17.

A győzelem – Halálos ítélet – Újabb ájulás – London – Kövek a kofferban – Ismét a Csuka I – Csukák harca – Irány Afrika – Vége lesz a történetnek! – Dehogy lesz vége! – De igen! – A viszontlátásra! – Vége

– Hurrááá! – kiabáltak az angol katonák. Nelson admirális a hajójára kérette a kalózokat.

– Cipőket kipucolni! – parancsolta idegesen Kullancs.

– Nincsenek cipőink!

– Mossatok kezet!

– Nincs szappan.

– Fésülködjetek meg legalább!

– Miért? Fejünket veszik?

A kalózok a rémülettől sápadtan jelentek meg Nelson admirális hajóján. Ez elébük jött, átölelte Kullancsot, és kiadta katonáinak a parancsot:

– Készítsétek elő a bárdokat!

– Mégis levágják a fejünket – suttogta Fókapofa izzadva.

– Felkészülni!

A kalózok térdre estek, és lehajtották a fejüket.

– Végrehajtani!

A kalózok becsukták a szemüket, és imádkozni kezdtek. Bánatos bőgés hallatszott közben.

– A kondérokba az egészet, paradicsommal!

A kalózok engedelmesen felálltak, és az üstökhöz mentek. Kullancs pofon vágta Fókapofát, hogy már magához térjen.

– Hova az ördögbe mentek már, szerencsétlenek!

– A kondérokba küldtek minket!

– Dehogyis küldtek.

– Megmondtam előre... – siránkozott Kuvik közben.

– Hát kiket küldtek?

– A borjúkat, te borjú! Pörkölt lesz mindnyájunknak!

Erre már kitört az örömmámor! A lakoma remek volt, és az admirális többször koccintott Kullancscsal a csodálatos győzelem örömére.

– Uram, mi csak egyszerű kalózok vagyunk... – hárított Kullancs.

– De remekül viselkedtetek. Ha visszaadjátok az aranyat, Anglia megbocsát nektek.

– Visszaadjuk? – kérdezte Kullancs az embereitől.

– Igeeen! – felelték a kalózok.

– Akkor: irány Anglia! – rendelkezett az admirális.

– Kétszáz fok balra! – kiáltott Kullancs.

Hihetetlenül rövid idő alatt érkeztek Londonba. A kikötő tömve volt emberekkel meg zászlókkal. Mikor meglátták a Csuka II-t, a népség éljenzésbe kezdett.

– Éljen Kullancs! – kiabálták.

– Éljek!! – felelte Kullancs meghatódva.

Annyira át volt szellemülve, hogy a Csuka II nekiment a rakpartnak.

– Fékezni! – parancsolta Kullancs.

Mikor az üres páncélvértezet meg a két kísértet is megjelent a fedélzeten cukorkákat osztogatva, a tömeg lelkesedése nem ismert határt. Közben Mag tengernagy felment a hajóra generálisaitól követve. Floripondia zokogva vetette magát a karjaiba.

– Atyám!

– Lányom! Floripondiám!

A tengernagy Kullancsot is megölelte.

– Igazi úriember vagy. Szeretnéd feleségül venni a lánykámat?

– Ezer örömmel! Ha ő is akarná!... Kullancs paprikapirosan hajolt Floripondiához.

– Akarsz a feleségem lenni?

Floripondia felelet helyett ájultan rogyott a papája karjaiba. Másnap közös erővel elvitték a koffert a London Bankba.

– Visszaadjuk – mondta többször is Kullancs.

– De milyen nehéz! – nyögtek a matrózok.

A bank igazgatója kijött a fogadásukra. Kullancs lassan felnyitotta mind a hét lakatot, és ünnepélyesen felemelte a láda tetejét.

Az igazgató belenézett a ládába, de elismerő örömkurjantás helyett csak ennyit mondott ajkbigy– gyesztve:

– Hisz ezek csak utcakövek!

– Átkozottak!! Valaki kicserélte őket! – üvöltött Kullancs.

– Biztosan Csalán volt. Hova lett Csalán? – kérdezte Fókapofa.

– Én még láttam a kikötőben – mondta Géz doktor.

– Gyerünk a kikötőbe! – kiabálták.

A kalózok rohantak a kikötőbe, mindenkit fellökve, aki útjukba került. Egy hajó éppen vitorlákat bontott, és felszedte horgonyát.

– Ördög és pokol! Hisz ez a Csuka I! Ki hozhatta ide?

– Én – felelte Tok, kihajolva a korláton. – Kihúztam a vízből, ragtapaszokat raktam rá, és íme, itt vagyok. Maflák!

– Ne sértegess! Úgysem menekülsz!

– Hahahaha! A kincset is magammal viszem, meg Floripondiát is, a jegyesemet!

– Utánaaaa!! Megfogniii! – kiabált Kullancs, és felszállt a Csuka lI-re. – Horgonyt fel!

A kalózok felhúzták a horgonyt, de a hajó azonnal – glutty-glutty – elsüllyedt, mert a galád Csalán lyukat fúrt a fenekébe.

– Micsoda barmok vagytok! – sikongott Csalán a nevetéstől fuldokolva.

A szépséges Floripondia kisasszony elalélt, és Csalán karjaiba esett majdnem, de Miss Laurenciana elkapta.

– Irány: Afrikai – rendelkezett Tok.

Szegény Kullancs egy fába kapaszkodva fuldokolt, mivel még mindig nem tudott úszni.

– Segítség! Segítség! Dobjatok le egy csónakot!

– Nesze, kapsz egy csónakot! – kiáltott a gonosz Tok, és egyet Kullancs fejére dobott, amitől az a duplájára dagadt.

Fókapofa hősiesen a vízbe vetette magát, hogy kimentse a kapitányát, de ő is süllyedni kezdett.

– Egek, hiszen én sem tudok úszni! – kapott észbe. Kuvik is körülöttük pacskolta a vizet, de mivel állandóan sopánkodott:

– Ó, éreztem én ezt! Tudtam, hogy ez lesz a vége... – rengeteg sós vizet nyelt, és majd megfulladt. Végül is a kínai vetette oda nekik a copfját, és így mindenki partra került.

– Irány: Afrika! – rendelkezett Tok.

A kullancsisták fogukat csikorgatták, késeikkel hadonásztak és összevissza üvöltöztek:

– Szó sincs róla! Ez nem maradhat ennyiben! A világ végéig is üldözni fogjuk őket!

– Igen ám, de már vége a mesének! – döbbent rá Fókapofa.

– Lehetetlen! Keressük meg a szerzőt!

A kalózok átrohantak az utolsó oldalon a Zöld Varangy csapszékbe, ahol a szerző éppen az utolsó sorokat rótta. Kullancs elővette a pisztolyát, és nagyot ordított:

– Abba ne merje hagyni, mert szitává lövöm!

– Lehetetlen. Nincs több tintám! – felelte az író reszketve.

– Akkor vége! Elbúcsúzhatunk a kincsünktől, és még a fejünket is levágják! – óbégatták a kalózok a hajukat tépve.

– Szegény Floripondiám! – zokogott Kullancs az egyik sarokban. Az író erre meghatódott, és mélységes megértéssel közölte:

– Ne aggódjatok. Majd megkeressük a kincset is meg a szépséges Floripondiát is a következő mesében.

– Hurrááá! – kiáltottak lelkesen a kalózok.

– Kocsmáros! Két kancsó vöröset mindenkinek, meg egy kancsó kék tintát a szerzőnek! – kiáltott Kullancs.