14.

EGY SZERZETESSEL TÖBB

Örömteli napok következtek. Csutak eggyel több volt a szerzetesek között. Faágyban aludt, hatkor kelt, a barátokkal evett az asztalnál, de persze nem szénát, hanem főzeléket, halat, mint a többiek. Szinte már nem is szerette a vizet. Szívesebben ivott bort. Ám egyik testvér sem akart mellette ülni az asztalnál, mert amint lehetett, megette a szomszédja ebédjét is. A kertészetben neki kellett volna a vízemelő kerekét hajtania, de mivel a szerzetesek nagyon szerették, mindig akadt valamelyik az erősebbek közül, aki befogta magát helyette. Közben Csutak, a csacsi nyugodtan szundíthatott egyet Béni barát mellett. Szép nagy békesség és boldogság kezdett a kolostorban uralkodni.

A csacsi cellája ott volt a Bénié mellett. Minden este ő feküdt le elsőnek, és minden testvér odament hozzá szép jó estét kívánni. Vittek neki egy-egy sárgarépát vagy salátalevelet, narancsot vagy fügét, és ráadásul megigazgatták a párnáját, betakargatták, és Béni barát szép mesét mesélt neki, hogy jobban aludjon. Kilenc órakor már mindenki horkolt. Aki leghangosabban húzta a lóbőrt, Béni barát volt. Olyan zajt csapott, mint valami vén trombita, úgyhogy a többiek aggódva kopogtak az ajtaján, mert féltek, hátha felébreszti Csutakot.

Egyedül a házfőnök nem aludt. Rendszerint egész éjszakákon át imádkozott, vagy a kolostor számláit rendezte.

Mikor a kakas megszólalt: kikerikííí! – a barátok a hidegtől remegve kiugrottak az ágyból, és végigfutották a folyosót, hogy kimelegedjenek. Szépen megmosdva, megfésülködve mentek felébreszteni a csacsit. Jó reggelt kívántak neki, gondosan megmosdatták, külön megmosták a füleit is, aztán megtörülgették, és a szőrét szépen végigkefélték.

Béni barát nem volt képes felkelni. Csutak lehúzta róla a takarót, aztán lepedőstül lehúzta az ágyról, de Béni még akkor sem ébredt fel. Csukott szemekkel húzta fel a papucsát, persze fordítva, vitte magával a lepedőt, mert azt hitte, az a törülköző, és szappan helyett csokoládéval dörzsölte le magát. Aztán megmosta a fogait a cipőkefével, és úgy, ahogy volt, cipőstül visszabújt az ágyba.

Bim-bam, bim-bam... – szólt mindig a harang, valahányszor egy barát megkondította, amikor belépett a templomba. De most már nem hússzor szólalt meg, hanem huszonegyszer, mert Csutak is megrántotta a kötelet, ha megérkezett. Azután csendesen odatelepedett Szent Ferenc szobra mellé, amitől a szent arcán mindjárt gyengéd mosoly jelent meg.

Ilyen békésen teltek a kolostorban a napok, egyik a másik után. Mindenki boldog volt, semmi sem zavarta ezt a nyugalmat. Míg be nem köszöntött a tél. Rengeteg hó esett akkoriban. A szerzetesek újságpapírt tettek a csuhájuk alá, hogy el tudják viselni a hideget, és minden sarokban kisebb tüzeket raktak. Mindegyiken volt valahol fagyási daganat, még a csacsin is, éppen a fülén!

A mezőn izgalmas hócsatákat vívtak a szerzetesek, és olyankor újabb dudorok nőttek a fejükön. A könyvtárban nem lehetett a hidegtől megmaradni, a tinta is befagyott, úgyhogy még Olegario testvér sem folytathatta a munkáját. Szent Ferenc is reszketett az oltáron a hidegtől, ezért Béni éjjelenként levett magáról egy takarót, és betakarta vele a szent vállát.