10.

A CSACSI

Nagyon hideg volt. Béni barát egy közeli csűrbe vezette a szamarát, és egy csomó szalmán csinált neki fekvőhelyet. Megint megmérte a lázát; 42 fokot mutatott a hőmérő. Béni tanácstalan volt. Kiment a mezőre, és látta, hogy a kolostor sötét, a szerzetesek már lefeküdtek. Csúnya idő volt, nem szűnt meg esni. Béni barát arra gondolt, hogy csak Szent Ferenc tudna segíteni rajta, elindult hát a templomba. Lassan kinyitotta az ajtót, és bedugta az orrát. Szent Ferenc szobra is aludt, állva, az oltáron. Béni barát nagyon szerette Szent Ferencet. Mindig kifényesítette a saruit, elkergette a legyeket róla, megstoppolta a ruháját, virágot hozott neki, elvette a gyertyákat más szentek elől, és Szent Ferenc szobra elé rakosgatta őket. Persze Szent Ferenc is nagyon szerette Bénit.

A szerzetes alázatosan odaült Szent Ferenc lábaihoz, és szót sem szólt. Olyan kicsire húzta össze magát, mint egy gombolyag, aztán elkezdte a szent egyik saruját fényesíteni. Szent Ferenc mindjárt gondolta, hogy Béni barát kérni szeretne valamit. Ekkor Béni húzogatni kezdte a rózsafüzért, aztán a csuháját, és addig-addig háborgatta, míg a szent meg nem kérdezte tőle:

– Akarsz valamit, Béni testvér?

– A szamaramért szeretnék könyörögni.

– Van szamarad?

– Igen, a cigányoktól vettem, és nagyon beteg.

– És hol van?

– A csűrben.

– Jobb lenne neki a kolostorban, igaz-e?

– Igen, de a testvérek kidobták.

– Szegény szamár! Majd könyörgök érte.

– Jaj, nem arra kérlek, hogy könyörögj, hanem hogy gyógyítsd meg, de hamar!

Ezzel Béni belekapaszkodott a szent öltözékébe, és húzni kezdte kifelé. A szent, meghatódva ekkora hittől, leszállt az oltárról, és indult kifelé.

– Akkor hát siessünk!

A nyelve is lógott szegény Szent Ferencnek, annyira futott. Persze, már elég régen nem mozdult az oltárról! A csacsi mozdulatlan volt, mintha csak rongyból lett volna.

Nagyon megsajnálta őt a szent. Letérdelt melléje és a fejére tette a kezét. A csacsi rögtön nagyra nyitotta a szemét, nyújtózott egy jót, aztán megrázta a fejét, és nagyot iázott. Béni barát azt sem tudta, mit csináljon a boldogságtól. Ledobta magát a szent lábához, és a ruhája szélét csókolta örömében. Szent Ferenc mosolygott, meghúzkodva a szamár fülét, és az ajtó felé ment.

– Szent Ferenc!

– Mi baj?

– Nem lehetne... nem lehetséges?...

– Most meg mi a baj, Béni testvér?

– Nem lehetne fehérré változtatni a szőrét?

Szent Ferenc mosolyogva bólogatott, és egy vödör vizet hozatott Bénivel a kútról. Behintette vele a szamarat, mire az egyre fehérebb, fehérebb lett, amíg olyan fehérré nem változott, mint a hegycsúcsok hava. Utána mindjárt kezdte enni a szénát.

– Most már csak a pénzt kell megszerezni – mondta Béni.

– Nekem semmi pénzem sincs – felelt Szent Ferenc.

– A perselyben sincs semmi?

– Nem sok lehet benne. De nézd meg, itt a kulcs. Visszamentek a templomba, és megnézték a perselyt. Csak 15 ezüst volt benne. Béni nagyon lehangolódott.

– Honnan szerzek másik 15 ezüstöt hozzá? – kesergett:

– Ne aggodalmaskodj. Van egy aranygyűrűm.

– Melyik?

– A falu ajándékozta, amikor megvédtem őket a pestistől

– Nahát!

– Tedd zálogba Hildebrando uzsorásnál – mondta Szent Ferenc.

Béni barát fogta a gyűrűt, és kirohant, mert már hallani lehetett a közeledő szerzetesek lépteit. Az uzsorás egy förtelmes padlásszobában lakott.

– De büdös van itt! – mondta Béni. Az uzsorás a pénzét számolta az egyik sarokban, egy nyitott láda mellett. Az első, amit Béni meglátott, egy gyertya volt a földön, meg rengeteg pókháló.

– Óvja Isten, Hildebrando úr! – köszönt Béni barát. Az uzsorás villámgyorsan bezárta a koffert, és ráült. Apró pókszemével bizalmatlanul bámult Bénire.

– Mi az? Mit akarsz? Ki akarsz rabolni?

– Dehogy, dehogy. 15 ezüstöt akarok kérni.

A vénség ugrott egy nagyot, hosszú karjával szorosan átölelte a ládát, és holt fehér lett, aztán sárga, végül zöld színre váltott. Remegett a lába és vacogott a foga.

– Tudod jól, hogy nagyon szegény vagyok! Rémesen szegény!

– Egy gyűrűt hozok zálognak.

Erre olyat ugorva, mint egy szöcske, kikapta Béni kezéből a gyűrűt. – Hűha! – mondta, és hálósipkájával kifényesítette, utána beleharapott, és meg is szaglászta hosszú orrával.

– Ez arany! Igazi arany!

Kinyitotta a szúette ládát, kivett belőle egy gyapjúzoknit, és leszámolt 15 ezüstöt, többször is utánaszámolva:

– Egy, kettő, három, négy...

– Milyen jóságos ember maga, Hildebrando úr!

– Eh, hát szeretek jót cselekedni... Ez az igazság.

– És mikor kell visszaadnom a pénzt?

– Jövő hónapban. Ha nem, enyém lesz a gyűrű! Ne feledd!

Ezzel odaadta a 15 ezüstöt Béninek, aki a csuhájába tette, de az uzsorás még vagy tízszer visszakérte tőle, hogy átszámolja, mert hátha mégis tévedett. Aztán eldugta a gyűrűt a ládába, és rátelepedett, hogy ott aludjon.

– No de ilyet! Ennek a gyűrűnek valami különleges virágillata van.