12.

AZ UZSORÁS

Már hat napja volt távol a kolostortól. Mikor összegyűjtötte a tizenöt ezüstöt, meglátogatta Hildebrando urat, az uzsorást. A csacsit az ajtóhoz kötötte, és felment a rengeteg, reszketeg lépcsőn. Kopogott, mire az uzsorás kinyitott egy kicsi ablakot a tetőn. Meglátva Béni barátot, nyakába zúdított egy fazék vizet. Ő ismét kopogott, és a vénség még nagyobb fazék vizet zúdított rá.

– Nyisson ajtót, testvérem! Béni barát vagyok!

– Nem akarok ajtót nyitni! Menj el!

Béni elkezdte befelé nyomni az ajtót, de bent az uzsorás minden erejét nekifeszítette, és bár habzott a szája, de ellen tudott állni. Aztán az ajtóhoz vonszolta az ágyat, a mosdót, a székeket, a ládát, mindent.

– A pénzt hozom! – kérlelte Béni.

– Dugd be az ajtó alatt.

Béni barát bedugta a tizenöt ezüstöt az ajtó alatt.

– De most már adja vissza a gyűrűt! – kiáltotta.

– Hahaha! Megbolondultál? Dehogyis adom vissza! Az egy igazi aranygyűrű, aminek varázsereje is lehet, mert este annyira világít, hogy megtakarítom a gyertyákat. Jobb, ha máris elkotródsz!

Ezzel az ablakon keresztül egy zsák lisztet öntött szegény Bénire. Utána egy zacskó sót, egy fél üveg ecetet meg egy rossz bakancsot. Szegény Béni barát teljesen letört. Eloldotta a szamarát, és csüggedten átkocogott a Zöld Kakas fogadóba.

Izsó bátyó, a fogadós kövérebb volt, mint Béni meg Tiburcio testvér együtt. Kopasz a feje, hatalmas vörös és szőrös az orra. Mikor meglátta a szerzetest, sokáig ölelgette, csapkodta, sulykolta, merthogy igen szerette.

– Honnan kerülsz elő, Béni testvér? Olyan vagy, mint egy kőműves!

– Az uzsorástól jövök. Egy zsák lisztet meg miegymást szórt rám!

A fogadós háromszor keresztet vetett, és fülébe súgta halkan:

– Nehogy visszamenj oda. Tudod, milye van neki? Leprája!

– Ö, szegény ember!...

– Szegény ember? Egy szörnyeteg. Ez Isten büntetése. Az egész falu a kezében van a rengeteg adósság miatt, de most senki sem megy feléje sem. Egyedül fog meghalni, mint egy állat.

Béni barát nem felelt, csak egy kötelet, egy létrát meg egy darab füstölt húst kért a fogadóstól. Előhúzta a szamarat az istállóból, és búsan visszaindult az uzsoráshoz.

– Szegény Hildebrando úr! Ezt jól kifogta!

Béni az uzsorás kertjének hátsó falához állította a szamarat, és valahogy felmászott róla a fal tetejére. A kutya, amely már három hónapja nem evett, veszett ugatással fogadta, és majd lerágta a bokáját, hatalmas ugrásai közben. A barát ledobta neki a füstölt húst, és így csend lett, amíg falta. Béni barát végigmászott a tetőn, vállán a létrával, és bár nagyon vigyázott, mégis lepotyogott egy pár cserép a földre, jó zajosakat koppanva.

A kémény háromméteres, csupa korom alkotmány volt. Béni a létra segítségével felmászott a tetejére, a derekára kötötte a kötelet, és nagy nehezen elkezdett lefelé ereszkedni benne.

"Valaki ki akar rabolni!" – gondolta reszketve az uzsorás, és kimászott az ágyából. Levette a falra akasztott puskáját, hálóingébe rejtette a pénzes zacskót, azaz a zoknit, és ijedten az ágy alá gyömöszölte be magát.

Egyszer csak a barát kötele elszakadt, és Béni büdös, sűrű, fekete koromfellegbe burkoltan, egyenesen a konyha közepére zuhant. Tele volt szegény dudorokkal, ütésekkel.

"Micsoda takarításra, mosogatásra lenne itt szükség!" – volt az első gondolata, ahogy a koromfelhő leülepedett, és ő meglátta a nagy rendetlenséget és piszkot.

Erőt vett magán, és egy sötét lépcsőn felment az uzsorás szobájába. Nagyon lassan, résnyire nyitotta az ajtót, és óvatosan bedugta rajta az orrát.

Az uzsorásnak remegett a puska a kezében, amikor meglátta ezt az orrot; célzott, lőtt, és a sonka két lyukkal a közepében leesett a falról.

– Ne öljön meg! Béni testvér vagyok!

– Hogy jöttél be?

– A kéményen keresztül.

– Lopni akartál?

– Ugyan már! Meg akarom gyógyítani.

– Ahá! Szóval már mesélték, hogy leprás vagyok! Jössz most a lelkem miatt! Hát ne fáradj. Takarodj!

Az uzsorás közben kimászott az ágy alól, hogy a sonkát a párna alá rejtse, de előbb megpucolta a cipőkefével. Rémesen sovány volt az öreg, a karján kötés. Nagyon siralmasan festett. Bebújt az ágyba, és egyik papucsát Bénihez vágta, hogy elmenjen. Béni barát erre megharagudott, és visszadobta a papucsot, aztán kinyitotta az ablakfélét, hogy levegő jöjjön be.

Az uzsorás morgott:

– Nem szereted ezt a szagot, mi? Hát csak csukd be az ablakot, mert fázom.

– Nem csukom.

– Most meg mit keresel?

– Aprófát, hogy tüzet rakjak.

– Engem ugyan nem csapsz be! Te a gyűrűt keresed, de nem fogod megtalálni.

Béni barát térült-fordult, és már be is fűtött a kályhába. Aztán vizet melegített olajjal, sóval meg babérlevéllel.

– Az meg micsoda?

– Ez fogja meggyógyítani.

– Nem kell meggyógyítani. Én meg akarok halni!

– Pedig én nem hagyom – felelte Béni, és kihúzta az ágyból, és gyengéden, de erélyesen bedugta a fürdőkádba. Egyenként megmosta a sebeit, szeretettel és nagy vigyázattal kicserélte a kötéseit, igaz, hogy néha állon kellett ütni a vénséget, hogy nyugton maradjon. Aztán ledörzsölte ecettel, tiszta ágyneműt húzott fel, és végül olyan krumplilevest adott neki vacsorára, amiben egy darab főtt a párna alá rejtett sonkából.

– Azért dugom ide, hogy a macskák meg ne egyék... – mondta az uzsorás.

Elégedetten visszafeküdt az ágyba, és aludni akart. – Eloltom a gyertyát, hogy jobban tudjon aludni.

– Dehogyis! Ha eloltod a gyertyát, meglépsz a gyűrűvel. Van benne valami varázslatos, amitől villódzik éjjel. Mindjárt megtalálnád a sötétben.

– Tudom, hol van. Ott a sarokban, a tégla alatt.

– Aha! Tehát mégis azért jöttél, hogy kiraboljál!

– Nem. Odateszem a párnája alá, hogy ne aggódjék érte.

– Úgy van. Hozd csak ide, vele fogok aludni.