16.

NOÉ BÁRKÁJA

A parasztok elámultak, mikor látták, hogy a farkas nyugodtan ül Béni barát mellett, és zavartalanul rágcsál egy lerágott csontot, mialatt ott alkalmatlankodnak körülötte a csirkék. A szerzetesek is mind közelebb merészkedtek, és a falusiakkal együtt hálát adtak Istennek a farkas csodálatos megtéréséért. Ettől kezdve mindennap megjelent a farkas a kolostorban, de visszament aludni az erdőbe. A lakosság már nem félt tőle. Egyedül Olegario testvér rettegett továbbra is, mióta kiszakította a csuháját, amikor a farkára lépett. Amint meglátta, felmászott egy székre, nehogy megint rálépjen, és addig le nem szállt róla, amíg a farkas jó messze nem járt. Ferke testvér is tartott tőle. Főleg a nagy fogai miatt tisztelte. Milyen nagy különbség volt a macska vagy a csacsi meg e között a nagydarab állat között! Ha a macskára emeli a seprűt, az fúj egyet, és kiugrik az ablakon, viszont ha a farkast akarja egy doronggal megijeszteni, ő ugrik ki az ablakon a farkas helyet.

Szegény Ferke testvér! Állandóan csukva kellett tartania a konyhát a füst és gőz ellenére, mert vagy Béni barát lopkodta a grenadírmarsot, vagy Csutak nassolt a smarniból, vagy a farkas kapott be egy egész rúd kolbászt, vagy a macska vitte ki a friss barátfülét. Az asztalnál meg már el sem lehetett férni!

– Olyan ez, mintha Noé bárkája volna! – mondta Sisebuto testvér, akinek a jobbján Csutak, a csacsi csücsült, balján a farkas foglalt helyet, és a nyakában a cica dorombolt.

Néha a csirkék is bejöttek az ablakon, és eszegetni kezdtek az asztal tetején, meg beleittak a poharakba, néha még a borsót is kiették a barátok tányérjából, úgyhogy azoknak már nem is maradt mit enni. Mindez Béni barát miatt történt, mert ő nagyon megharagudott, ha valaki elkergetett valamilyen állatot.

Nahát, és ami a farkast illeti, hogy az milyen neveletlen volt az asztalnál! Nem használt se kanalat, se kést, se villát, nem tett maga elé szalvétát, úgy habzsolta mindig az ételt, mintha életében még nem evett volna! Legszívesebben ledobta a földre a lábával, és ott falta fel tele szájjal, csámcsogva. Ha leves volt, hangosan szürcsölte, és akármilyen gyümölcsről volt szó, ő héjastul kapta be, még ha dió, banán, gesztenye vagy dinnye volt is. Béni barát folyvást korholta, sokszor meg is fricskázta, de semmit sem lehetett nála elérni.

Mindenesetre a farkas többé nem evett meg egyetlen csirkét vagy birkát sem, pontosan betartva fogadalmát. Csak egyszer tépte meg Krumpliarcú János nadrágját, mert kenyér helyett kődarabot adott neki. Viszont mikor Hildebrando úr egyszer a folyóba esett répaszedés közben, a farkas beugrott érte a legnagyobb örvénybe, és partra vonszolta a kabátjánál fogva.

A farkas már nagyon öreg volt, mikor meghalt. Annyira öreg, hogy kiestek a fogai, és Béni barát borsópürével etetgette. Egyszer úgy teleette magát tökfőzelékkel, ami a kedvence volt, hogy rosszul lett, és csendesen meghalt, körülvéve a szerzetesektől meg a falusiaktól, akik eléggé megsiratták. Béni barát egy út menti fenyő alá temette; így teltek-múltak az évek a kolostorban. Béni barát egyre ártatlanabb és egyre jóságosabb lett, a szamár meg egyre fehérebb meg egyre kövérebb.

Mikor meghalt a farkas, kissé szomorú maradt a kolostor. A szerzetesek vacsora után visszaemlékeztek a dolgaira. Ferke testvér felemlegette, mikor hétméteres ugrással lekapta a kamra plafonjáról lógó sonkát. Bautista barát meg arra emlékezett könnybe lábadt szemekkel, amikor a farkas lapozni segítette neki a kottákat. Sisebuto testvér azt mesélte el, milyen ügyesen, tudott a kovácsműhely fújta– tójával bánni, Carmelo barát egészen elérzékenyült arra gondolva, amikor a csokoládéőrlőt segítette forgatni.

Olegario testvérnek is összeszorult a torka, valahányszor meglátta a szakadást a csuháján. Béni barátnak már egészen vörösek voltak a szemei a sírástól, hiszen a kolostornak minden zege-zuga felejthetetlen emlékeket őrzött a szegény farkasról. De mivel a farkas szeretettől övezve és gondos törődést élvezve élt köztük mindhalálig, a szerzetesek bánata nem volt keserű, hanem édes és vigasztaló. És az is nagy vigasz volt, hogy a farkas megbánta régi gonoszságait, és Szent Ferenc áldásával halt meg.

Sok-sok élőlénynek volt még szüksége a húsz jóságos szerzetes szeretetére! Hiszen még annyi csirke, kacsa, birka, hangya, fa, növény, virág várta a segítségüket! De főleg ott volt Csutak, a csacsi, akinek mindig volt valami ötlete, csínytevése, amivel foglalkozni kellett, a barátok nem kis gyönyörűségére.

Szóval, így folytatódott az élet. A szerzetesek továbbra is még napfelkelte előtt siettek a templomba, ahol továbbra is összekuporodva mondták végig hosszú imáikat Béni barát hangos horkolása közben. Aztán minden ment tovább a maga monoton lassúságában, egyformaságában, mindig ugyanúgy.

Mikor a szerzetesek elhagyták a templomot, elébük jött a reggeli kakaónak az illata. A csacsit any– nyira csalogatta, hogy máris ügetett az ebédlőbe, de mindent zárva talált Aztán az asztali ima közben, mégiscsak megette Sisebuto testvér piskótáját. Béni barát rárakta Csutakra a szalvétát, és öt bögre kakaót öntött a tányérjába. Aztán reggeli után az egész kolostor tele lett a munka és tevékenység zajával. Sisebuto testvér begyújtott a kohójába, és máris püfölt valamit az üllőn hatalmas kalapácsával. Csutak a fogaival húzta a fújtatót közben. És mindenki tette a magáét. Lőrinc testvér gyomlált. Ödön mézzel töltött bödönt gőzölt. Bautista, az orgonista orgonált, Jeremiás testvér, a szabó szabott, Flórián testvér lekvárt kavart. Minimum testvér ujjára vágott a kalapáccsal, Ferke testvér retket pucolt vacsorára, Olegario olvasott.