1.

Kullancs – A Zöld Varangy csapszék – Lord Gönc – A Csuka

Kullancs nagy hasú, zabolátlan ember volt. Jobb lába fából, bal keze helyén vaskampó. Az orra nagy és vöröseslila, mint a padlizsán, az arca himlőhelyes. Hiányzott az egyik füle, és fekete tapasz fedte az üvegszemét. Egyébként nem volt csúnya, éppen csak egész Londont rettegésben tartotta. Egy csatornában bújt meg nappal, és csak esténként jött elő, hogy végiglátogassa a kikötő kocsmáit, ahol nyüzsögtek a hozzá hasonló léhűtők. Többnyire a Zöld Varangy csapszékben iszogatott. Ennek hét ajtaja volt, hogy veszély esetén könnyebben lehessen kereket oldani.

Kullancs volt az egész kikötő legjobb kártyása. Sosem veszített. De ha mégis előfordult; négy lövéssel végzett azzal, aki nyert. Rengeteg rumot meg pálinkát ivott, de mégsem részegedett le soha. Viszont megtörtént, hogy egy üveg szóda a földhöz vágta, vagyis a szódavíztől becsípett.

A Zöld Varangy csapszék egy sötét sikátorban bújt meg. A szóban forgó éjjelen Kullancs négy gyanús külsejű alakkal játszott életre-halálra, és már egy egész zacskó pénzt elvesztett. Hirtelen felugrott, feldöntötte az asztalt, és visszakézből óriási pofont rajzolt az egyik játékos képére.

– Nesze, amiért hamisan játszol!

A játékos bicskát vett elő. Kullancs meg a pisztolyát. Először gondosan megtörölgette, aztán egyetlen lövéssel leterítette a gazembert.

– Meg vagyok ölve – mondta az, és kinyúlt.

Kullancs kivett egy kártyát a tetem cipőjéből, eltette pisztolyát, és nyugodtan visszaült a helyére. A kocsmáros zsákba dugta a hullát, és elvitte. Az emberek az asztaloknál folytatták az ivást, de közben halk megjegyzéseket tettek:

– Micsoda alak ez! Ezen a heten ez már a nyolcadik hullája!

– Semmiség.

– Miért?

– A múlt héten tizenhatot nyírt ki.

Ebben a pillanatban valaki berúgta az ajtót, egy jókora fekete kabát jelent meg benne, és gyorsan Kullancs mellé telepedett. A kabáton hatalmas sál volt és felette fekete nagy szélű kalap. Alul csak cipőket lehetett látni.

– Jó estét, Kullancs!

– Kicsoda maga? – kérdezte Kullancs.

– Egy ismeretlen.

– Aha. Akkor örvendek, hogy megismerhettem.

– Játszunk egy partit? – kérdezte a kabát.

– Ultit? Máriást? Svindlit?

– Svindlit.

– Aha. Kocsmáros, paklit ide!

A kocsmáros már hozta is a kártyacsomagot, a kis hordó rumot és a két poharat. Kullancs az asztalra helyezte a pisztolyát.

– Semmi öldöklés, tisztelt Kullancs.

Nagy sereg kíváncsi húzódott köréjük. Érdeklődéssel várták a következő halottat. A kocsmáros is előkészítette a zsákot.

Kullancs a levegőbe lőtt, mire az érdeklődők tömege kirohant az ajtón,

– Köszönöm – így a kabát.

– Szívesen.

– Tudja, ki vagyok?

– Tudom, Lord Gönc, a rablók meg a pandúrok főnöke.

– Honnan tudta?

– Látom az orrán!

– Mi van az orrommal?

– Hosszabb, mint egy böjti nap.

Lord Gönc hórihorgas volt, mint egy madárijesztő, és fülig göncökbe burkolózott. Végre levette kalapját, és ekkor napvilágra került félméteres orra és két picike szeme.

– Egek, de csúnya maga! – kiáltott fel Kullancs, – Hogy lehet ilyen borzasztóan csúf?

– Hogy a rablók megijedjenek tőlem.

– Hát én nem ijedek meg.

– Tudom. Maga nem is közönséges rabló. Maga egész London városának a legkriminálisabb és legvagányabb vagánya!

Füzetet, ceruzát vett elő, és faggatódzni kezdett:

– Hát lássuk csak. Hány hullája van a maival együtt?

– Négyszáztizenöt.

– És hány sérült?

– Egy sem. Akit én megölök, az nem gyógyul ki belőle!

– Hány lopás?

– Háromszázhuszonhét.

– Mennyi pofon?

– Háromezer-nyolcszázkettő.

– Egyéb csekélységek?

– Adódnak. Egyszer például egy zsarut ülepen billentettem.

– Rendben van. Akkor összegezzük.

A nagykabátos elvégezte az összeadás nehéz műveletét, és felkiáltott:

– Négyezer-ötszáznegyvenhat!

– Csak négyezer-ötszáznegyvenöt. Nem kell túlozni... – szerénykedett Kullancs.

– Az a ráadás. Nyomja ide az ujjlenyomatát.

Kullancs borba mártotta a kezét, és egész tenyerével ráfeküdt a füzetlapra.

– Lábnyom Is kell?

– Nem. Ennyi elég – felelte Lord Gönc, és hozzátett te: – Tudja, mit mondok magának?

– Nem tudom.

– Hát azt, hogy éppen ilyen embert keresek, mint amilyen maga. Ilyen vad, vérszomjas, agyafúrt, durva, mindenre kész, sánta, félszemű, himlőhelyes emberre van szükségem, akinek a keze helyén ilyen förtelmes kampó van.

– Hát izé... köszönöm. És minek kell magának ilyen magamfajta romlott szörnyeteg?

– Hogy kalózkapitányt csináljak magából.

– Aha. És melyik hajóra?

– A Csukára. Ott horgonyoz a kikötőben.

– De hisz annak már van kapitánya!

– Na és! Megöljük, és magáé lesz a poszt.

– Csakhogy én még életemben nem láttam hajót belülről!

– Az nem érdekes. A lényeg, hogy magának falába, vaskampója, üvegszeme van... Remek kalóz lesz!

– Aha. De én úszni sem tudok, és ráadásul szédülök!

– Nem érdekes. Tanuljon meg úszni a fürdőkádban.

– Nincs. És egyáltalán, hogyan kell egy hajót kormányozni?

– A kormánnyal.

– Azt sem tudom, mi az!

– Majd megtanulja. Hoztam egy csomó kézikönyvet. Hogyan hajózzunk viharban. Hogyan kerülhető el az összeütközés más hajókkal. Ugyanaz Ködben, Köd nélkül...

– És ha mégis összekoccanunk?

– Arra is van könyv: Hogyan foltozzunk hajót nyílt tengeren. Ugyanaz: Viharban, Vihar nélkül... Na, mit szól hozzá?

– Rendben, De mi hasznom lesz nekem ebből?

– A zsákmányunk 5 százaléka.

– EgekI Csak nem akar maga is ott lenni?

– Én leszek a másodtiszt.

– Az micsoda?

– Fogalmam sincs, de majd belejövünk.

– Szakács is kell. Azt honnan veszünk?

– Lopunk egyet.

– És matrózokat?

– Szintén.

– Aha. Mikor kezdjük?

– Holnap. Találkozunk a kínai kocsmájában.

– Mikor?

– Pont éjfélkor.