2.

BÉNI BARÁT

Nicanor testvér, a házfőnök éppen a templomot söpörte, amikor egy mokány, pirospozsgás falusi ember jelent meg előtte, kordbársony nadrágban, amit kötél tartott a derekán. Ránézett a házfőnökre, lassan megtörölte a száját az ingujjával, és így szólt:

– Add ide azt a söprűt, testvér. Segítek neked.

– Köszönöm, de már éppen kész vagyok.

– Akkor még egyszer kisöpröm.

Ügy is tette. Mikor bevégezte, azt mondta:

– Szeretném mindennap kisöpörni a templomot, és szeretnék szerzetes lenni, mint ti.

A házfőnök a szakállát simogatta egy ideig.

– De sokat fáznál.

– Elviselem.

– Sokat éheznél.

– Elviselném.

– Keveset alhatnál.

– Hű! Azt lehet, hogy nem tudnám elviselni! Néha állva is elalszom. A házfőnök elmosolyodott, és megkérdezte tőle:

– Hogy hívnak?

– Benedek. Béni.

Az apát megkongatta a harangot, a szerzetesek előjöttek a kolostor minden sarkából, és körbevették Bénit. Nicanor testvér ekkor előadta nekik, hogy ez az ember szerzetes szeretne lenni velük a kolostorban. A barátok elnézték, hogy olyan napbarnítottan, parasztosan álldogál a bő bársonynadrágban és a borzasztó csizmákban, hát megkérdezték tőle:

– Tudsz olvasni?

– Nem.

– Tudsz írni?

– Nem.

– Tudsz számolni?

– Az ujjaimmal csak.

– Akkor egyáltalán mit tudsz csinálni?

– Szép meséket tudok mesélni.

A szerzetesek sajnálkoztak, hogy ez bizony nem sokat ér, és mindenki visszament a dolgára, becsukva maguk mögött az ajtót. Béni, egyedül maradva a templomban, szomorúan sírdogálni kezdett az egyik padban. Az a szobor – Szent Ferenc – megszánta, és megkérdezte tőle:

– Miért nem mesélsz nekem egy mesét?

– Igazán? Szereted a meséket?

– Persze hogy szeretem. És annyira unatkozom...

Több se kellett Béninek. Elmesélte a cipészről szóló mesét, aki csodálatos cipőket tudott csinálni, mert az orra hegyével varrta őket. Ezt olyan érdekesen adta elő, hogy Szent Ferenc nagyokat nevetett rajta.

A mese közepénél tartott Béni, amikor a szerzetesek ismét imádkozásra jöttek a templomba.

– Mit csinálsz te itt még mindig?

– Mesét mesélek Szent Ferencnek.

– Bolond vagy! Csak nem képzeled, hogy figyel rád?

A következő napon azonban megint csak ott találták a szent szobra előtt, és szemük-szájuk elállt, mikor látták, hogy egy tehenet meg egy kecskét is hozott magával.

– Mit keres itt ez a tehén meg ez a kecske?

– Szent Ferencnek hoztam.

A szerzetesek bocsánatkérően tekintettek a szoborra.

– Mosolyog! Nézzétek, mosolyog! – kiáltott fel Minimum testvér.

A barátok a fülüket vakarták. Szent Ferenc sosem mosolygott eddig.

– Rendben van – mondták lassan. – Itt maradhatsz a kolostorban. Béni nagyot ugrott örömében, és sorba ölelgetett mindenkit. Nicanor atya ráadta a csuhát, és megáldotta.

– Béni testvér lesz a neved, és te fogod a harangot kongatni.

Béni testvér máris rohant, és olyan erővel húzta a harangot, hogy azon nyomban elszakadt a kötél.

– Na, elszakítottad a kötelet – mondták a szerzetesek kelletlenül. – Most mi lesz?

– Kötünk rá egy csomót – felelte vörösen Béni testvér.

A családja elkísérte a kolostorba. Búcsúzásnál az édesapja sírva fakadt, és ő így vigasztalta:

– Ne sírj, édesapám! Ezentúl Szent Ferenc is apám lesz. A testvérei is sírtak.

– Ne sírjatok. Nem maradok egyedül, hisz itt tizenkilenc testvérem lesz.

A házfőnök visszaadta a tehenet meg a kecskét a családnak, hogy vigyék haza. Bizony szomorúan bandukoltak vissza.

Mivel Béni elég kövér volt, nem fért bele a csuhába, hát az apát Sisebuto testvér egyik csuháját adta neki. Ez a szerzetes jókora, markos ember volt. Egyszer egyetlen ökölcsapással megállásra kényszerített egy elszabadult bikát. Amikor megharagudott, úgy döngött a folyosón a lépte, hogy a képek lepotyogtak, amerre csak járt. Mivel Béni testvér sokkal alacsonyabbra nőtt, mint ő, Jeremiás testvérnek jó tenyérnyit még le is kellett vágni a csuha aljából.