15.

 

Kövek a kofferban – A tenger fenekére – A zsákmány elosztása – Frissítő kalózok – Rablott kincsek rablása – Az áruló Tok

– Ássatok tovább!

Előkerült egy harmadik láda, és menten kinyitották.

– Csak kövek vannak benne! – jajdultak fel egyszerre.

– Süketek! Hisz ez mind drágakő! – kiáltott Kullancs. -. Mennyibe kerülhetnek?

– Több millió fontot érnek – mondta Musztafa.

– Akkor gazdagok vagyunk! – ugrándoztak mind boldogan.

– Veszek egy új nadrágot! – rikkantott Fókapofa.

– Én meg egy cilindert! – kiáltott Gönc.

– Én bársonypapucsokat veszek – jegyezte meg szerényen a mór.

– Gyerünk! Induljunk már! – rendelkezett Kullancs.

A matrózok vállukra vették a ládát, és elindultak. Az üreg egyik oldalát borzasztó mély folyó szelte át.

– Nézzétek! Gyíkok! – ámult Fókapofa.

– Tökfej, azok kajmánok! – mondta Kullancs.

– És azok csípnek?

– Próbáld ki. Dugd az ujjadat a szájukba.

A kajmánok eltátották kétméteres szájukat, és merőn nézték a kínait, aki erre egy amerikaimogyorót dobott oda nekik.

– Éhesek szegénykék!

A kajmánok úgy harcoltak érte, mint a fenevadak, majd felfalták egymást, iszonyúan csattogtatva fogaikat.

A folyó mellett egypár farönk sorakozott. Kullancs megparancsolta, hogy üljenek fel rájuk, mintha lovak lennének, és hagyják magukat a sodrással vitetni. Így úsztak lefelé.

Egyre nagyobb lett a világosság. Hirtelen az egyik kanyarban hatalmas nyílás tűnt fel, és végre meglátták az eget. Ugyanakkor fülsiketítő zaj, a zuhanó víz robaja töltötte meg az üreget.

– Vigyázat! Vízesés!!

– Az micsoda? – érdeklődött Fókapofa.

– Majd most megtudod.

De a hangját elnyelte a zaj, mert a víz máris szédületes kavargással rohant a szakadék felé.

– Zuhanásra felkészülni!!!

A matrózok teljes erőből csimpaszkodtak a fatörzsekbe, de hirtelen mindnek elállt a lélegzete, mert először kilövődtek a semmibe, aztán meg szörnyű csobogás közepette, a fehéren habzó vízzel együtt lezuhantak a mélységbe, azaz a tengerbe.

– El fogok ázni!!! – kiabálta Fókapofa valahonnan a mélyből.

– Húzd be a lábadat! – tanácsolta Kullancs.

Glu-glu-glu – hallatszott, mikor a matrózok sorba fel tűntek, vizet spriccelve orrukon, fülükön át.

– Mindnyájan megvagyunk? Jelentkezzen, aki hiányzik!

– Nincs itt Fókapofa!

A matrózok csendes imát mormoltak érte.

– Nyugodjék békében! – sóhajtott Kullancs megilletődötten.

– Ámen – tette hozzá Fókapofa a vízből előbukkanva.

– Hát veled mi történt?

– Semmi, bedöglött a kormányom.

Elindultak a tengerpart felé, ahol a bárkát hagyták. Amikor odaértek, az emberek mindjárt elaludtak a homokon, annyira ki voltak merülve. Kullancs meg a mór kinyitották a ládát, és számolni kezdtek. i

– Harmincmillió meg valamennyi jut mindegyikünknek – mondta Musztafa.

– Mennyi az a valamennyi?

– Három rézpénz.

– Aha. Jó lesz dohányra.

– És az üres koffer?

– Csalánnak adjuk.

– Egek! Hajót látok! – kiáltott ijedten Kullancs.

Kibontott vitorlákkal közeledett egy hajó. Kullancs jobban megnézte, és elfehéredett:

– Méghozzá: kalózhajó! Egy sóner.

– Biztosan a kincs tulajdonosai.

– Ó, jaj! És egyenesen a Csuka felé mennek.

A kalózhajó észrevette a Csukát, és mint a kilőtt nyíl, suhant oda, ahol az üresen horgonyzott. Kis idő múlva hallani lehetett az ágyúlövéseket, ami azt jelentette, hogy szétrombolták.

– Gazemberek! Minden kalózt fel kellene akasztani!! – zokogott hangosan Gönc.

– El kell rejteni a kincset egy lyukba – rendelkezett Kullancs. A kalózok elásták a ládát egy fa alatt.

– Másszatok fel a fákra gyorsan. Te, Mo Csing, figyeld a kincset!

Majd egy óra is beletelt, mire a kalózhajó horgonyt vetett a barlangos hegy mellett. Borzasztó ágyúzással söpörték végig a partot.

– Már abbahagyhatnák ezt a söprést! Csupa por vagyok! – morgott Fókapofa.

Az újonnan jött kalózok nagy üvöltözéssel rohantak a partra, aztán eltűntek a barlangban.

– Most figyeljetek! Hogy fognak ezek előkerülni!

– Jó lesz, ha befogjuk a fülünket!

Még öt perc sem telt, máris vérfagyasztó ordításokat lehetett hallani.

– Már jönnek – suttogta Fókapofa.

A sóner kalózai nagy bakugrásokkal rohantak elő, és vadul üvöltöztek.

– Vigyázat! Harapnak! – mondta Kullancs.

Különösen az egyik volt rémes. A fákat harapdálta dühében.

– Mit látok? Ez Tok, a vőlegény! – mondta Kullancs.

Tok, kalózmezben, őrjöngve ugrálta át a sziklákat. A kalózok a fogukat csikorgatták és fejüket a kőfalba verték.

– Ezek ünnepelnek valamit! – mondta Fókapofa.

– Van még valaki ezen a szigeten? – üvöltött Tok.

– Nincsen! – felelt Fókapofa.

Kullancs oldalba vágta a könyökével. Az ellenséges kalózok a fákra néztek.

– Ezek a fák tele vannak majmokkal! – állapította meg Tok.

– Az eszed tokja. Te vagy a majom! – tiltakozott Fókapofa, és elsütötte a karabélyát.

– Vigyázat! A majmok fel vannak fegyverkezve!

Az ellenséges kalózok ezzel felmenekültek a hegyre, és onnan görgettek le hatalmas köveket. Némelyek még a fákat is magukkal sodorták, és Kullancs emberei közül többen megsérültek.

– Hányan vannak? – kérdezte Kullancs.

– Vagy negyvenötén lehetnek – felelte Kuki.

– Mi meg csak húszan. Pástétomot csinálnak belőlünk!

Éppen ebben a minutumban ismét dolgozni kezdett a tűzhányó, és újabb tömeg követ meg tüzet hányt kifelé.

– Segítség! Megsülünk! – kiabálták az újonnan jöttek.

– Fussatok a csónakokhoz! – rendelkezett Tok.

Az ellenséges kalózok alaposan megpörkölődve rohantak a csónakokhoz, hogy a hajójukhoz, az Uborkához evezzenek.

– Malacok! – kiabált utánuk Kullancs.

– Disznók! – ordított vissza Mister Tok.

Ekkor hangos óbégatásra lettek figyelmesek Kullancsék.

– Jaj nekem! Segítsééég!

Mo Csing volt, aki copfjánál fogva lógott egy fán.

– Mi van a kinccsel?! – üvöltött Kullancs.

– Elvitték! Csalán fához kötözött, és elárulta Toknak, hogy hol van.

– Ördögök és poklok! Utánuk!!

Eldugott bárkájukhoz szaladtak, és gyorsan evezni kezdtek.

– Csitt! Csendben evezzetek!

Már majdnem este lett Az Uborkáról nagy nevetés, kurjongatás hallatszott. Csak úgy ömlött a bor meg a szódavíz. A bárka haladt a sötétben. Kuki egyszer csak gyufát gyújtott, mire Kullancs ráförmedt:

– Mit csinálsz, te lágy agyú?

– Elvesztettem egy ötfillérest.

– Azonnal oltsd el a gyufát, te szerencsétlen! Érteném, ha tíz fillérről lenne szó!... A bárka halkan odaúszott a kalózhajó oldalához.

– Jobb, ha nem is lélegeztek! – suttogta Kullancs. Pár perc múlva a matrózok elfeketedett arccal potyogni kezdtek az ülésekről.

– Mi van ezekkel?

– Csendben megfulladnak, mivel nem lélegeznek – magyarázta Géz doktor.

– Azért néha vegyetek levegőt, tökfejűek!

Fókapofa mélyet lélegzett, és akkorát tüsszentett, hogy majdnem elsüllyesztette a hajót.

– Gyerünk fel rá!

A matrózok kampókban végződő köteleket dobáltak át az Uborkára, aztán azokon felmásztak a fedélzetre. A kalózok szanaszét fekve aludták a részegek álmát. Nagy limonádés hordók meg szódásüvegek gurultak ide-oda a padlón.

– Szép jó estét! – köszönt a páncélvért.

– Nicsak, egy ember konzervdobozban! – csodálkoztak szemüket dörzsölve néhányan az "uborká– sok" közül, aztán aludtak tovább.

Kullancs meg az emberei bekukkantottak az egyik ablakon, és látták, amint Tok meg Diszting szép egyetértésben szortírozzák az előttük lévő drágaköveket. Tok szólt éppen:

– Nekem egy, neked egy. Nekem kettő, neked egy se.

Vitás esetben egymáshoz vagdosták a székeket, de végül is szétosztották a kincset, és felvonultak a fedélzetre. Kullancsék az üres hordók mögé bújtak, és csak nézték, ahogy Diszting meg Tok feltűrték az ingujjukat, és a tengerbe dobálták a saját részeg matrózaikat.

– Így legalább nem követelődznek – mondta Tok, a vőlegény.

– Ügy van. Aki holt, már nem beszél.

Tok a lábukat fogta, Diszting meg a karjukat. És minden hajításnál ugyanazt mondták:

– Egyik erre, a másik arra.

– Egyik ide, a másik oda.