27.

AZ ESŐ

Sok minden történt a kolostorban azon a hosszú télen, nagyon sok minden. Aztán a rövid tavasz után jött a száraz, bágyasztó nyár.

A földek ki voltak égve. Nagy szárazság tikkasztotta az egész megyét. Szegény Lőrinc barát a veteményesben csak szamárkórót tudott szüretelni. Ha kicsit kapirgált a földben, sült krumplit talált. Ferke testvér az udvar kőlapjain sütötte a gesztenyét és a falubeli asszonyok a háztetőkön a paprikát. Sisebuto testvér, a kovács meg sem gyújtotta a kohót. Egyszerűen a napra tette a vasat, és az nemsokára vörösen izzott. Szent Ferenc meg volt ijedve. A gyertyák megolvadtak, és esténként hallotta a kacsákat vízért hápogni. Legrosszabb Olegario testvér helyzete volt, mert délután már tintát izzadt, és minden könyvét bepiszkította.

Az egyetlen, akit nem zavart munkájában a hőség, az Bautista testvér volt, mert amikor az orgonán játszott, kellemes kis légáramlat szálldosott a sípokból.

– Hangosabban játsszál! – kiabáltak neki a szerzetesek, akik majd összecsuklottak fenn a kórusban a hőségtől. Carmelo testvér a csokoládékészítőben kétségbe volt esve, mert minden elolvadt, minden a földre folyt, és csupa piszok lett az egész műhely. De még ki sem nyithatta az ajtót szegény, mert minden bogár, ami berepült, légy, szúnyog, lepke vagy bármi más, csokoládéval fülig bevonva került elő. A veteményes tele lett furcsa bogarakkal, akik a káposztákon vagy birsalmákon csücsülve idegesen nyalogatták magukról a csokit.

És hát továbbra sem akart az eső esni, úgyhogy a szerzetesek megkongatták a harangot, és körmenetre vitték Szent Ferencet, aki nagyon örült, hogy járhat egyet a környéken.

A falusiak csatlakoztak a menethez. Mivel konok népség volt, zsebre vágott kézzel mentek, és a szemük sarkából lestek a szentet, mintha azt mondták volna: "Tudod, hogy a folyóba dobunk, ha nem lesz eső!" Az égen egyetlen pici fehér bárányfelhő libegett, és mindenki azt nézte, még Szent Ferenc is, mert nem tudta, mi lesz a vége az egésznek.

Amikor a folyóhoz értek, a szomjas békák tiltakoztak: brek-brek-brekeke! Tojásfejű Tamás, aki dühös volt, mert a földjén csak egy szál petrezselymet talált, csúfolódva kiabálta oda Szent Ferencnek:

– Brekeke, brekeke...

Sisebuto testvér ezt már nem hagyhatta annyiban! Felhúzta a csuhája alját meg karját, és egy jól irányzott horogütcssel egyenesen a folyóba küldte a nagy fejű hőst.

Egy másodperc alatt kitört a nagy San Quintin-i csata: csuklyák erre, sapkák arra, botok ellen gyertyák... Nahát, ami ott volt!

Szent Ferenc elérzékenyült, látva, hogy a szerzetesei őmiatta húzzák a rövidebbet; Nicanor atya fogak nélkül, Sisebuto testvér megtépázott szakállal, Ezékiel testvér bedagadt szemmel is folytatta a küzdelmet... Rákacsintott a felhőre, és az tüstént óriási jégesőt zúdított a földekre.

Ezzel vége is lett a háborúnak. Mindenki nagy egyetértésben a szent gyaloghintója alá kucorgott, és már el is felejtették az indulatokat. Aztán esni meg villámlani kezdett, és mivel féltek kidugni az orrukat, az egész éjszakát testvériesen összeölelkezve töltötték a falusiak meg a szerzetesek Szent Ferenc védelmében.

Hajnalban, mikor a nap felkelt, előjöttek rejtekhelyükről, mint a csigák vihar után. Szent Ferenc kissé színét vesztette, de elégedetten mosolygott. A körmenet szépen visszament a kolostorba, és mivel a mosoly ragályos, visszatért az öröm az egész faluba meg a kolostorba.