HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

„Mindannyiunkban megvan az a sajátos vonás, hogy amikor válsághelyzetbe kerülünk, óhatatlanul a rossz utat választjuk. Ezért csúsznak félre a dolgok, ezért maradnak beteljesületlenek az álmaink, ezért nem válnak valóra a vágyaink. A legtöbbünk számára az élet csupán az elszalasztott lehetőségek sorozatából áll.”

(Gregory MacAllister: Süllyesztő Napló)

 

 

A széthullásig hátralévő idő: 12 óra (becsült adat)

Hutch bevehetett volna egy nyugtatót. Azok, amelyeket MacAllister a zsákjában tárolt, elvileg csak az előre meghatározott ideig hatottak arra, aki bevette őket, így aztán elméletileg nyugodtan bekaphatott volna egyet. Csakhogy általában rosszul reagált ezekre a vacakokra. És nem merte megkockáztatni azt, hogy tompa legyen az agya az utolsó, mindent eldöntő repülés alatt.

Az utolsó repülés... fel vagy le.

Megpróbálta kisöpörni magából vagy egy távoli határon túlra száműzni az érzéseit. Arra gondolt, ami várt rá, megpróbálta elképzelni az égből lezuhanó, óriási hálót.

„Pontosság” – hangoztatta többször is Marcel. Tudta, hogy mindent pontosan kell csinálnia. Egyetlenegy dobásuk lesz. A háló leereszkedik, és elindul felfelé. A legjobb esetben is egy perce lesz arra, hogy megtalálja a nyílást, és belerepüljön.

A kabinban nyomott hangulat uralkodott. MacAllister azzal próbálta felvidítani a társait, hogy kijelentette: amennyiben életben marad, felkeresi New Jersey püspökét, és útmutatást kér tőle, hogy a jövőben hogyan éljen és gondolkodjon.

Mindannyian felkacagtak, de a nevetésük valahogy üresen csengett.

Hutch időnként megpróbált kapcsolatot teremteni Marcellel, de nem sikerült.

– Én örülök, hogy hamarosan vége lesz – mondta Nightingale vagy így, vagy úgy, de vége lesz.

Hutch bólogatott, mintha egyetértett volna, pedig nem értett egyet. Szerette az életet, és kapaszkodni akart bele, ameddig csak lehetséges. Ugyanakkor ő is úgy érezte, hogy boldog lesz, amikor vége szakad a feszültségnek, amikor belerepül Marcel mennyei merítőhálójába, és végre maga mögött hagyja a Süllyesztőt. Csak éppen nehezen tudta elképzelni, hogy valóban megtörténik.

MacAllister gyümölcsöket szedett elő, és odakínálta neki, de nem volt étvágya.

– Pedig jót tenne – erősködött MacAllister. – Biztos jólesne!

– Nem hiszem – tiltakozott Hutch, de közben rájött, hogy ha eszik, akkor legalább csinál valamit. Kiválasztott egy sötétvörös, gömbölyű gyümölcsöt, ami a külsejét és az ízét illetően a gránátalmára emlékeztetett. Nightingale vett magának néhány diót, és kényelmesen elhelyezkedett az ülésén. MacAllister kávét főzött, és mindenkinek töltött.

– Ezzel nem lesz bajunk? – kérdezte, és a viharra célozva kimutatott az ablakon.

– Nem lesz gond – felelte Hutch. Amennyire csak lehetett, feltöltötte a tárolókat. A tartályok elegendő üzemanyagot tartalmaztak ahhoz, hogy eljussanak a megadott helyszínre, és szükség esetén visszaérhessenek a hegyekbe – bár ez akkor már aligha fog számítani. – Menni fog... mindaddig, amíg nem lesz még rosszabb a vihar.

Egy darabig hallgatagon üldögéltek, a gyümölcsöket rágcsálták, és az esőt bámulták.

– Maguk, fiúk, jól vannak? – kérdezte aztán Hutch.

Nightingale bólogatott, majd tétován megszólalt:

– Sajnálom azt, ami a felvonóban történt... én...

– Minden rendben – vágott közbe Hutch. – Ne emészd magad miatta!

MacAllister ivott néhány korty kávét, és kijelentette:

– Hát, azt hiszem, ez a vallomások órája.

– Mit akar bevallani, Mac? – kérdezte Kellie.

– Attól tartok... – kezdte MacAllister, majd elgondolkodott pár pillanatra, aztán kibökte: – nem mindig viselkedtem ésszerűen.

– Azt tudjuk – válaszolta Nightingale –, az egész világ tudja.

– Csak... azt hittem – folytatta MacAllister –, hogy mondani akarok valamit. Azt hiszem, néha kárt okoztam másoknak.

– Felejtse el! – szólt közbe Hutch. – Biztosra veszem, hogy senki sem haragszik magára.

– Hát én annyira nem vagyok biztos ebben, de nem ez a lényeg.

– Mac, egy alkalommal maga írta, hogy az emberek túl sok energiájukat pazarolják arra, hogy sajnálják magukat.

– Hát erre speciel nem emlékszem – állította a homlokát ráncolva MacAllister. – Egészen pontosan mit is írtam?

– A lelkiismerettel akkor bánunk helyesen, ha legyőzzük, mert azzal megmutatjuk neki, hogy ki a főnök – felelte Nightingale.

– Ilyeneket írtam? – kérdezte elcsodálkozva MacAllister.

Nightingale az egész beszélgetés alatt szótlanul nézte az esőt. Most azonban megfordult, MacAllisterre szegezte a tekintetét, és megszólalt:

– Nem szó szerint, de ez a legjobb változat, amivel elő tudok hozakodni. Hagyjuk, Mac... ami volt, elmúlt.

A leszállóegység megrázkódott, amikor megrándult alatta a föld. MacAllister elkapta a tányérját, mielőtt a padlóra esett volna, és csendesen megjegyezte:

– Az egész bolygó széthullik...

– Meddig tart még? – vetette fel Kellie, és megigazította a biztonsági hámja hevedereit.

– Már nem sokáig – válaszolta Hutch.

Ugyanakkor, a szél kezdett gyengülni. A sűrű zápor is szelídült, de nem állt el teljesen. Hutch ismét megpróbált kapcsolatot teremteni a csillaghajókkal.

Az ég hirtelen megtelt madarakkal. Mindenféle teremtmény röpködött odafent, a fehér szárnyú, fekete testű apróságoktól a szürke óriásokig, amelyek a szárnyukat széttárva vitorláztak a magasban. A legtöbb madár összevissza cikázott, bizonyos mértékig a szél sodorta őket, de keményen küzdöttek, hogy valamiféle alakzatot tartsanak. Aztán amikor a szél ereje csökkent, sorokba és oszlopokba rendeződtek, és egyszerre északnak fordultak. Tudják – gondolta Hutch. – Mind tudják, hogy mi vár rájuk.

 

 

Miután a meteoritok bombazáporának vége szakadt, Scolari és a Kívülállók visszatértek a héjazatra, hogy elvégezzék a feladatukat. A lehető leghosszabb szakaszon hozzáhegesztették a hajót az alfa-rúdhoz. Az Evening Star csapata ugyanezt tette. A másik két hajót úgy rögzítették a rúdon, hogy a hossztengelyük huszonhét, illetve harmincegy fokos szöget zárt be annak hossztengelyével. Ez a megoldás lehetővé tette, hogy az elöl lévő Wendy és a Wildside elkezdjék a rúd orbitális pályára állításának folyamatát.

Röviddel azután, hogy Scolariék dolgozni kezdtek, eljutott hozzájuk a hír, hogy meghalt az a pilóta, aki nemrég figyelmeztette őket a veszélyre.

Két és fél óra alatt végeztek, és visszatértek a hajójuk fedélzetére. A négy hajó ismét össze volt hegesztve az alfával, azzal a különbséggel, hogy az orruk most az ellenkező irányba mutatott, mint az előző alkalommal.

 

 

Noha Klaus Bomar csak nemrég került a TransGalactichoz, a kapitány után a Star személyzetének második legidősebb tagja volt. Nicholson néha meghívta őt, mint kortársát, a kabinjába egy italra, és egy idő után megkedvelte. Marcel ebben a tekintetben tévedett: Nicholsonnak mégiscsak akadt egy barátja a fedélzeten.

A hír nagyon lesújtotta Nicholsont.

 

 

A Wendy egyik kompja beállt Drummond gépe mellé. A zsilip kinyílt, és Drummond kapott maga mellé egy orvost: Embry Desjardaint.

Drummondra azt a feladatot osztották, hogy maradjon a zsák közelében, és szedje fel a felszíni csapatot, miután kiemelték az atmoszférából. Embryt óvintézkedés gyanánt vezényelték a hajójára, arra az esetre, ha valaki orvosi ellátásra szorulna.

Bemutatkoztak egymásnak, és kezet ráztak.

– Azt hiszem, téged leváltottak – mondta aztán a matematikus Janetnek. – Ha szeretnél visszatérni a Starra, ez a komp elvihet oda.

– Ha nincs ellene kifogásod – felelte Janet –, itt maradnék. Talán még tudok segíteni valamiben.

Drummond ekkor Frankre pillantott, aki megnyomott egy gombot, és átszólt a másik pilótának:

– Rendben, Karen, mehetsz!

Karen megvillogtatta a reflektorait, és elindult.

 

 

– Ideje indulni! – jelentette be Hutch. – Szabadítsuk ki a gépet!

* * *

Marcel, Beekman és Nicholson a Star hídján teljesítettek szolgálatot. Elégedetten figyeltek, mialatt befutottak a helyzetjelentések. Minden rendben ment. Mindenki elfoglalta a helyét.

Most már csak várni kellett, hogy a lendület belevigye az új szerelvényt – az alfát és a négy csillaghajót – a légkörbe, és a rúd végére erősített háló megérkezzen a Köd-tenger fölé.

Nicholson a szokásával ellentétben mély hallgatásba merült. Végül Marcelhez fordult, kezet fogott vele, és azt mondta:

– Sok szerencsét! – Aztán Beekmannel is kezet rázott, és hozzátette: – Sok szerencsét, Gunther!

A következő pillanatban Lori megjelent az egyik képernyőn, és bejelentette:

– Az imént néhány másodpercre sikerült kapcsolatot teremtenem a leszállóegységgel, de megint megszakadt.

– Rendben. Tudtál beszélni velük?

– A levegőben vannak, és a találkozási pont felé tartanak.

A három férfi bátorítón biccentett egymásnak.

– Hála istennek – felelte Nicholson. – Hutch velük van? Kivel beszéltél?

– Hutchins kapitánnyal beszéltem.

Marcel lehunyta a szemét, és rövid hálaimát mormolt olyan halkan, hogy maga sem hallotta.

 

 

Sötét felhők között repültek. Körülöttük villámok csapkodtak, lent a mélyben vörös fényfoltok izzottak.

Miután végre a vihar fölé emelkedtek, Kellie-nek sikerült rádiókapcsolatot teremtenie a Starral.

– Bízzunk abban, hogy ezúttal meg is marad az összeköttetés! – mondta Lori. – Jó tudni, hogy minden rendben van veletek. Már nagyon aggódtunk. A találkozási pont felé repültök?

– Hát persze! – válaszolta Hutch.

– Egy pillanat türelmet kérek. Értesítem Clairveau kapitányt. Néhány másodperccel később az egyik monitoron megjelent Marcel arcának képe.

– Hutch! – kiáltotta lelkesen a kapitány. – De örülök, hogy látlak!

– Én is örülök neked, Marcel – felelte Hutch.

– Hogyan jutottál le arról a szerkezetről? Mi történt?

– Majd elmesélem, amikor személyesen találkozunk – válaszolta Hutch. – Itt minden rendben van. Körülbelül egy óra és tíz perc múlva érjük el a találkozási pontot.

– Helyes.

– Nálatok hogy állnak a dolgok?

A készülékből csak sistergés hallatszott, de aztán ismét meghallották Marcel hangját.

– ...az ütemtervet – mondta a férfi, majd finomított az előző adatokon, pontosan megadta, hogy a háló hová fog megérkezni, illetve küldött róla néhány képet. – Mint azt láthatjátok – folytatta –, az egész dolog úgy néz ki, mint egy hálóból szőtt zsák. Íme, a nyílása. Egy szép, kerek bejárat. Elég széles ahhoz, hogy kényelmesen belerepüljetek. Kelet felé fog nézni, és a zsák aljának közelében van. Miután benne lesztek, egy jókora üres hálót fogtok találni magatok alatt. A gallér magától bezárul mögöttetek. Csak repüljetek bele, helyezkedjetek el, ahogyan tudtok, és a többit bízzátok ránk!

– Úgy lesz – ígérte Hutch.

– Lehet, hogy kis mértékben még módosítunk a koordinátákon – tette hozzá Marcel –, attól függően, hogy a légkör milyen hatást gyakorol a hálóra, de ne aggódjatok, mert végigvezetünk titeket minden egyes lépésen.

– Van már időpontunk? – kérdezte Hutch.

– Pontosan hetvennégy perc és... – felelte Marcel, majd rövid szünet után folytatta: – és harminc másodperc múlva fogja elérni a legalsó pontot. Rögtön ezután elindul felfelé. – Ismét hallgatott pár pillanatig, majd megkérdezte: – Eléritek ezt a magasságot?

– Valószínűleg. Ha nem sikerül, ne várjatok ránk! – felelte Hutch, ám észrevette, hogy ennek hallatán MacAllister falfehérre sápad, mire gyorsan odaszólt neki: – Nyugi, Mac, csak vicceltem! Simán felmegyünk odáig!

– Azt azért ne felejtsük el – tette hozzá ismét Marcelhez beszélve –, hogy nem egykönnyen navigálok ezzel a szépséggel! Már azt sem tudom, merre van nyugat.

– Eddig remekül csinálod – felelte Marcel. – Bár nem ártana lassítanod úgy harminc kilométerrel, és kéne egy nyolc fokos forduló balra.

Hutch végrehajtotta az utasítást.

– Igen, így már jó – közölte aztán Marcel. – Ameddig lehet, kapcsolatban leszek veletek. Milyen az idő?

– Kicsit borult az ég – válaszolta Hutch.

Mialatt beszélt, óvatosan maga felé húzta a botkormányt, és a gép aerodinamikai képességeire hagyatkozott, hogy azok juttassák fel őket tízezer méteres magasságba. Tartalékolni akarta a tüskét, ameddig csak lehetséges.

Marcel további képeket küldött a háló alsó részéről. A terv az volt, hogy a zsák majdnem függőlegesen fog lógni, és a leszállóegységgel szemben fog haladni.

– Amikor meglátod, délnyugat felé fog mozogni, 180 kilométer per órás sebességgel – magyarázta Marcel. – Az iránya 228 fok és 228 fok 7 szögperc között lesz. A közelébe vezetlek; amikor szólok, bekapcsolod a tüskét, és egyszerűen belesiklasz.

– Marcel... – felelte mélyet sóhajtva Hutch – nem hittem volna, hogy ez lehetséges.

– Ha egy franciával van dolgod – válaszolta Marcel vigyorogva –, minden lehetséges. A gravitáció persze el fogja kapni az egész mindenséget, de addigra már fékezni fogunk.

– Értem. Rendben.

– Rögtön azután, hogy belerepültél, azonnal elkezdjük emelni a rudat.

– És azt mondod, hogy a nyílás átmérője ötvenhárom méter lesz?

– Pontosan. Egy fél focipálya.

– Nem lehet elvéteni – állapította meg Hutch.

– Mi is ezt gondoljuk.

Hutch egy darabig csendesen üldögélt, mintha nem akart volna többet hallani, aztán halkan megjegyezte:

– Most már elhiszem, hogy sikerülhet.

 

 

Nightingale lenézett az alattuk sötétlő viharfelhőkre. Fényfoltok izzottak az örvénylő feketeségben. A nagyobb magasságokban lebegő fekete felhők kísérteties fényben úsztak.

A látvány hatására Nightingale alig tudott lélegezni, annyira összeszorult a torka. A jelek arra vallottak, hogy akármi fog történni velük, többé nem szállhatnak le. És isten látta a lelkét, nem akart meghalni idefent. Azt sem akarta, hogy a többiek megtudják, mit érez. Mindannyian féltek, ez egyértelműen látszott rajtuk, de úgy tűnt, hogy ők jobban uralkodnak magukon.

Istenem, ne hagyd, hogy darabokra szakadjak...

A hangszórókból Marcel recsegésekkel kísért hangja hallatszott. A Wendy kapitánya újra és újra utasította Hutchot, hogy lassítson, vagy módosítson az irányon, vagy emelkedjen kicsivel magasabbra. A hangja egyenletesen, nyugodtan szólt. Hiányoztak belőle az érzelmek. Önbizalom érződött belőle.

Neki elég könnyű magabiztosnak lennie – dohogott magában Nightingale. Mindent megadott volna azért, hogy ő is odafent lehessen, az egyik csillaghajó biztonságos belsejében.

Hutch eddig nem mondta el a többieknek, hogy ő hogyan viselkedett a felvonókabinban. Neki sem hánytorgatta fel az esetet. Ám látta a nő szemében a csalódottságot. A megvetést. Sok-sok évvel korábban, amikor MacAllister lejáratta őt az egész világ előtt, módjában állt megindokolni a viselkedését. A vészhelyzet váratlanul állt elő, szörnyű nyomás nehezedett rá, ráadásul megsebesült. Abban az időszakban alig aludt valamit. És...

...teljesen mindegy.

Ezúttal sokkal látványosabban vallott kudarcot. Ezt most nem tudta megindokolni sem másoknak, sem saját magának. Szentül megfogadta, hogy ha életben marad, amint hazaér, elutazik Skóciába. És elrejtőzik a világ elől.

 

 

– Marcel, itt Abel. A Süllyesztő kezd szétszakadni.

Marcel az egyik képernyőre kapcsolta a klímakutató képét, és megkérdezte:

– Mit mondasz? Mi történik?

– Hasadékok nyílnak az óceánokban és két szárazföldön – magyarázta Abel. – Egy csomó vulkán született az Idők Végezetén. A Gloriamundi keleti részén van egy törésvonal. Az egyik oldala hatezer méter magasságba lökődött fel, és még most is emelkedik. Erős földrengések rázzák mind a két félteket. Kitöréseket észlelünk mindenhol. Még a Köd-tengeren is van néhány, nem messze a leszállóegység utolsó pozíciójától.

– Őket nem kell féltenünk – felelte bizakodva Marcel. – Elég magasan járnak.

– Gondolod? Az imént kitört egy vulkán a Gloriamundin, a hamu egy része elérte az orbitális pályákat.

– Mutasd meg, hogy hol vannak a Köd-tenger vulkánjai! – kérte Marcel.

Kindernek igaza volt, kettő közel esett a leszállóegység útvonalához. De már nem terelhették másfelé a gépet, mert akkor nem ért volna oda a kellő időben a találkozási ponthoz. Marcel úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha tartják az eddigi irányt, és reménykednek.

– Köszönöm, Abel – mondta végül.

Kinder mordult egyet, de ebben a pillanatban valaki megkopogtatta a vállát, és átadott neki egy jegyzettömböt. Szemügyre vette a legfelső lapot, és a homlokát ráncolva olvasgatta az írást.

– Mi történt? – kérdezte Marcel.

– Egy pillanat – kérte a klimatológus, és oldalra nézett, aztán váltott néhány szót valakivel, amiből Marcel semmit sem értett. Aztán ismét a kamerába nézett, és közölte: – Az Észak-Tempus éppen Atlantiszt játszik.

– Süllyed?

– Aha.

Az egyik monitoron a Wendy héjazatának egy része látszott. Marcel felfedezni vélt egy mozgó alakot, de olyan gyorsan történt, hogy azt hitte, csak a képzelete játszott vele.

– Köszönöm, Abel – mondta végül.

Tovább figyelte a képernyőt. Árnyék suhant át a Wendy burkolatán, és az egyik szenzor eltűnt. Az egyik kommunikációs egység felhasadt, a tartalma az űrbe ömlött. Marcel átváltott az MI csatornájára, és meghallotta a hangját.

– ...több elülső rendszer. Az intenzitás csökken – közölte éppen Bill. A hangja elgyengült, aztán a kép elsötétült. Pár pillanat múlva az MI visszatért annyi időre, amíg kimondta: „a becslések szerint”, és ismét eltűnt.

 

 

Nicholson a kapitányi ülésben ült, amikor megkapta a jelentést, hogy a Wendyvel megszakadt az összeköttetés. Megkérdezte az egyik technikusát, hogy meg tudja-e oldani a problémát.

– Nem nálunk van a gond, uram – felelte a nő, mialatt mellette az egyik társa éppen visszafelé játszott egy felvételt.

Nicholson ekkor Marcelre nézett, és megkérdezte:

– Mi a fene folyik ott? Te érted?

– Alighanem egy újabb kőzápor – felelte Marcel. – Egyre rosszabb lesz, azzal párhuzamosan, hogy a Morgan mind közelebb ér.

A képernyő sötét maradt.

– Mi lesz, ha nem sikerül helyreállítanunk a kapcsolatot? – vetette fel Nicholson.

– Nem feltétlenül szükséges – vélekedett Marcel. – Bill tudja, hogy mi a teendője. Valamennyi MI tudja. Amíg nem áll elő olyan vészhelyzet, ami miatt módosításokat kell eszközölnünk, nincs nagy baj.

* * *

Canyon olyan testtartásban ült, amit Scolari csak úgy tudott leírni magának: nyugodt vigyázzülés.

– Szóval, Tom, most tett először űrsétát – mondta a tudósító. – Elmondaná nekünk, mi járt a fejében, amikor kiment a zsilipen?

Scolari nyugalmat kényszerített magára, és megfontoltan válaszolt:

– Nos, tudtam, hogy tennem kell valamit. Szóval, rá kellett szánnom magam, hogy megtegyem. – Ostobaságnak érezte azt, amit mondott, de hirtelen nem tudott gondolkodni. Talán még a saját nevét sem tudta volna kibökni. – Azt akarom mondani, hogy nem nézhettük tétlenül az eseményeket. A felszínen rekedt emberek élete volt a tét.

Miután befejezte a mondatot, Cleóra pillantott, aki ártatlan képpel bámulta a mennyezetet.

– És mi a helyzet önnel, Cleo? – kérdezte Canyon. – Nyilván félelmetes jelenség, hogy az ember lefelé néz, és nem lát semmit.

– Ez így igaz, August – helyeselt Cleo. – Bár, őszintén szólva, nem éreztem, hogy merre van a lefelé. Ez nem olyan, mint az, amikor egy épület oldalán van az ember.

– Tudomásom szerint lecsapott önökre egy meteorraj. Erre hogyan reagáltak?

– Először nagyon megijedtem – válaszolta Cleo. – Elrejtőztünk, amíg véget nem ért. Igazából nem sokat láttam belőle.

– Figyeljen ide – szólalt meg Scolari –, mondhatok valamit?

– Persze.

– Mindenki megijedt – folytatta Scolari. – Bármelyik pillanatban eltűnhetett volna valamelyik testrészem. Érti, hogy mit akarok mondani? De még ha nem is röpködtek volna azok a kövek, nem voltam elragadtatva attól, hogy nincs semmi szilárd a talpam alatt. Ugyanakkor örülök, hogy rész vettem a mentésben. És remélem, sikerül kihozni onnan azt a négy embert. Ha életben maradnak, nagyon jólesik majd az érzés, hogy segítettem. – Valahogyan mosolyra húzta a száját, és hozzátette: – Hogy segítettünk... én, Cleo és a többiek.

 

 

Miles Chastain a rúd mentén repült egyik hajótól a másikig, hogy megvizsgálja a Kívülállók művét.

A Maleiva III széle mentén már látszott a gázóriás. A kontinenseket és az óceánokat már nem lehetett látni, az egész bolygót vastag, fekete felhőlepel borította.

Milest lenyűgözte az, hogy hányán tették kockára az életüket és a testi épségüket a mentőakció sikere érdekében. Hallott más dolgokról is, hogy a Star utasai és a Wendy kutatói panaszkodtak. Korábban is átélt már válsághelyzeteket, és tudta, hogy azok általában leleplezik az embereket: megmutatják, hogy valójában milyenek, és vagy a legrosszabbat, vagy a legjobbat hozzák ki belőlük, a jellemüktől függően. Az egész olyannak hatott, mintha a komoly baj letépte volna a személyiségek színlelt álcáit, hasonlóan ahhoz, ahogy a Jerry Morgan letépte a Maleiva III külsejét.

Miles a Zwick és az Evening Star között járt, és a rúd mellett repült a háló felé. A terv úgy szólt, hogy Hutchinst és a társait John Drummond kompja fogja felszedni. Marcel azt akarta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, másszanak ki a leszállóegységből és a hálóból. Miles azt a feladatot kapta, hogy tartózkodjon a közelben, hogy szükség esetén azonnal tudjon segíteni.

Egyedül ült a gépben. Visszavitte Philt, a komp pilótáját és a Kívülállókat a Starra, és maga vette kézbe a kormányt. A Zwick felé közeledett, ami szembenézett vele.

A kommunikációs képernyője ki világosodott: Emma hívta a Zwickről. A beesett arcú nő rendszerint komor volt, de most szinte ragyogott. Eddig valahányszor beszéltek, mindig azt a benyomást keltette, hogy valami másra gondol, például arra, hogy neki csak utasításokat kellene osztogatnia. Vagy arra, hogy Miles jelentéktelen alak. Miles annak tulajdonította ezt, hogy a nő túl sok hírességgel, illetve nagy emberrel találkozott már, és levegőnek nézte a hétköznapi embereket.

– Igen, Emma, mi tehetek önért? – kérdezte udvariasan.

– Miles, hol van most?

– Maguk előtt. Közeledem.

– A nálam lévő ütemterv szerint maga a háló közelében lesz.

– Igen, nagyjából – erősítette meg Miles. – Ott leszek, hogy szükség esetén segíthessek.

– Remek, akkor arra kérem, hogy álljon meg nálunk, és vegyen fel minket.

– Miért?

– Csak egy perc az egész – felelte Emma.

– Miért? – kérdezte ismét Miles.

– Komolyan kérdi? – kérdezett vissza Emma. – Arra készülnek, hogy kimentsék azokat az embereket, és azt kérdezi, miért szeretnénk ott lenni?

Miles felsóhajtott, de igazat adott a nőnek.

– Rendben, hat perc múlva dokkolok – válaszolta.

– Jaj de jó! – örvendezett Emma, de rögtön megkomolyodva hozzátette: – Megtenne még valamit a kedvemért?

Miles nem felelt, csak várt.

– Arra kérem, hogy lépjen kapcsolatba a másik pilótával – folytatta Emma –, azzal, aki majd felszedi a csapatot. Mondja meg neki, hogy szeretnénk élőben közvetíteni azt, amikor megérkeznek a fedélzetre! Kérdezze meg tőle, hogy hajlandó-e együttműködni!

– Miért nem kérdezi meg maga? – érdeklődött Miles.

– Hát, pilóták egymás közt... tudja, hogy megy ez – magyarázott Emma. – A kolléga sokkal engedékenyebb lesz, ha ön tolmácsolja a kérdést. Ebből a népségből sokan haragszanak ránk. Úgy tartják, hogy mindig láb alatt vagyunk. Leszámítva azokat az eseteket, amikor valamilyen oknál fogva szükségük van a hírverésre. És mi nem szeretnénk lemaradni erről az eseményről. – Egy pillanatra elhallgatott, és amikor ismét megszólalt, érződött a hangján, hogy elragadták az érzései: – Miles, ez az évtized közvetítése lesz.

– Emma, azt tudja, hogy a kompok nem tudnak dokkolni egymáson? – kérdezte Miles. – Ahhoz, hogy átmenjen a másikba, ki kell lépnie az űrbe.

– Ezt nem tudtam. De nem gond.

– És a munkatársaim elfoglaltak lesznek. Nem hiszem, hogy lesz idejük egy híradós csapatra.

– Miles – felelte Emma, és mintha kezdett volna leereszkedni abból a magasságból, amelyben eddig lebegett. – Nagyon szeretném, hogy összejöjjön ez a dolog.

 

 

Frank, a pilóta Drummondra nézett, és közölte vele:

– Nézd, nekem nincs kifogásom ellenük, amíg nem akadályoznak senkit. Hát neked?

Drummondot az ösztönei arra intették, hogy kapásból utasítsa el a kérést. De igazából nem tudta megindokolni, leszámítva azt, hogy nem kedvelte Canyont. Viszont a kompban bőven akadt hely, és gyanította, hogy nem fog megártani, ha szerez egy-két jó pontot a médiánál.

– Rendben – válaszolta –, de mondd meg nekik azt, amit az előbb nekem mondtál!

* * *

A gravitáció elkapta a zsákot. A háló folyamatosan hosszabbodott, és kezdett lekonyulni az örvénylő atmoszféra felé. A nyitott gallért messziről látni lehetett, főleg azért, mert a szerelőinek még egy fényfüzérrel is sikerült kiegészíteniük. A helyzet úgy állt, hogy ha a leszállóegységgel nem lesznek gondok, ha a kellő időben bukkan fel a kellő helyen, akkor az egész dolog hihetetlenül egyszerű lesz – szinte kiábrándítóan egyszerű.

Frank más véleményen volt.

– A gallér csak azért látszik nagynak – mondta –, mert itt vagyunk, közvetlenül felette. És ugyanazzal a sebességgel ereszkedünk. A leszállóegység többé-kevésbé állandó magasságon fog közeledni. A háló lemegy, és indul felfelé. A pilótának kevés ideje lesz arra, hogy beletaláljon. Ha elvéti, vége a játéknak.

Egy darabig mindannyian hallgattak. Embry rosszkedvűen nézett ki az ablakon. Janet Hazelhurst a fedélzeti könyvtárat böngészte, de a látszat szerint csak ide-oda pörgette a lapokat. Drummond kávét kortyolgatott, és a gondolataiba temetkezve bámult maga elé.

– Tizennyolc perc a találkozóig – jelentette az MI. – Tartjuk az ütemtervet.

A háló még jobban kibomlott, mialatt a felhők felé zuhant. Drummond nem látott rajta sehol arra utaló jeleket, hogy valahol kezdene összegubancolódni.

Frank lassított az ereszkedés iramán, és bejelentette:

– Ilyen mélyre akartunk jönni.

Drummond bólogatott, és közölte Marcellel:

– Eddig rendben vagyunk.

Ekkor egy másik komp érkezett melléjük.

– Itt a média – jelentette be Frank.

Drummond aktiválta az F-mezőjét, és bement a zsilipbe, ahonnan végignézte, hogy két ember nehézkes, esetlen mozdulatokkal kimászik a másik járműből. Aztán óvatosan ellökték magukat, lassan siklottak felé, ő pedig elkapta a kezüket, és behúzta őket a zsilipkamrába.

 

 

Canyonról kiderült, hogy nem olyan magas, mint amilyennek Drummond képzelte, de azt a kellemesen zengő hangját nem lehetett eltéveszteni. Udvariasan és szerényen bemutatkozott, majd a nőre mutatva közölte:

– A hölgy pedig Emma Constantine, a producerem.

– Szeretnénk ide beállni, ha nem gond – mondta Emma, a zsilip melletti rekeszre mutatva. – És szeretnénk készíteni önökkel egy-egy gyors interjút, még a kezdés előtt.

– Rendben – felelte Drummond.

– August meg fogja kérdezni, hogyan tervezik végrehajtani a mentést – folytatta Emma –, hogy ki megy ki magával...

– Egy pillanat – szólt közbe Drummond. – Én idebent maradok. Frank fog kimenni.

– Ó... – Emma sóhajtott egyet, rögtön elfordult, és a tekintete arra utalt, hogy számára Drummond nem is létezik többé. Canyon biztatón vigyorgott a matematikusra, és megvonta a vállát.

Frank meglátott valamit a navigációs képernyőn, ami egyáltalán nem tetszett neki.

– Mindenki üljön le! – parancsolta határozottan. – És kösse be magát! Canyonnak nem kellett kétszer szólni. Valósággal rávetődött a legközelebbi ülésre, Emma kicsivel lassabban követte.

– Mi a baj? – kérdezte Drummond.

– Törmelékmező – közölte Frank, és amint az utasok magukra csatolták a biztonsági hámot, gyorsítani kezdett.

Az MI megszólalt, de Frank a fejhallgatójára kapcsolta az adást, nyilván azért, hogy az utasai ne rémüljenek meg. Ez viszont Drummondot riasztotta meg.

– Mindenki maradjon a helyén! – rendelkezett a pilóta. – Nem kell aggódni! – A komp gyorsított. – Mögöttünk van a felhő – tette hozzá Frank –, kitérünk az útjából.

– Mennyire durva? – kérdezte Drummond.

Frank az egyik képernyőre pillantott, és a fogát szívogatva válaszolt:

– Elég nagy raj. Gyorsan közeledik. Ne akarjunk itt lenni, amikor megérkezik!

Canyon folyamatosan beszélt egy mikrofonba, az előtte ülő Drummond elcsípett egy-egy részletet:

– ...a mentőhajó bajba került... meteoritok... pontosan azon az útvonalon... – A tudósító hirtelen Drummond orra alá lökte a mikrofont, és így folytatta: – Most pedig John Drummond beszél, akit méltán nevezhetünk a mentőakció megtervezőjének. A szakmája szerint csillagász...

– Matematikus – szólt közbe Drummond.

– Matematikus – módosított Canyon, és zavartalanul megkérdezte: – Dr. Drummond, hogyan jellemezné a pillanatnyi helyzetünket?

Drummondra mély benyomást tett az, hogy valószínűleg százmilliók hallják a hangját. Pontosabban hallani fogják, amikor a jel eléri a Földet. Hogy hogyan jellemezné a helyzetet? Pár mondattal leírta a gravitációs terekben felhalmozódó port és törmeléket, majd lenézett az egyik képernyőre, amelyen a Morgan képe látszott, és hozzátette:

– Különösen egy ilyen óriási égitest körül.

Valami hangos koppanással lepattant a héjazatról. Drummondot elfogta az idegesség, de azonnal elkezdett aggódni amiatt, hogy százmilliók látják rajta a félelem jeleit.

– Képet is sugárzunk? – kérdezte a tudósítóra pillantva.

Az oldalt ülő Emma bólogatott.

Hirtelen szapora, ritmustalan kopogás hallatszott, mintha eső vagy inkább jégeső verte volna a burkolatot.

– Hölgyeim és uraim – mondta Canyon halkan és olyan hangon, ami felerősítette Drummond félelmeit –, most önök is hallhatják, hogy mi történik itt.

 

 

– Mekkora a felhő? – kérdezte Marcel.

– Jó nagy. Az átmérője több kilométer. Frank az elülső szélénél van. De gyorsan repül, és néhány másodperc múlva elhúz előle. Küldtem figyelmeztetést Milesnak is.

– Mi van a Zwickkel?

Marcel valójában már tudta, hogy mi a válasz erre a kérdésére. A képernyőn látszott, hogy a törmelékfelhő egyenesen a médiahajó felé tart. És a komppal ellentétben a Zwick természetesen nem menekülhetett el.

 

 

Miután Emma és Canyon elhagyták a Zwicket, a gépen nem maradt más, mint Tom Scolari, Cleo, Jack Kingsbury és Chop. Scolari nem igazán volt elragadtatva attól, hogy a hajó mozdíthatatlanul hozzátapad egy óriási rúdhoz, és nincs a fedélzetén hivatásos pilóta. Mindannyian tudták, hogy a Maleiva III gravitációja elkapta már a rudat, és vele együtt minden mást is, amit a Kívülállók az elmúlt órákban hozzáerősítettek, és hogy az egész szerelvény egyre gyorsulva zuhan a bolygó felszíne felé.

Biztosították őket afelől, hogy nem leselkedik rájuk veszély. Hogy ez egy ellenőrzött zuhanás, és az egész manővert vezénylő MI a megfelelő pillanatban begyújtja a hajók hajtóműveit, és azok visszaemelik orbitális pályára a szerelvényt, remélhetőleg a lenti túlélőkkel együtt.

Minden rendkívül egyszerűnek tűnt.

Ettől függetlenül Scolari jobban érezte volna magát, ha van még valaki a fedélzeten, lehetőleg egy olyan valaki, aki sávokat visel a zubbonya ujján, és tudja, hogy mit kell tenni, ha váratlan helyzet áll elő. A csillaghajókon ezért szolgáltak még manapság is kapitányok és tisztek, holott a gépek elméletileg önállóan, emberi beavatkozás nélkül is röpködhettek volna a csillagok között.

Mindannyian a közös kabinban tartózkodtak. Cleo és Chop szendvicseket rágcsáltak, Jack egy alacsony alkoholtartalmú koktélt tartott a kezében. Scolari szívesebben lett volna a Staron, ahol az ezerötszáz turista között nagyobb biztonságban érezte volna magát. Ahol élő emberek teljesítettek szolgálatot, és gondoskodtak arról, hogy minden rendben legyen.

Felváltva nyugtatgatták egymást, amikor a kissé fátyolosan rezgő, női hangon beszélő MI váratlanul megszólalt:

– Por és kavicsmező közeledik felénk nagy sebességgel. Kérlek titeket, haladéktalanul vonuljatok egy gyorsítóállomásra!

– Veszélyben vagyunk? – kérdezte Chop, mialatt ő és a társai idegesen néztek egymásra.

– A veszély minimális – közölte az MI. – Ugyanakkor mindenkit arra kérek, hogy a biztonsági előírásoknak megfelelően vegyen fel védőfelszerelést!

Az úgynevezett gyorsítóállomások biztonsági hámmal ellátott kereteket tartalmaztak, és a hajó számos pontján meg lehetett találni őket. Valamennyien kivettek egy-egy Flickinger-generátort és egy-egy légzőkészüléket az egyik tárolófülkéből, magukra szíjazták az egységeket, és aktiválták a mezőket.

– A gép azt gondolja, hogy a meteoritok átüthetik a héjazatot – jegyezte meg Cleo, aki egyenesen rémültnek tűnt.

– Ez csupán óvintézkedés – felelte Scolari olyan megnyugtató hangon, amilyen csak telt tőle.

Chop is idegesen nézelődött a kabinban. Kingsbury vállon csapkodta Scolarit, és vigyorogva kijelentette:

– Amikor túl leszünk ezen, mindenkit meghívok egy italra.

Bemásztak a keretekbe, és magukra húzták a védőhámokat.

– Amint véget ér a vészhelyzet, haladéktalanul tájékoztatlak titeket – ígérte az MI.

Scolari azt mondogatta magának, hogy valóban nincs oka félni.

– Kíváncsi vagyok, milyen messze vannak azok a kövek – mormolta Chop.

Ekkor egy új hang zendült a hangszórókban:

– Itt Clairveau kapitány. Az MI éppen most tájékoztatott, hogy önök magukra maradtak a Zwicken. Jól vannak?

– Itt Jack Kingsbury – felelte Jack. – Nálunk minden rendben, kapitány. Meg tudná mondani, hogy mi történik?

Mielőtt a kapitány válaszolhatott volna, hangos csattanás hallatszott, és a hajó megrázkódott, mintha lesújtott volna rá egy óriási pöröly. Scolari füldugója halkan kattogott, és a hordozóhullám hangja megváltozott.

– Kapitány, itt van még? – kérdezte Scolari.

Éles koppanás hallatszott, ami végigvisszhangzott az egész hajón.

Az összeköttetés megszakadt.

 

 

– Tizennégy perc – jelentette Lori –, a Wendyvel újra van kapcsolat. A Zwick továbbra is hallgat.

Marcel a helyzetközlő képernyőt figyelte, amelyen sárga villogó folt formájában ábrázolódott a törmelékmező. A széle beleért az atmoszférába. Ugyanakkor úgy tűnt, hogy a legsűrűbb része pár perc múlva már messze lesz.

– Lori, van képünk a Zwickről? – kérdezte Marcel.

– Nincs – felelte az MI. – Csak Miles van elég közel hozzá, de a kamerái nem latnak rá arra a hajóra. Amint kapunk valamit, tudatni fogom veled.

A kommunikációs rendszer képernyője kivilágosodott. Drummond jelentkezett.

– Üdv, Clairveau kapitány! – köszönt elég komoran.

– Vágj bele, John! – biztatta Marcel.

– Rossz hírem van...

Marcel visszatartotta a lélegzetét. Drummond még tudott beszélni, vagyis nem lehetett olyan vészes.

– Mi a baj?

– Küldöm a képet – felelte Drummond.

Működésbe lépett egy másodlagos képernyő, és Marcel azon kapta magát, hogy a hálót bámulja. A háló alját. A zsákot.

Pontosabban a helyét, mert a zsák immár nem létezett.

Azon a szakaszon, ahol a gallérnak kellett volna lennie, ahol a hálónak nyitva kellett volna lennie, hogy befogadja a leszállóegységet, minden csak lógott a felhők felé, ernyedten és döglötten.

– Mi történt? – hördült fel elgyötörten Marcel.

– Nem tudjuk. Valószínűleg találatot kapott.

Marcel hatalmas erőfeszítések árán elfordította a tekintetét a lesújtó képről.

– Egy-két nagyobb kő telibe kapta a tömlőt – vélekedett Drummond – vagy a támrudakat. Az egész összeroskadt.

– Tizenhárom perc – jelentette be Lori.

 

 

Az MI figyelmeztette Scolarit és a Zwick többi utasát, hogy hamarosan begyújtja a hajtóműveket. A művelet utolsó szakasza következett, vagyis a gépek elkezdték megfékezni a szerelvényt zuhanását, hogy aztán majd felemeljék az egészet.

Az MI arról is tájékoztatta őket, hogy a többi hajóval való összeköttetés helyreállt.