet kaptam egy kis sült krumplihoz. Nem kapunk be valamit? 

Közös vacsora. Este. Nem kellett hozzá Leslie és Everton, hogy kitaláljam, randiról volt szó. De randi volt-e? Nevetgélünk, egymáshoz ér a kezünk, viccelődünk. Ez nagyon randisnak hangzott, még akkor is, ha egy sírnál történt. 

Olyan hangon mondta, hogy eszembe jutott, még nem vacsoráztam.

– Oké, de kilencre hazajutok, ugye? 

– Háromnegyedre hazarepítem, hölgyem! – nyújtotta a kezét. – Jön? 

Egy másodpercig haboztam, mielőtt megfogtam volna a kezét. De aztán abban a pillanatban, amikor megtettem, a rajtam keresztülfutó bizsergésről, amit éreztem, nem állítottam volna százszázalékosan, hogy csupán csak mágia lenne.