1. FEJEZET

Egy vámpír megölése sokkal egyszerűbb, mint hinnéd. 

A hollywoodi filmekben mindig úgy ábrázolják, mintha nehéz lenne, mintha csak a szívüket átdöfve végezhetnél velük. De ez csak mendemonda, amit a vámpírvadászok terjesztenek, hogy keményebb fickóknak tűnjenek. Ha kiderülne az igazság, mindjárt nem készülne annyi vámpírfilm. Mert nem kell hozzá más, csak egy karó meg elég erő, hogy átszúrd a mellkasát. Hogy eltalálod-e a szívét, vagy sem, az igazából már mellékes. 

Ugye, hogy egyszerű?

De annál nehezebb elkapni őket.

– Nyughass már! – motyogtam zseblámpával a számban egy vámpír mellkasán trónolva. Jobb kezemmel a szíve fölé tartottam a karót, ballal meg a papírt fogtam, amire a rituálé menetét írták. 

– Eressz el, halandó! – kiáltotta a vámpír, de az utolsó szónál sajnos elcsuklott a hangja, és így kevésbé hangzott fenyegetőnek. – A társaim hamarosan megérkeznek, és a véredben fogunk fürdeni! 

Kiköptem a zseblámpát, ami koppanva a padlóra hullt.

– Ügyes próbálkozás, de már egy hete figyelünk, és tudom, hogy magányos farkas vagy. Közel és távol egyetlen másik fészek sincs. 

A vámpírok „fészeknek” hívják a házat, ahol laknak, és a cimboráikat, akik gyakorlatilag a szobatársaiknak számítanak. Először tök idiótának gondoltam az elnevezést, de aztán rájöttem, hogy a vámpírok többsége tök idióta. 

Ez a mostani meg különösen idiótának számított. Nem elég, hogy hátranyalva hordta a haját, de képes volt egy hátborzongató, álviktoriánus házba költözni. Komolyan, ennyi erővel egy neonreklámot is kiakaszthatott volna a homlokzatra, hogy „Itt egy vámpír lakik!”. Ráadásul bársonyborítású, dög nehéz stílbútorai voltak, és amikor betörtem hozzá, a naplóját írta, miközben egy szőke szépség a kandalló előtt üldögélt. A csaj elrohant, amikor meglátott, én meg parázni kezdtem, mit fog majd szólni anyám, ha rájön, hogy szemtanú is volt.

A Paszkálnak nevezett vámpír – aki éppenséggel lehet Jason vagy Jack is – tovább vonaglott alattam, de én szilárdan ültem rajta. 

A Brannickságnak megvan az az előnye, hogy jóval erősebbek vagyunk az egyszerű, földi halandóknál, és szerencsére ez a vamp a nyeszlettebbek közé tartozott. Amikor lenyomtam, észrevettem, hogy alig magasabb nálam, és azt a pár centi méretkülönbséget is a bezselézett hajának köszönhette. 

Felsóhajtottam és megint a cetlire néztem. Csak néhány latin szó állt rajta, de életbevágó volt, hogy jól ejtsem ki őket. Eddig még nem hajtottam végre ezt a rituálét egyedül. 

Szorongani kezdtem, szinte fájt tőle a mellkasom, de megpróbáltam tudomást sem venni róla. 

„Paszkál” abbahagyta a vonaglást. Sötét szemmel rám sandított.

– Ki az a Finley? 

Megmarkoltam a karót.

– Mi? 

Paszkál tovább tanulmányozott, és felső ajkát felhúzta a tépőfogáról.

– Tele van vele a fejed. Finley, Finley, Finley mindenhol. 

Ez nagyon király.

A vámpírok általában idegesítő, mezei vérszopók, de vannak köztük olyanok, akik néhány különleges képességgel rendelkeznek. Például az alapszintű gondolatolvasás vagy a telekinézis képességével. A mi Paszkálunk ezek szerint a gondolatolvasó vámpírok táborát gyarapította.

– Kifelé a fejemből! – vicsorogtam rá, és újból nekiveselkedtem a fecninek: – Vado…! 

– A nővéred. Finley a nővéred – folytatta Paszkál. 

Ahogy a nővérem nevét meghallottam ennek a… ennek az izének a szájából, a mellkasomban lévő fájdalom még élesebb lett. De legalább a szemem nem lett könnyes, mert kevés szánalmasabb dolgot tudtam elképzelni annál, mint hogy egy vámpír előtt sírjak.

Ráadásul, ha Finley lett volna a helyemben – vagyis ha én tűntem volna el, és nem ő –, nem hagyta volna, hogy egy vamp, főleg egy ilyen Paszkál, elterelje a figyelmét. Ezért összehúzott szemöldökkel rámeredtem, és a karót épp annyi erővel nyomtam meg, hogy a hegyével megsértsem a bőrét. 

Paszkál felszisszent, de nem fordította el a fejét.

– Majdnem egy éve, hogy eltűnt, majdnem egy éve, hogy nélküle dolgoztok – folytatta. – Majdnem egy éve kínoz a bűntu… 

– Vado tergum! – dobtam el a fecnit, és üresen maradt tenyeremet a gyomrának nyomtam. 

Paszkál a kezemre pillantott, és még sápadtabb lett.

– Mi az? – kérdezte az ijedségtől és a fájdalomtól elvékonyult hangon. – Mit művelsz? 

– Jobb, mint ha felnyársalnálak – válaszoltam, de amikor megcsapta orromat az égő ruha szaga, már nem voltam olyan biztos benne. 

– Te egy Brannick vagy! – visította. – A Brannickok nem használnak varázslatot. Mi a franc ez? 

A fejem tele volt latin mondatokkal, viszont a kérdése, hogy „Mi a franc ez?”, teljesen jogos volt, hiszen a Brannickok évszázadok óta nyársalták fel a vámpírokat és lőtték ezüst nyílvesszőkkel a vérfarkasokat (az utóbbi években ezt felváltotta az ezüstgolyó). Boszorkányokat égettünk és tündéreket fogtunk el, szóval mi voltunk a rettegett ellenség, akikről a rémtörténetek mesélnek. 

Persze a dolgok azóta megváltoztak. Azoknak, akik le vannak maradva, elmondanám, hogy ma már csak mi képviseljük a Brannickokat anyámmal, és ahelyett hogy az Éjszaka Lényeire vadásznánk, az őket irányító Tanácsnak dolgozunk. Különben a szörnyek sem hívják magukat többé szörnyeknek, hanem a politikailag sokkal korrektebb prodigium névvel illetik magukat. Egyszóval mi vagyunk a prodigiumok zsarui. Ha valamelyik prodi rossz fát tesz a tűzre, lenyomozzuk, elkapjuk, és egy rítus segítségével a Tanács elé küldjük, ahol eldöntik, milyen büntetésben részesüljön. 

Ez kétségkívül nehezebb ügy, mint karókkal döfködni és vérfarkasokra lövöldözni, de a Brannickok és a prodigiumok közti fegyverszünet mégiscsak jó dolog. Unokatestvérem, Sophie is prodigium, aki egy szép napon majd a Tanács teljhatalmú vezetője lesz. A dolog vagy békét hoz, vagy egy kínszenvedéssel felérő családi nyaralást. 

A rítust már majdnem befejeztem, és Paszkál körül alig láthatóan vibrálni kezdett a levegő, amikor hirtelen felkiáltott:

– A fiú a tükörből! 

Meglepetten csúsztam rajta hátrébb.

– Miről beszélsz? 

Paszkál mellkasa hullámzott a zihálástól.

– Attól félsz, hogy a srácnak köze van Finley eltűnéséhez! 

Kiszáradt a szám, és csak pislogni tudtam. Aztán megráztam a fejem. 

– Nem! – Későn vettem észre, hogy kezem lecsúszott a mellkasáról. 

Paszkál kihasználta zavarodottságomat, és egy erős rántással kiszabadította kezét a térdem alól. Lebuktam, hogy elkerüljem az ütést, de halántékon csapott, és lerepültem róla. 

Fejem az asztal sarkának ütődött, és csillagokat láttam. Aztán csak elmosódott körvonalakat. A vámpírok nem túl erősek, de elképesztően gyorsak. Paszkál felrohant a lépcsőn, és eltűnt.

Felültem és a halántékomat dörzsölgettem. Nem vérzett, de nagy púp nőtt rajta. A karó kiesett a kezemből, és az asztal alá gurult. Gyorsan megkerestem. A Tanács azt várja el tőlünk, hogy eléjük küldjük a vétkeseket, de ha önvédelemből szúrom le, azt csak megértik, nem?

Talán.

Elindultam a lépcsőn a vállmagasságba emelt karóval. A giccses gömblámpák fényében – a vámpírok ízlésétől mentsen meg az ég! – megcsillant valami a bőrömön. Milyen undorító! Fúj, ez a szörnyeteg csillámporozza magát! Még bénábbnak éreztem magam, amiért Paszkált beengedtem a fejembe, és hagytam megszökni. 

Ha kijut a házból…

Szorosan megmarkoltam a karót. Nem. Azért sem szökhet meg.

A lépcsőforduló burgundi vörös szőnyege elnyelte lépteim zaját. Az aranykeretes tükörben megláttam magam. Egyáltalán nem hasonlítottam egy rettenthetetlen vámpírvadászra, inkább egy rémült kamasz lány benyomását keltettem. Bőröm majdnem olyan sápadt volt, mint Paszkálé, amit csak még jobban kiemelt a vállamra omló vörös hajfonatom. 

Nagyot nyeltem. Megpróbáltam lecsillapítani dobogó szívemet, hogy gondolkozhassak. A Brannickokban és a vámpírokban az volt a közös vonás, hogy néhányan különleges képességekkel rendelkeztünk. Paszkál úgy olvasott a gondolataimban, mint egy könyvben, én meg gyorsan gyógyultam, emberfeletti erővel rendelkeztem – ez alap volt a Brannickoknál – és messziről kiszagoltam a prodigiumokat. Különleges érzékem most azt súgta, hogy Paszkál jobbra indulhatott. 

Egy lépést tettem abba az irányba. Érzékszerveim most sem csaptak be, de a logikám téves volt. Azt hittem, hogy Paszkál elbújik az ajtó mögött vagy megpróbál kimászni az ablakon, de arra véletlenül sem gondoltam, hogy teljes erővel nekem ront a sötétből. 

Elterültünk a lépcsőfordulóban. A karó kirepült a kezemből. Megpróbáltam gyomron térdelni Paszkált, de most ő volt előnyben. Gyorsabb volt nálam, és felkészületlenül ért a támadása. Félreütötte a térdemet, aztán megragadta a hajamat és oldalra rántotta a fejem, hogy feltáruljon előtte a nyakam.

Rám mosolygott. Rózsaszín ajkai alól kivillantak tépőfogai, és szeme olyan sötét volt, mint az éjszaka. Az idióta neve és a buggyos, fehér inge ellenére is tökre úgy nézett ki, mint egy rémisztő pokolfajzat.

És amikor oldalt fordította a fejét, és megéreztem az éles fogakat a nyakam bőrébe mélyedni, felsikoltottam. Nem akartam így végezni. Nem szívhatta ki a vérem egy ostoba vámpír, aki ráadásul Paszkálnak nevezi magát. 

Minden elszürkült előttem, és a testem hideg lett, olyan hideg, mint még soha életemben. Aztán a fejem fölött egy ezüst villanás, valami fényes réz csillanása, és most Paszkálon volt a sor, hogy felsikoltson.

Aztán legurult rólam. Remegő kézzel a nyakamhoz kaptam. Forró vér csörgött kihűlt bőrömön. Gyorsan pislogtam néhányat, hogy visszanyerjem a látásomat. Pókjárásban hátraiszkoltam a szőnyegen, miközben láttam, hogy egy vörös hajú, fekete ruhás nő Paszkál mellére térdel, és egy fényes, ezüst amulettet nyom a vámpír arcához. Másik kezével hátranyúlt, és egy hegyes karót húzott ki a derékszíjából.

A karó lecsapott, mire olyan hang hallatszott, mint mikor kipukkan egy buborék, és a vámpírból a következő pillanatban nem maradt más, mint egy meglepően kicsi füstfelhő és egymaroknyi hamu.

Szédülő fejjel a nőre néztem, aki visszanézett rám.

Tisztában voltam vele, hogy lehetetlen, mégis megkérdeztem:

– Finn, te vagy az?! 

De a nő, aki felém lépett, nem a nővérem volt.

– Jól vagy? – kérdezte az anyám. 

A tenyeremet szorosabban szorítottam a nyakamon keletkezett lyukakra, és bólintottam.

– Igen. – A falnak támaszkodva feltápászkodtam, és végignéztem anyámon. Ő is Paszkál mellkasán ült, mégse ragadt rá a csillámpor. 

– Mi bajom lenne? – motyogtam. Aztán a szőnyeg rohamos gyorsasággal elindult felém, és anyám lába elé estem.