12. FEJEZET

Alig vártam a klubtagokkal való találkozást, de Romy hazafelé elmondta, hogy „gazdasági okokból” csak kéthetente jönnek össze, ami azt jelentette, hogy a következő szerdáig várnom kellett. Mivel addig még tíz nap volt hátra, eléggé elkeseredtem, mert szerettem volna minél előbb végére érni az ügynek. 

Végül mégis hálás lettem az ölembe hullott időért.

Mert az iskola keményebb volt, mint gondoltam. Szerencsére az irodalomórát kedveltem. A Macbethet vettük, és bár nem olvastam azelőtt Shakespeare-től egyetlen drámát sem, a boszorkányokkal, kísértetekkel és kegyetlenkedésekkel zsúfolt drámája nagyon bejött. A töri még oké volt, és a kémiával is elboldogultam, de a matekban eddigi leggonoszabb ellenségemre akadtam. Mivel esélyem sem volt rá, hogy a matekkal és a szellemekkel egyszerre vegyem fel a harcot, a szellemvadászatot pihentettem kicsit. De nemcsak a leckére maradt több időm, hanem Dexékkel is jobban összerázódtunk. A titokzatos Andersonnal viszont egyszer sem sikerült összefutnom, mert nem busszal járt, hanem autóval, és harmadikosként más órái voltak. Viszont Dexszel és Romyval mindig egymás mellett ültünk a buszon, és az első PMS-ülésre már a csapat teljes jogú tagjaként érkeztem. Azon tűnődtem, hogy a többi diák is ilyen gyorsan barátkozik-e, vagy ez csak Dexre és Romyra jellemző. 

A PMS-üléseket az egyik mobil teremben tartották. Szerdán, az utolsó óra után Romyval elindultunk a terem felé. 

– A törvény már régen betiltotta a használatukat – mondta, amikor a lakókocsihoz értünk. – De néhány iskolában még rajzórákat tartanak bennük, vagy az évkönyvek tárolására használják. Tudod, olyan órákat tartanak benne, amiket Mississippi államban kissé lenéznek. 

A lakókocsit nem használták ebben az évben. Radír- és ázottszőnyeg-szaga volt. Pár asztal állt benne, amiket nem borítottak obszcén rajzok, meg egy fehér filctábla. Vagyis minden tekintetben megfelelt Romy elvárásainak. 

– Egy ideig az ebédlőben üléseztünk, de a takarítók mindig sürgettek bennünket – tájékoztatott. Romy a tábla elé állt, és kék tollal a következőt írta rá: „Első pont: Izzy.” 

– Mióta vagy a szelleműzőiparban? – kérdeztem tőle, amíg felírta a második pontot: „Furcsa dolog a tornacsarnokban (Beth babája).” 

– Már általánosban is szerettem volna elindítani, de a szülők a szellemüldözést az első lépésnek tartották a sátánizmus felé vezető rögös úton, ezért csak gimiben tudtam elindítani a klubot. – Miután a harmadik pontot is felírta a táblára („Ma éjszaka?”), mosolyogva felém fordult. 

– Elmagyaráztam Mr. Owensnek, az igazgatónknak, hogy ez nem egy okkult cucc – kezdett el számolni az ujján –, hanem tudomány. A Duke-on parapszichológiát tanulnak, az isten szerelmére! – Újabb ujja mutatott a plafon felé. – A Mary Evans Gimnáziumban néhány évvel ezelőtt egy helyszínelő klub működött, ahol régi gyilkosságokat próbáltak felderíteni. Ez sokkal betegebb a szellemüldözésnél. És most jön a harmadik ok – emelte harmadik ujját is a levegőbe –, hogy a helyi kísértethistóriák összegyűjtése során jobban megismerjük a helyi folklórt és vallást. 

Törökülésben feltelepedtem az egyik asztalra.

– Te aztán nagyon rányomultál… vagyis nagyon akartad ezt a klubot. 

Az ajtó kivágódott, és egy Dexnél is magasabb srác lépett be rajta. Szőke haja a vállát verdeste. Az arca tele volt pattanásokkal, de így is egész helyes volt. Amikor Romyra nézett, felderült az arca. 

– Szia, Romy! – köszönt meglepően mély hangon, aztán engem is észrevett. – Á, helló! 

Intettem neki.

– Szia! 

– Bemutatom neked Izzyt – mondta Romy, és neki is úgy ragyogott az arca, mint a srácnak. – Belépett a klubba, de erről akkor mondok majd többet, ha az egész társaság itt lesz. 

– Jól hangzik! – mondta kedvesen a fiú, és felült a Romyhoz legközelebb eső asztal tetejére. 

Hamarosan kiderült, hogy az „egész társaság” Dext fedte, aki öt perccel később be is futott, és leült a mellettem álló padba.

– Na, Izzy, lepetéztél a főhadiszállásunktól, mi? 

Romy hozzávágta a filctollát.

– Mivel teljes a létszám, végigmegyünk a napirendi pontokon. Először is – mutatott a táblára – köszöntsük új tagunkat, Izzy Brannickot! Izzy alig két hete jár hozzánk, és máris sikerült nyomorékká tennie Ben McCraryt! 

– Hoppá! – nézett rám tiszteletteljes pillantással Anderson, én pedig gyorsan kijavítottam Romyt: 

– Csak hozzádobtam egy labdát. 

– Erről én is sokat álmodtam – felelte Anderson. – Beszámolnátok részletesen az esetről? 

– Később. Most sok dolgunk van – felelte Romy, és a hátizsákjából elővette a laptopját. – Mint ti is tudjátok, mostanában sok furcsa dolog történik, és az egyiknek mi is szemtanúi voltunk Izzyvel. – Azzal felült a velem szemben lévő padra, és laptopját a térdére fektette. – Beth Tanner az öltözőszekrényében egy megrongált Barbie babát talált, ami úgy volt felöltöztetve, mint ő. 

Anderson elkerekedett szemmel előrehajolt.

– Mint Mr. Snyder és a békája… 

– Mi is ezt sejtjük – fordította felénk a laptop képernyőjét, és láttam, ahogy rákattint a Mary Evans nevű mappára. – Mary a halála óta itt kísért… 

– Örökre gimnazistának kell lennie… Ettől nekem is gyilkos gondolataim lennének – sütötte el a viccet Dex. 

Romy nem emelte fel a tekintetét a képernyőről, de összehúzta a szemöldökét.

– Gyilkos? Száz évig nem történt más természetfölötti esemény azon kívül, hogy néha magától kinyílt egy öltözőszekrény vagy eltűnt pár dolog, és váratlan helyeken bukkant fel újra. – Romy rákattintott egy ikonra, és megnyílt egy szöveges dokumentum, aminek tetejére nagy betűkkel az volt írva, hogy „bizonyítékok”. A hosszú lista ilyen tételekből állt: „szekrények”, „kréták”. Amikor a krétára rákérdeztem, Romy bezárta a dokumentumot, és így válaszolt: 

– Tíz évvel ezelőtt egy egész osztály látta, ahogy egy kréta harminc másodpercig lebegett a levegőben. Ennyi. 

Most én húztam össze a szemöldököm. A krétalebegéshez képest a kibelezett béka váratlanul nagy ugrásnak tűnt. A szellemek csak ritkán képesek befolyásolni a környezetüket, de ha Mary Evans képes volt rá, akkor minél előbb el kellett kapnom.

Anderson megkopogtatta tolla végével a fogszabályzóját.

– Ha tényleg Mary hagyta ott Bethnek a babát, akkor az egész tanárelméletünk összeomlik – nézett rám, és halvány pír jelent meg az arcán. – Eddig azt hittük, azért támadta meg Mr. Snydert, mert egy tanár volt… Egy olyan tanár, mint aki… 

Dex felsóhajtott, megfordult a székében, és felrakta lábát a padra.

– Majdnem anyává tette… 

Nem volt rossz eszmefuttatás, és ezt egy bólintással ismertem el. Anderson felvetése teljesen jogos volt: mit akart a kísértet Bethtől? 

– Van valami kapcsolat Mr. Snyder és Beth között? – kérdeztem, és megpróbáltam kevésbé hozzáértőnek tűnni, mint amilyen voltam. 

Romy felhúzta a lábát, és maga elé bámult. 

– Hirtelen nem jut eszembe semmi – felelte. – Beth nem is jár biológiára ebben a félévben. 

Némaság hullott a lakókocsira. Anderson tovább kopogtatta a fogszabályzóját, és néha elhúzott kint egy autó. Dex felállt és letérdelt, majd színpadiasan bejelentette:

– Hadd legyek én, aki elmondja, amit senki sem mer! Talán a történelem megismétli önmagát, és Beth, valamint Mr. Gusztustalan Biológiatanár között románc fűződött. 

Mindannyian elhúztuk a szánkat, pedig elég logikus magyarázatnak tartottam, és megerősítette azt is, hogy Mary Evans a keresett személy. Nekem az iskola szellemmentesítéséhez nem volt szükségem másra, csak arra, hogy megtudjam, „kicsoda” is ez a szellem. 

Romy rákattintott egy fotóra, amin többen álltak, és ruhájuk alapján a századfordulón élhettek. Egy réten voltak, néhány srác teniszütőt tartott a kezében. Hátul egy nagy szemű, szőke hajú lány állt, és a fejét pirossal bekarikázták. 

– Ez Mary – kopogtatta meg a képernyőt Romy. 

Dex áthajolt a padom fölött, hogy jobban lássa, mire kellemes fenyőillat csapott meg. 

– Elég jó bőr – állapította meg. – A helyében helyes csávókat csábítanék el a mennyben, és nem biosztanárokat bosszantanék. 

– Ide van kötve – mondta Anderson, és tollával a laptop felé bökött. – Úgy érzi, amíg nem végzi el a feladatát, nem távozhat innen. 

Nagyon nehezemre esett, hogy megálljam szó nélkül, de sikerült. Ahogy a vámpírokról, a kísértetekről is számos téves információ keringett. Közéjük tartozott ez is. Ugyanis ha Maryt tényleg ehhez a helyhez kötötték, akkor hiába szolgáltat igazságot, addig nem távozhat, amíg valaki el nem oldozza. 

– A következő lépésünk egy szeánsz lehetne – csukta le a számítógépet Romy. 

Felkaptam a fejem.

– Mi? 

– Egy szeánsz segítségével megidéznénk Mary Evans szellemét – magyarázta Anderson, és a sarok felé biccentett, ahol az asztalon egy Ouija-tábla doboza feküdt. 

A szarba. Nem tudom, ki találta fel az Ouija-táblát, de nagy szemét lehetett. Ebben a suliban már így is kísértett egy veszélyes lélek, semmi szükség nem volt rá, hogy a boszorkánytábla segítségével újabb gonosz lelkeket csalogassunk ide.

– Biztosak vagytok benne, hogy ez a legjobb ötlet? Az Ouija-tábla úgyis csak kamu… 

Anderson úgy nézett rám, mintha a mamáját sértegettem volna.

– Dehogy kamu! Még nem próbáltuk ki, de láttuk a tévében, hogy… 

– A tévében az elektromágnes-észlelő is működött, de a tiéd csak összevissza villog! – vágott közbe Dex. 

– Csak néhány hete van meg, még nem tudhatjuk, mit jelentenek a villogó fények. 

Dex felemelte a kezét, mintha megadta volna magát.

– Álljatok le, fiúk! – mondta fáradtan Romy, mintha már százszor állította volna le a veszekedő barátait. – Anderson elektromágnesészlelője csodálatos műszer, és nagy segítségére van a klubunknak, ahogy az Ouija-tábla is! Egyik este, amikor nem kell az öcséimre vigyázni, megejthetjük a szeánszot. 

– Az körülbelül jövő nyár tájékán lesz – viccelődött Dex, aztán felém fordult. – Romynak mindig azokra a kis szörnyetegekre kell vigyáznia. 

A „szörnyeteg” szót egészen könnyedén ejtette ki, pedig a legtöbb prodigium rühellte, és soha nem vette volna a szájára egy társalgás során. Megint el kellett gondolkoznom rajta, hogy micsoda is Dex valójában. 

Sóhajtott, aztán kihúzta magát a székében, és dobbantott egyet.

– Ami engem illet, testvéreim, alig várom már, hogy megtudjam, mi okozta az evolúciós ugrást, ami során Mary Evans egyszerű ajtónyitogatóból lehetséges gyilkossá változott. 

Romy úgy tett, mint aki meg sem hallja, és felemelte a kezét, hogy összepacsizzunk. 

– Izzy Brannick, készen állsz első találkozásodra a paranormális világgal? 

Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. 

– Még soha nem álltam ennyire készen! – csaptam a tenyerébe.