6.

A vihar – Megint a sudárvitorlák – Ötödik ájulás – Szardínia – Tolvajok – Játék a lőporral

Estére a látóhatár csupa kék villódzás lett. Vihar közeledett a távolból, de még nem lehetett hallani a mennydörgést. A tenger felett ködfelhők suhantak, és az egész hasonlított egy üsthöz, amiben főni kezd a víz. A víz még nyugodt volt egy ideig, és olyan sima, mint az olaj, de lassan-lassan borzolódni kezdett, és a hullámok egyre nagyobbak lettek.

Kullancs futott a Hogyan vezessünk hajót a tengeren c. kézikönyvért, és egy gyertya fényénél tanulmányozni kezdte a Zivatar c. fejezetet.

– Vitorlákat bevonni! – kiabált, kezében a hatalmas könyvvel.

Az emberek nekiestek a felvonóköteleknek, és behúzták a vitorlákat, hogy a szél fel ne fordítsa a hajót.

– Merről fúj a szél? – kérdezte Kullancs. Fókapofa elővette hatalmas, piros kockás zsebkendőjét, és alapos megfontolás után kijelentette:

– Nagyon messziről.

– Öt fokkal balra.

– Öt fok a babra! – ismételte Fókapofa.

A szél orkánná nőtt. Kullancs nem veszítette el hidegvérét, hanem ismét nekiesett a kézikönyvnek.

– Szélirányba fordulnii!

– Szétzilálva futkosni! – ismételte Fókapofa. A matrózok futkosni kezdtek.

– Vadmajmok! Azt mondtam, szélirányba fordulni!

– Ja, az más!

A hajó orrát észak felé fordították, hogy ellen tudjon állni a szélnek. Az árbocok recsegtek, az egész hajótest nyögött, és úgy elkezdett bukdácsolni, mintha a poklok fenekére vágyna. Fel kellett húzni a felső vitorlákat.

– Bontsátok ki a sudárvitorlákat! – ordított Kullancs.

– Bontsátok ki a madárpiskótákat! – ismételt Fókapofa.

Az emberek rohantak az éléstár felé. Kullancs fuldoklóit a dühtől.

– Mi az ördögöt csináltok?

– Keressük a madárpiskótákat! – felelte boldogan az egyik matróz.

– Azt mondtam, hogy: sudárvitorlákat kibontani!

– Ja, az más.

A sudárvitorlákkal egyensúlyba került a hajó. Hirtelen rettenetes dörgés hallatszott pont a fejük felett, és az egész tenger világos lett a felszikrázó hatalmas fénytől.

– Jön a vihar! Jön a vihar! – visította ekkor az árbockosárból Kuki, a távcsöves őrszem.

– Már észrevettük! Hallgass! – kiabált Fókapofa.

– Kapaszkodjatok a kötelekbe! – volt az újabb parancs.

Akkora hullám zuhant a hajóra, mint egy hegy. Úgy csapott le rá, mintha egy óriás ökle lett volna. Utána meg, mintha csak üres dióhéj lenne, az egész hajó felkerült a hullám tetejére, és 40 foknál is nagyobb szögben csüngött a mélység felett.

– Egek! A hordók! – ordította Kullancs.

A hordók ekkor már a fedélzetén gurultak, és versenyezve rohantak a tengerbe. Gönc hatalmasat ugrott, de már csak egy fél fedelet tudott megmenteni.

Orkánszerű szél ütközött most hirtelen a hajónak.

– Jön az orkán! Jön az orkán! – ugrált a távcsöves.

– Jókor figyelmeztetsz, te agyalágyult!

Iszonyú erő szakította be a sudárvitorlákat.

– Jaj, a kalapom! – sikoltozott Floripondia. Fókapofa nagyot ugrott, de már csak a szalagot tudta elkapni, a kalap fennakadt a nagyárbocon.

– Sudárvitorlákat bevonni! – rendelkezett Kullancs.

– Sudárvitorlák bevonva! – felelték a matrózok.

A szél áthatolt a hajóderék padozatán, és újból fellobbantotta a szunnyadó tüzet. A villámok szünet nélkül cikáztak. Az egyik a sózott hús hordójába csapott, amitől az menten pecsenyévé sült. Egy másik villám meg egy matrózt szelt ketté.

Váratlanul megenyhült a vihar, és a hold is előjött.

– Nicsak, a hold! – csodálkozott Kuki.

– Szemlét akarok tartani – közölte váratlanul Kullancs, mert olvasott róla a kézikönyvben.

– Három matróz hiányzik – közölte Gönc.

– Hova lettek?

– Egyet a villám hasított ketté, a másikat elfújta a szél.

– Aha. És a harmadik?

– Elmosta egy hullám.

– És Floripondia kisasszony? – kérdezte Kullancs belepirulva.

– Hol szédül, hol ájul.

– Ennivaló?

– Csak egy hordó egybesült hús maradt.

– Egybesült?

– A ménkű által.

– És a hordó piskóta?

– Elvitte a víz.

– A vizestömlők?

– Egy maradt. A többi vízbe esett.

Az olajbogyós hordó viszont még megvolt. Igaz, hogy az olajbogyók mind eltűntek, és csak a magok maradtak meg.

– Ki ette meg az olajbogyókat? Semmi válasz.

– És a szardíniákat? Mint fent.

A szardíniás láda üres volt, de a padló tele volt halszálkával. A macska lehetett.

– Hozzátok a seprűket!

A matrózok hozták a seprűket.

– Seprűzés bal oldalon! – kiabált Kullancs.

Az emberek nagy lármával csapkodták a padlót a bal oldalon, de a macska még idejében jobb oldalra inalt.

Most jobb oldalt folytatódott a félelmetes seprűcsapkodás, viszont a macska már régen fent csücsült az árboc tetején, pont a zászló mellett.

Kullancs hosszú számolás után kisütötte végre, hogy mennyi lesz a napi fejadag, hogy legalább 20 napra elég legyen az élelmiszerkészlet.

– Naponta mindenki a húsadag negyedének a felét kapja, meg egy egész kanál vizet.

– Még majd megárt ennyi ennivaló! – morogták az emberek.

– A víz elég. Még lábat is moshatunk benne! – vélte Csalán.

A hajóraktár közben lassan, nyugodtan égett tovább. A fa úgy pattogott, mint amikor gesztenye sül.

– Több tölcsért ide!

A matrózok újabb lyukakat fúrtak a fedélzet padlójába, és mindegyik lyukba egy-egy tölcsért dugtak, amin keresztül állandóan vizet öntöttek lefelé. Már 15 napja tartott a tűz.

– Ha legalább földet látnánk! – sóhajtott Kullancs.

– Föld balról!! – ordította el magát Fókapofa.

– Hol? Hol?

– Én láttam meg! Ott a virágcserépben!

Kullancs vicsorogni kezdett a dühtől, de uralkodott magán, és gondterhelten visszavonult a kabinjába.

– Ég és pokol!! Fel fog robbanni a lőpor! – csapott a homlokára Csalán.

– Egek! Dobjuk rögtön a tengerbe! – kiáltoztak ijedten a matrózok.

– Még csak az kéne! – tiltakozott Kullancs. – És ha megtámadnak minket, hogyan védekezünk?

– Ököllel – felelte Csalán, de ez nem győzte meg Kullancsot.

Az emberek továbbra is féltek. Egyik este nagy csendben felkeltek néhányan, ellopták a kulcsot Kullancstól, aki úgy aludt, mint a bunda, és lábujjhegyen a lőporos kamra felé iramodtak.

– A keservit. Hisz ez az éléskamra kulcsa és nem a lőporos kamráé! – kiáltott fel Csalán.

– Töljük be az ajtót – javasolta Mo Csing.

– Ügy van! Be kell rúgni az ajtót!

Mikor szabad volt az út, kihoztak egy zsák lőport, és a földön ráncigálták tovább.

– Megállni! – kiáltott Kullancs váratlanul.

– Csak gyerünk, gyerünk! – állt ellen Csalán. Kullancs megragadta a lőporos zsák egyik végét, és az emberek egyik felével húzni kezdte, míg Csalán a másik végénél fogva húzta, az emberek másik felével.

– A kapitánynak van igaza! – kiabálták azok.

– Csalánnak van igaza! – kiabálták ezek.

– Egyiknek sincs igaza! – jelentette ki Géz doktor, és rátelepedett a zsákra.

– Hozd ide az olajbogyómagokat – súgta Kullancs Fókapofának. Már hozta is.

– Szórd a lábuk elé! – parancsolta Kullancs. A Csalán-pártiak mind hanyatt vágódtak.

Kullancs újból elzáratta a zsákot, és beszögeltette az ajtót. Csalánnak meg hatalmas nyaklevest kent le, és öt napra a legmagasabb árbockosárba csukatta.