8.

 

Csokoládé tengerész módra – Hatodik ájulás – Dugóhúzóval fúrt lyukak – Nyolcvan láb víz – Föld! - Hajó a láthatáron!

Kullancs nem adta fel a harcot. Egy kötélen majdnem a víz magasságáig ereszkedett. Ott elővett a zsebéből egy dugóhúzót, és fúrt a hajódeszkán egy lyukat. Abban a minutumban' híg csokoládé kezdett rajta csordogálni. Ez is a hajófenéken tárolt készletből származott, de felolvadt a hőségtől. Kullancs csapot szerelt a lyukra, hogy nyitni és csukni lehessen, és amikor csurig töltötte az üstöt, felhúzatta a fedélzetre.

Az asztalos hamar fűrészport csinált egy reszelő segítségével, és a kínai palacsintákat sütött belőle, hogy legyen mit enni a csokoládéhoz.

– Végre vége az éhezésnek! – ujjongott Fókapofa.

– És ez hány napra lesz elegendő? – tudakolta Lau-renciana.

– Gondolom, egy hónapra. Kb. 900 font van a raktárban.

A jó hangulat az egész legénységet magával ragadta. Mo Csing szétosztogatta a fűrészporpalacsintákat és a csokoládénak való bögréket. Kullancs udvariasan először Miss Floripondiának töltött.

– Köszönöm, kedves kapitányom.

Kullancs fülig pirult, és majdnem kiejtette a kondért a kezéből. Szétosztotta a készletet, és elégedetten biztatta a társaságot:

– Csak egyetek, egyetek! Mindjárt hozzuk a többit.

A kalózok szempillantás alatt lenyelték az egészet, de a következő szempillantásban már majdnem a májukat köptek ki.

– Ez sós, mint a hering! – üvöltözték.

– Micsoda förtelem! – ugrott fel Miss Laurenciana, miközben előbb sárga, majd zöld lett.

A tengervíz, amit tűzoltás céljából a lyukakon át a hajóraktárba öntöztek, elsózta az egész készletet. A kétségbeesett kalózok dühösen hajigálták a tengerbe a csokoládét a fűrészpor-palacsintákkal együtt.

Kullancs kinyitotta a csokoládés csapot, és a hajó vékony barna csíkot hagyott maga után a vízben, amiért heves dulakodás folyt a cápák között.

– Egészségetekre! – kiabálta Csalán, és a fejükhöz vagdosta a fűrészporsütiket.

Ez alatt a hajót egyre jobban fenyegette a kigyulladás veszélye. Félelmetes recsegés-ropogás hallatszott a belsejéből. Csalán rohant kiszabadítani a mentőcsónakot. Tízen-tizenketten is segítettek a leereszkedési teendőkben.

– Gyáva disznók! – dühöngött Kullancs.

A Csukán nagy volt a zűrzavar. Floripondia azonnal elalélt.

– És ha elsüllyesztenénk a hajót? – kérdezte Gönc naivul.

– Úgy van! Így elaludna a tűz! – lelkendezett Fókapofa.

– Barmok! Mi meg megfulladnánk! Vagy nem?

Kullancs megparancsolta egypár matróznak, hogy vessék magukat a vízbe, és fúrjanak lyukakat a

hajó falába, A matrózok tengerbe ugrottak, és 15 lyukat csináltak a dugóhúzóval.

– Már megy be a víz! – kiabálták. A hajó süllyedni kezdett.

– Elsüllyedünk! – ordított Fókapofa.

– Most dugaszoljátok el a lyukakat! – hangzott az újabb parancs. Így már nem ment be több víz.

– Kinyitni a lejáratot!

Hatalmas fekete füstfelhő tódult ki a nyíláson.

– Menjetek le, és takarítsátok ki a raktárakat!

A gyapotbálák csaknem teljesen elégtek. Rengeteg víz volt mindenfelé.

– Mindenki a pumpákhoz! – rendelkezett Kullancs. Fókapofa futott a raktárba, és hozott pár bombát.

– Mit csinálsz, te fafejű?

– Hozom a bombákat, ahogy mondtad.

– Pumpát mondtam. Vízipumpát! Kiszivattyúzni a vizet!!

A szivattyúk dolgozni kezdtek. A víz ömlött kifelé a tömlőkön, de Fókapofa ahelyett, hogy a tengerbe csurgatta volna, visszaöntötte a raktárba. Kullancs éktelenül lehordta.

– Hány láb víz van még?

– Nyolc láb meg egy kéz – felelte Gönc.

– Az rengeteg láb. Keményen azzal a szivattyúval.

A matrózok majd megszakadtak, olyan erővel dolgoztak. De a pumpák eldugultak az égett gyapottól.

– Vödröket ide!

Fókapofa szétosztott vagy 50 vödröt. Volt, ami csupa lyuk volt, soknak nem volt feneke. Ötre visz– szajöttek az előbb elmenekült emberek, mert látták, hogy a tűz elaludt.

– Dolgozni kell? – kérdezte Csalán.

– Persze.

– Ja, akkor inkább megint elmegyünk. Kullancs dühbe gurult.

– Munkára, naplopók! – üvöltötte. – Hány láb van most?

Fókapofa gondosan megszámolta a legénység lábát, aztán jelentette:

– Nyolcvan, ha nem számítjuk bele a macska lábait. Kullancs vészjósló arccal vette elő a hétágú ostort, és kiabálni kezdett:

– Gyerünk, gyerünk! Szivattyúzni! Léhűtő banda! Még elsüllyedünk!

Hajnali ötkor már csak két láb volt. Fókapofa két lába. Úgy dolgozott, mint egy néger. A többiek már rég szétszéledtek, és ennivaló után kutattak az égett élelmiszerek között.

Aztán az asztalos kijavította a megsérült részeket, és végre túl voltak a veszélyen.

– Hány napja vagyunk a tengeren? – kérdezte Kullancs.

– Nem tudjuk. Elégett a naptár.

A hajó kedvező szelet kapott, és úgy suhant délnyugati irányba, mint a nyíl.

– Vajon hol vagyunk most? – tűnődött Gönc.

– Valószínűleg a Szahara sivatagában – felelte Kullancs.

– Az nem lehet. Hol vannak akkor a tevék? Egyet sem látni.

– Én láttam egyet tegnap – mondta Kullancs.

– Milyen volt? – kérdezte Fókapofa.

– Nyolc vagy tíz lába volt neki – felelte Kullancs.

– Az polip lehetett.

– Úgy van. Biztosan polip volt. De még nyersen.

– Akkor világos: a tengeren vagyunk.

– Igen. És melyik tengeren?

– A Holt-tengeren – vélte Fókapofa.

– Ugyan már! Egyetlen csontvázat sem látni!

– Inkább a Fekete-tenger lesz ez.

– Négert sem látni, egyet sem!

– Jó. De akkor hol a csudában vagyunk?

– A mindenségit! Maga itt a kapitány, hát éppen magának kellene tudnia, hogy hol vagyunk! – gerjedezett Csalán.

– Mit tudom én! Itt nincs egyetlen jelzőtábla sem...

Ebben a pillanatban Kuki, az őrszem, sztentori hangon elüvöltötte magát:

– Föld! Föld a bal oldalon!

A matrózok örömükben eszeveszett ugrálásba kezdtek, összecsimpaszkodtak, átölelték egymást, mindenki egyszerre kiabált.

– Föld! Föld a látóhatálon! – kiabálta Mo Csing, átölelve Pörcöt.

Csalán megszorította a kapitány kezét, és könnyekkel a szemében kiáltott:

– Végre enni fogunk!

Aztán megölelte a tehenet, és nagy puszit cuppantott az orrára.

És valóban. Kb. hét mérföldnyire tőlük valami kivehetetlen tömeg látszott. Mintha valami folt lett volna a vízen. Kullancs elkérte a távcsövet, és úgy tűnt neki, mintha zöld fák meredeznének a tenger szintje felett.

– Öt fok balra! – kiabált Kullancs.

– Öt fog babra! – visszhangozta Fókapofa.

– Vitorlákat kibontani! – rendelkezett Gönc.

Az emberek minden vitorlát kibontottak. A tenger most csendes volt, a Csuka csak lassan tudott haladni. Két óra elteltével Kullancs újból elővette a távcsövet, és hosszasan böngészte a tengert. Aztán átnyújtotta a távcsövet Géz doktornak.

– Mit lát?

Hosszas vizsgálódás után felelte csak a doktor:

– Az nem föld!

– Hát micsoda?

– Nagy vízi növényzet, meg óriási tengerifű, különleges algafajta, úgy látom.

– Tehát: föld vagy nem föld?

– Nem föld. Sőt, nagyon messze vagyunk tőle.

– Egek! Hol vagyunk akkor?

– A hajótemetőben.

– És az mit jelent?

– Hogy itt a tenger tele van óriás vízinövényekkel, irdatlan hosszú óriásfüvekkel, amik megakadályozzák a hajóknak, hogy a kormányt használhassák. Itt a szél is alig fúj, így a hajók mozdulatlanok maradnak, és elpusztulnak.

– Az ördögbe is! Micsoda helyre kerültünk!

A matrózok szája tátva maradt. A tengerben egyre több hatalmas úszó növény tűnt fel. Némelyek 15 m-nél is magasabbak voltak. Nagy, gömbölyű, csillogó gyümölcsök látszottak a víz felett. Vörös meg sárga meg kék színűek voltak, és egész erdőt képeztek. A faágak, mint óriások karjai, és úgy ki voltak tekeredve, mintha vénséges olajtermő fák lettek volna. Tölgyfa nagyságú növények úszkáltak a hínárszigetek között. Kullancs szeretett volna visszafordulni, de már nem tudott. A kormányrúd alig engedelmeskedett, a vitorlák meg lankadtan fityegtek, mert a szél is elült.

Lassan lement a nap. Az ég, amely eddig vörös színben tündökölt, most lassan lilássá vált. Megérkezett az este.

– Hajó a láthatáron! – visított egyszerre Kuki, és majd kiesett az árbockosárból.

– Ágyúkat jobbra! – rendelkezett azonnal Kullancs.

– Lányokat sorba! – ismételte izgatottan Fókapofa.

– Támadásra felkészülni! – kiabálta a kapitány.

– Lábmosásra körbeülni! – ismételte Fókapofa, mert sosem tudta megjegyezni, amit Kullancs parancsolt. Még jó, hogy a legénység úgysem figyelt arra, amit mondott.

Az idegen hajó méltóságteljes nyugalommal úszott a furcsa erdő egyik tisztásán. Fehér árnyak mozogtak rajta. Öreg kétárbocos vitorlás, azaz brigg volt, egészen furcsa zászlóval. Fehér alapon, keresztül-kasul láncokkal.

– Miféle zászló az? – kérdezte Gönc.

Kullancs tanulmányozni kezdte a kézikönyvet, megnézte azt az oldalt, ahol a zászlók voltak felsorolva, és kijelentette:

– Ez egy egészen furcsa zászló. Nincs a könyvben. Aztán ügyesen úgy irányította a hajót, hogy egy óriási fa mögé bújhasson.

Az ellenséges hajó alig mozgott.

Ügy látszik, nem vették észre a Csukát, mert nyugodtan sétálgattak a fedélzetén.

– Felkészülni a csáklyázásra! – kiáltott hirtelen Kullancs.

– Felkészülni a mászkálásra! – kiáltott Fókapofa.