4.

Sudár– meg farvitorlák – Fékezés – Porhintés – Közlekedjünk a bal oldali sávon! – Pirospaprika nagyban – Szardíniák felkelése

Az indulás ideje 12 órára volt kitűzve, de most még csak fél 12 volt. Egyszerre csak nagy ordítozás támadt a rakparton. A kereskedők voltak, akik csak most jöttek rá, hogy a Csuka kapitánya hamis pénzzel fizetett. Visítva tolongtak felfelé a hajó lépcsőjén, de Kullancs sorban a vízbe lökdöste őket.

– Horgonyt felhúzni! – kiabálta a matrózoknak.

A horgony nagy robajjal vonszolódott felfelé. Kullancs rohant a Hogyan vezessünk hajót c. kézikönyvért, és az első oldalon felnyitotta:

– Vitorlákat begyújtani!... Dehogyis: vitorlákat bevonni! -Micsodaaa?

– Nem. Vitorlákat kibontani!

– Miben maradunk?

– Sudárvitorlákat fel!

– Sudárvitorlákat le! – ismételte Fókapofa.

– Kormányos, négy fok jobbra! – üvöltött Kullancs.

– Kormányos, négy fok balra! – kiabált Fókapofa.

– Farvitorlákat kibontani!

– Farvitorlát bevonni! – ismételte Fókapofa, mert sosem figyelt a parancs végére.

– Szegény farvitorlák! – sajnálkoztak a jobbról balra rohangászó matrózok a rengeteg összevissza parancstól kimerülve.

A szél kedvező volt, de a hajó mégsem indult.

– Miért nem megy ez a hajó? – ordított Kullancs.

– Talán, mert még nem oldottuk el a hajókötelet.

– Egek! Ezt egészen elfelejtettem. Hajóköteleket kioldani!

– Nem lehet! Nagyon feszesek.

– Vágjátok el késsel! Hívjátok a szakácsot!

Jött Mo Csing futva, éles kés a kezében. Nagyon nehezen, de sikerült a hajókötelekét szétnyiszálnia. Az utolsó kötél hirtelen szakadt el, aminek következtében a Csuka, mint egy nyíl, repült egy közelben horgonyzó hadihajó, egy sóner felé. A matrózai szerencsére időben vízbe vetették magukat. Csak a kapitány maradt a fedélzeten, mert elszédült az ijedtségtől. Kullancs betakarta a. szemét, és úgy ordította:

– Fékezz! Fékezz!

A matrózok azonnal leengedték a hátsó horgonyt. A Csuka nagyot rándult, és egy hirtelen fordulattal, hajszálnyira húzott el a sóner mellett.

– Hurrááá! – lelkesedett a tömeg a kikötőben, zsebkendőket lengetve.

A tengernagy feszült figyelemmel kísért minden mozdulatot a távcsövén keresztül, és el volt ragadtatva ettől a csodálatos manőverezéstől, Kullancs hanyatt vágódott, aztán feltápászkodott, és a hajóhadról nagyot kiáltott,

– Kormányos, 400 fok jobbra!

– Nem lehet, uram – felelte a kormányos – Annyi nincs is!

– Hát vegyél le úgy fél tucatot belőle.

A hajó teljes fordulatot írt le, és elkezdett pörögni, mint egy búgócsiga. Egy pár vigyázatlanabb matróz süvítve repült fel a levegőbe, mintha csak kilőtték volna őket.

Mo Csing dühösen rohant a fedélzetre.

– Kullancs úl, elég mál a pölgésből! – kiabálta.

– Most meg mi a baj?!

– Mál minden tányél eltölt!

Kullancs parancsot adott erre, hogy megint horgonyozzanak le, mire a hajó hirtelen megállt, de mindjárt pörögni is kezdett ismét, bár most az ellenkező irányba. Kullancs ekkor elbődült, hogy rögzítsék le a kormányt, így végre mozdulatlan maradt a hajó. A matrózok a korlátokon kihajolva próbáltak a gyomruk háborgásán könnyíteni. A kapitány elrendelte, hogy a búcsúlövésekhez töltsék meg az ágyúkat.

– Golyókkal?

– Naná, marcipánnal!

A tüzérek megtöltötték az ágyúkat, és előkészítették a kanócokat.

A golyók átrepülték a vizet. Az emberek rémülten húzták be a nyakukat. Az egyik golyó a Zöld Varangy csapszéket találta, magával rántva a kéményt. Egy másik a tengernagy házába csapott az ablakon át, ott az ágy alá esett, és eltörte a bilit. Egy harmadik a kikötő erődjébe vágódott egy generális orrát súrolva. A kikötő hajói nagy szirénázást csaptak a búcsú jeléül. Kullancs meg Fókapofa felmásztak a legmagasabb árbocra, és zsebkendőiket lengetve intettek búcsút.

– Jól van! Elég a butáskodásból! – mérgeskedett Lord Gönc. – Húzzuk fel már a kalózlobogót!

Elővették a zászlót a ládából, felvették a kalózöltönyöket, amiket Spulni varrt nekik, és felmentek a

hajóhídra. A matrózoknak égnek állt a hajuk, és csipkedni kezdték magukat is meg egymást is, mert azt hitték, hogy álmodnak, méghozzá rosszat. Kullancs parancsot adott ugyanis a fekete zászló felhúzására, és közben rázendítettek az új indulójukra, amit Fókapofa ez alkalomból szerzett:

Noha erre semmi ok, mi vagyunk a kalózok!

Zok, zok, zok!

Nem kalóz a kalóz, ha jó! Otthonunk a kalózhajó!

A víz hátán is megélünk, és senkivel sem cserélünk!

Lünk, lünk, lünk!

A tengernagy fehér lett, mikor meglátta a fekete zászlót és rajta a halálfejet. Tehát kalózok voltak, és ő rájuk bízta a leányát! A kikötő összes hajója üldözőbe vette a Csukát, de nem mertek tüzet nyitni, mert rajta volt Mag tengernagy lánya, a jobb sorsra érdemes Floripondia. Kullancs majd megszakadt a nevetéstől. Kiadta a parancsot, hogy lőjenek az üldöző hajókra.

– Lőporral töltsük meg az ágyúkat?

– Nem! Hintőporral! – felelte mérgében Kullancs.

Dörrenés! – és a tengernagy hajója szép fehér lett.

– Köszönöm! – kiabálta Mag tengernagy.

– Szívesen! – felelte Kullancs.

A Csuka a tenger felé úszott a Temzén. Tele volt vitorlával, a világ leggyorsabb hajója volt. Kullancs a hajó farán állt, kiöltötte a nyelvét Mag felé, és átkiabált neki:

– Úgy kellett, úgy kellett! Káposztába hús kellett! Fogjál meg! Fogjál meg!

Kihozatta a tömlöcből Morc kapitányt meg a segédtisztjét, bocsánatot kért tőlük a kellemetlenségekért, és megoldotta kötelékeiket. Teát meg lekváros kenyeret reggelizett velük, utána felmentek a fedélzetre, ahol nagy szeretettel és tisztelettel megölelte. Aztán vízbe lökte őket. Utánuk dobta a kofferjeiket.

– Jó utat, kedves barátaim! – kiabálta búcsúzóul.

Mag tengernagy vette fel őket a hajójára, mialatt a Csuka teljes erőbedobással igyekezett az 50 km-re lévő tengert elérni. Kullancs a jobb oldalon haladt, ami Angliában tiltva van. A London felé haladó hajóknak ki kellett őket kerülni, ha nem akartak nekik menni.

– Vadszamár! – Miért nem a bal oldali sávon haladsz?! – kiabálták a megrémült kapitányok.

– Mert nem akarok! – legénykedett Kullancs.

Egy kanyarban hirtelen újabb hajó tűnt fel, amely pirospaprikát szállított. A paprikás hajó nem tudott gyorsan irányt változtatni, és a Csuka kettéhasította. A pirospaprika rémséges vörös porfelhővé vált.

– Olyanok lettünk, mint a főtt rák – nyögte Fókapofa, és megpróbálta kiporolni magát.

Az összeütközés miatt a Csuka felfutott a folyó partjára. Mag tengernagy, aki hajójáról figyelte a történteket, hahotázni kezdett, és azonnal parancsot adott a csáklyázásra, azaz a megfeneklett Csuka elfoglalására. Kullancs sebtiben intézkedett, hogy szedjék össze a pirospaprikát, az erőset is meg az édes-nemeset is, és azzal töltsék meg az ágyúkat.

– Tűz, a paprikával!

Sűrű, vörös felhő borította be a Csukát, és kalózhajónk ennek védelmében végre el tudott menekülni. Teljes sebességgel haladtak a folyón lefelé, amíg csak meg nem látták az Északi-tengert. Kullancs felkiáltott, amikor a távcsőjébe nézett:

– Hű, milyen rengeteg víz! Csak nem tört el valami vezeték?

– Hisz' az a tenger, te ostoba! – világosította fel Fókapofa.

Közben Mo Csing, a kínai szakács már megterített, és gongütéssel jelezte, hogy kész az ebéd. A matrózok úgy rohantak, mint a cápák, hiszen már órák óta nem ettek. A tiszti ebédlőben már az asztalnál ült Kullancs, Fókapofa meg Csutka hadnagy, a kapitány unokaöccse. Ekkor kinyílt az ajtó, és megjelent Miss Floripondia.

– Itt foglaljon helyet, kisasszonyom – tüsténkedett Kullancs.

– Ide üljön mellém, kisasszony! – kiabált Csutka.

– Ide, ide, kisasszony! – kiabált Fókapofa is.

– Kalózokkal nem közösködöm. Inkább elmegyek! – szólt gőggel a hölgy, és kivonult, becsapva maga mögött az ajtót.

– Az se baj, így több jut nekünk – dörmögte Fókapofa.

Egyszerre csak nagy zaj hallatszott a matrózok ebédlőjéből. Dühösen csapkodták az asztalt a kanalakkal. Rohant Gönc, hogy megnézze, mi történt, hát látta, hogy az emberek haragosan hadonásznak, és a padló tele van sült szardíniával.

– Mi folyik itt?! – üvöltötte Gönc.

– Utáljuk a sült szardíniát!

– Hát mi az ördögöt akartok?

– Töltött csirkét.

– Azonnal edd meg azt a szardíniát! – parancsolta Gönc az egyik matróznak, aki éppen a plafonhoz vágta a tányérját.

– Egye meg a tisztelt nénikéje!

Gönc azonnal felsorakoztatta az egész legénységet, hogy a mihaszna matrózt példás büntetésben részesítse. Már mindenki sorban állt, amikor rosszkedvűen megjelent a hajóhídon Kullancs, nagy darab sülttel a kezében.

– Mi van? Miért nem lehet itt nyugodtan enni?

– Nem akarják a sült szardíniát.

– Adj nekik szardellát, az is kicsi.

– Azt sem kérnek.

– Hát mit kérnek?

– Töltött csirkét.

– Hát adjatok nekik! – mondta Kullancs.

Gönc mégis árbochoz kötöztette a matrózt, akit Csalánnak hívtak, és korbáccsal a kezében megkérdezte:

– Akarsz töltött csirkét?

– Igen, akarok.

– Nesze neked töltött csirke! – kiáltott Gönc, és nagyokat húzott a hátára. Csalán ordítozott, mint a fába szorult féreg, a legénység meg rémülten nézte.