5.

Az első ájulás – Második ájulás – Tűz a fedélzeten – Harmadik ájulás – Vége az élelmiszernek – Vége az ivóvíznek – Negyedik ájulás

Mikor már a tizenötödik korbácsütésnél tartottak, megjelent az ordítástól rémült Floripondia. A szerencsétlen Csalán elé szaladt, hogy meggátolja a további ütéseket, ás Gönc elé térdelve kiabálta:

– Kegyelem, uram, ne üsd tovább!

Így történt, hogy a korbács véletlenül az ő hátán csattant, mire azonnal elájult.

– Elég volt! – üvöltött Kullancs. – Engedjétek el a bűnöst!

Gönc kedvetlenül engedelmeskedett, és utasítást adott, hogy a kisasszonyt vigyék a kabinjába. Csutka hadnagy levitte egypár matrózzal, és gyengéden az ágyra helyezték. Mikor Miss Laurenciana meglátta eszméletlenül, egy hatalmas esernyővel dühösen kikergetett mindenkit.

– Ki innen, fenevadak! Kerge birkák! – visongott püfölés közben.

Kullancs eközben korbáccsal a kezében kérdezte a matrózokat:

– Kell több töltött csirke?

– Nem, nem, köszönjük szépen, elég volt.

– Ugye szeretitek a sült szardíniát?

– Persze, természetesen...

– Akkor hát mars az ebédlőbe!

A matrózok az ebédlőben felszedték a szardíniákat a földről, és szálkástul, mindenestül villámgyorsan felfalták.

A Csuka gyorsan haladt mind beljebb a tengeren. Remek erős hátszél dagasztotta a vitorlákat. Olyan erővel feszítette őket, hogy már félni lehetett attól, hogy megrepednek. Az árbocok meg annyira nyögtek, nyikorogtak, hogy azt hitték, mindjárt eltörnek.

– Sudárvitorlákat bevonni! – kiabálta Kullancs.

– Sudárvitorlák bevonva! – ordították a matrózok. Mikor a szél elcsendesedett, Kullancs kapitány beült egy hintaszékbe a ponyvatető alá, elővette a pipáját, és odaszólt a kínainak, hogy hozzon neki kávét. Mo Csing jött egy nagy zsák kávéval a hátán, és jelentette:

– Kapitány úr, itt a kávé.

– Öntsd ki.

A kínai erre a fejére öntötte az egész zsák babkávét, de rohant is mindjárt ész nélkül, mert Kullancs ordítozva loholt a nyomában. Rémülten mászott felfelé a főárbocon, mikor Gönc elkapta a copfját, lerántotta, és elővette a hétágú korbácsot.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Kullancs.

– Hatvanhat csapást mérek rá.

– Az sok. Elég lesz hat.

– Hetet mérek rá.

– Azt mondtam, hatot, és kész!

– Ötöt! – szólt közbe Fókapofa.

– Négyet! – kiabálta Csutka.

– Hármat – mondta Miss Laurenciana.

– Kettőt! – kiabált a papagáj.

– Csak egyetI – könyörgött könnyes szemmel Floripondia.

– Egyet sem! – rikkantott a kínai, és egy nagy ugrással eltűnt. Közben úgy meglökte Gönc kezét, hogy a korbács éppen Floripondia kisasszonyra esett, aki megint elájult.

– Vadbarom! – üvöltötte Kullancs, és orrba vágta Göncöt.

Csutka hadnagy ismét levitte a kisasszonyt a kabinjába, mire Miss Laurenciana a haját tépte, és az esernyőjével hadonászott.

– Fel lesztek akasztva mind, mind!

Az izgalmak elültével a matrózok letelepedtek a fedélzeten, és cigarettázni kezdtek. Kullancs még mindig dühös volt. Nagyot dobbantotta lábával, és elkiabálta magát:

– Itt csak én dohányzom!

Az emberek morogva dobálták el cigarettáikat. Kullancs telerakatta a falakat nagy feliratokkal: "Tilos dohányozni!". "Tilos tüsszenteni!", "Tilos vakaródzni!" A matrózok már nagyon kezdték unni a sok tiltást. Csalán megjegyezte:

– Még azt is meg fogják tiltani, hogy a vécére menjünk!

Egy szép este borzasztó füstre meg szörnyű melegre ébredtek.

– Ügy látszik, meggyulladtak a szárazbab-zsákok – vélte Fókapofa.

– Tűz! Tűz! – kiabált Gönc a hajóhíd felé rohanva.

Kullancs a harangot püfölte, és a matrózok alsónadrágban futkostak ide-oda, mint az őrültek.

– Vödröket ide!

Az emberek odarohantak a vödrökkel, és letették.

– Töltsétek meg vízzel, fafejűek!

Vastag kötelek segítségével vizet vettek a tengerből, és kézről kézre adták a vödröket. Amikor kinyitották a nagyobbik fedélzetnyílást, hatalmas láng csapott az ég felé.

– Csukjátok be a nyílást!

Kullancs okosan bezáratta hamar az összes lejáratot, sőt még a repedéseket is betapasztották kátránnyal, hogy a tűz elaludjon levegő hiányában. Floripondia természetesen elájult, és felvitték a ponyvatető alá, hogy friss levegőhöz jusson. A matrózok hamar kimentették a kamrából a Filomena nevű tehenet, meg egypár hordó húst meg piskótát.

Hajnalban már alig lehetett lemenni a hajó belsejébe; Laurenciana a kapitányhoz fordult.

– Mi történt itt, kérem, ha szabad kérdeznem?

– Elégett a bab.

– Elviselhetetlen ez a füst! – méltatlankodott.

Floripondiát egy másik kabinba helyezték, és a matrózok a fedélzetre vitték szalmazsákjaikat. Egész éjjel hallatszott az égett fa ropogása. Egy csomó pörkölt farkú patkány rohant elő, a macska nem győzte őket hajkurászni.

A szél megenyhült, a hajó alig mozdult. Két matróz lement este a kamrába körülnézni, mert éhesek voltak.

– Maradt valami? – kérdezte őket Kullancs.

– Semmi, de semmi. Minden odaégett.

A kínai tűzhelyfélét fabrikált a hajóhídon, és ott sütögette azt a pár eltévedt repülőhalat, amit az esernyőjével el tudott kapdosni. Egyik délután olyan szerencséje volt, hogy egy paradicsomos halkonzervet kapott el, ami nagyon ízlett mindenkinek. Kullancs átnézte az ellátmányt, és elszörnyedt.

– Egyetlen hordó maradt csak meg, vagy 100 font piskótával.

Fókapofa az ujjain számította ki, hogy ez személyenként negyed fontot jelent 10 napon át. Sózott húsból is csak 100 font volt már a készlet.

– Túl kevés font ennyi fognak.

– Van még egy hordónyi olajbogyó.

– Helyes, előételnek jó lesz – bólintott Fókapofa.

– És mennyi vizünk van?

– Az van bőven. Nézd meg, ez itt mind víz – mutatott Fókapofa a tengerre.

– Tökfej! A tenger vize sós, nem lehet meginni!

– Honnan tudjam! Akkor csak két nagy hordó vizünk van.

– Mennyi az fejenként?

– Mármint inni? Naponta fél liter.

– Ördög és pokol! Az bizony kevés! Közben az emberek kiabálni kezdtek:

– Éhesek vagyunk! Enni akarunk!

– Majd jóllaktok munkával! Éhenkórászok! Mindenki hajót söpörni! Az emberek kisöpörték a hajót.

– Felmosni a fedélzetet! Egy-kettő! – üvöltötte Kullancs azonnal az újabb parancsot. Az emberek felmostak minden felmoshatót.

– A tüzet eloltani! Egy-kettő!

A legénység csinált egy lyukat a padlón, abba belenyomtak egy tölcsért, és vizet hordtak bele a vödrökkel.

– Még, még! Gyorsabban! Egy-kettő! – ugrált körülöttük Kullancs.

– Már kiszárad a tenger! – tiltakoztak az agyonhajszolt matrózok.

– Elegetek van már? – kérdezte Kullancs.

– Igen. Elegünk van már.

– Akkor mars az ágyba!

Így teltek-múltak a napok. A tűz folytatta lassú munkáját a hajófenékben. A víz, amit a tölcséren át beleöntöttek, édeskevés volt ahhoz, hogy végképp elolthassa. Egy reggel Miss Laurenciana megkérdezte, csak úgy odavetőleg:

– Eloltották már végre a babot? Miért van füstszag még mindig?

Kullancs kapitány megvakarta a fejét, és kénytelen volt előrukkolni az igazsággal:

– Mylady, ez a füst nem a bab füstje.

– Akkor micsoda?

– A hajófenékből jön, mert kigyulladt.

– Hát akkor oltsák el már végre.

– De nem lehet, mert ha kinyitnánk a lejáratokat, azonnal lángra kapnának az árbocok meg a vitorlák.

– És akkor mire várnak?

– Hogy magától elaludjon.

Floripondia a kabinjából hallotta az egész beszélgetést, s halk sikollyal összeesett.