PROLÓGUS

2204. október

– Arrafelé mentek! – kiáltotta Sherry, és mutatta az irányt.

A délután csendes volt, nem tartogatott semmiféle izgalmat. A nap felhőtlen égbolton siklott. Természetesen nem ragyogott vakítóan, mert a Quiveras-felhő, amelyben a rendszer háromezer éve sodródott, felfogta a fényét. Randall Nightingale végignézett a fákon és a folyón túl elterülő síkságon, és azon morfondírozott, hogy milyen ritka itt egy meleg, nyári nap, még ezen az egyenlítői helyen is.

Gondolatban lejátszotta magának a sikolyokat. És a sugárpisztolyok szaggatott sivítását.

Cookie, a pilóta ellenőrizte a fegyverét. Tatia a fejét csóválva töprengett azon, Gappy hogyan lehetett annyira ostoba, hogy így elcsavargott. A vörös hajú, fiatal, nyugodt vérmérsékletű lány arcán általában közönyös kifejezés honolt.

Andi úgy figyelte az erdő határát, mintha egy portyázó tigrist nézett volna.

Sherry megint elmagyarázta, hogy Capanelli és a két társa hajnalban indultak útnak. Noha az állandó parancs volt, hogy senki sem távolodhat el a leszállóegység közvetlen közeléből, ők hárman bementek az erdőbe. És azóta sem jöttek ki onnan.

– Hallanotok kellett volna, hogy mi történt – jelentette ki Nightingale. A társaság három tagja védőmezőt viselt, és adóvevőn beszéltek egymással.

Sherry szégyenkezve lesütötte a szemét.

– Kimentem a mosdóba. Tess szólt, amikor elkezdődött – magyarázta. – Mire kijöttem, véget ért. Nem hallottam semmit. – A szája mind hevesebben remegett, látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Tess, vagyis a központi számítógépben lakó mesterséges intelligencia rögzített néhány másodpernyi sikoltozást. Mindössze ennyi nyom állt a rendelkezésükre.

Nightingale próbálta hívni a társaikat, de csak a hordozóhullám sistergését hallotta.

– Rendben – mondta akkor elmegyünk értük!

– Mindannyian? – kérdezte Andi, a szőke, duci nő, aki szeretett szellemes bölcsességeket pufogtatni. Most azonban megőrizte a komolyságát.

– Minél többen, annál jobb – felelte kurtán a parancsnok.

Csatárláncba álltak a füves terület szélén, bátorítást keresve egymásra pillantottak, és elindultak az erdő felé.

– Arra – mondta Sherry –, arra mentek!

A fák közé érve az emberek rövid sort alakítottak ki, amelynek élén Nightingale haladt. Óvatosan nyomultak előre, egymás közelében maradtak, és a fegyverüket lövésre készen tartották. Csakhogy kutatók voltak, nem katonák. Nightingale látta rajtuk, mennyire idegesek, és arra gondolt, hogy talán legalább annyira kellene tartaniuk egymástól, mint a helyi vadállatoktól.

Az erdőben félhomály uralkodott, és a levegő is több fokkal hidegebb volt, mint odakint, a sík területen. A vastag törzsű, magas fák felső ágai egymásba fonódtak, és nagy, lándzsa alakú levelekkel, illetve indákkal teli, szinte áthatolhatatlan szövevényt alkottak. Vaskos, kaktusszerű növények zöldelltek mindenfelé. A talajt növényi hulladék borította. A fák között seregnyi láthatatlan teremtmény rikoltozott, kaparászott, rohangált, és csapkodott a szárnyával. A parancsnok tudta, hogy – mint általában az erdőkben – az állatok többsége itt is a lombozatban él, és nem a talajszinten.

A védőmező miatt alig érezte a szagokat, de a képzelete a segítségére sietett, és még ebben a furcsa erdőben is érezni vélte a szülőföldjén, Georgiában élő fenyők és mentabokrok illatát.

Váratlanul bejelentkezett nála Biney Coldfield, a csillaghajó-kapitány és a hármas számú leszállóegység pilótája, és arról tájékoztatta, hogy közeledik, és amint leszállt, bekapcsolódik a kutatásba.

Nightingale nyugtázta az információt, és nem bánta, hogy az ingerültsége kiérződött a hangjából. Capanelli alaposan felbosszantotta azzal, hogy nem törődött az általános irányelvekkel, és nekivágott ennek a terepnek, ahol ilyen rossz látási viszonyok uralkodtak. Ezzel sikerült elérnie, hogy az egész csapat újonc amatőrök felelőtlen hordájának tűnjön. És valószínűleg sikerült megöletnie magát.

Nightingale a földet pásztázta a tekintetével, lábnyomokat keresett, vagy bármi jelét annak, hogy Gappy osztaga errefelé haladt. De nem látott semmit, végül a társaihoz fordult, és megkérdezte:

– Lehet, hogy vannak őslakóink?

A többiek tanácstalanul néztek össze.

– Hová mentek? – kérdezte ekkor a parancsnok Sherrytől.

– Nem volt konkrét céljuk – felelte a nő. – Egyenesen előre, azt hiszem. Végig, az ösvényen.

Nightingale felsóhajtott: Szóval, csak előre...

Tőle nem messze valami felszaladt az egyik fán. Első pillantásra mókusnak nézte, de aztán meglátta, hogy legalább hat lába van. Az első napjukat töltötték a Maleiva III-on.

Madarak köröztek felettük, aztán rátelepedtek egy ágra. Vörösrigók. Hasonlítottak a bíborosokhoz, azzal a különbséggel, hogy a csőrük hosszú volt, és a fejükön türkizkék bóbita lengett.

– Várjunk csak egy kicsit! – szólalt meg hirtelen Sherry.

– Mi van? – kérdezte Nightingale.

A nő a kezét felemelve jelezte, hogy csendet kér.

– Van valami mögöttünk – mondta aztán halk, reszkető hangon. Mindannyian megpördültek, és maguk elé rántották a fegyverüket. Tőlük nem messze egy faág zuhant a földre. Nightingale nekihátrált egy fának, amiből éles tarajok meredtek ki.

Cookie és Tatia visszamentek, hogy körülnézzenek.

– Nincs ott semmi – jelentették, miután visszatértek.

A csapat folytatta útját.

Az ösvény keskeny volt. Újra és újra bokrokon kellett áttörniük, vagy éppen tövises ágak között kellett átküzdeniük magukat. Nightingale rámutatott néhány törött gallyra. A szilánkos végek nedvesen fénylettek, amit azt jelentette, hogy nemrégiben járt itt valaki.

Aztán kilépett egy tisztásra, és meglátta őket.

Mind a hárman mozdulatlanul feküdtek. A védőbuborékjukat vér töltötte meg. Az arcukra a rémület és a szenvedés kifejezése dermedt rá mindörökre.

Másodiknak Sherry lépett ki a fák közül, jól hallhatóan felhördült, és futva lódult a tetemek felé.

Nightingale elkapta, és tartotta, amíg megnyugodott. A többiek a támadót keresve fürkészték a fákat.

– Akármi volt, már nincs itt – jelentette ki fojtott hangon Tatia.

Sherry kibontakozott a kapitány karjából, és elindult a holttestek felé. Minél közelebb ért hozzájuk, annál lassabban lépkedett, míg végül letérdelt melléjük. Suttogott valamit, majd a sarkára leülve kihúzta magát, és a fák közötti, erős félhomályba burkolózó területet figyelte.

Nightingale odament hozzá, a vállára tette a kezét, és szótlanul állva lenézett a halottakra.

Hamarosan Andi bukkant fel mellette. Évek óta jó barátja volt Al White-nak. Sóhajtott egyet, majd csendesen zokogott.

Tatia a tisztás szélén maradt. Éppen csak vetett egy pillantást a testekre, aztán elszánt kifejezés jelent meg a szemében, és szemügyre vette a tisztást övező fákat.

Biney, aki a harmadik leszállóegység fedélzetéről figyelte a rádióforgalmat, bejelentkezett, és megkérdezte:

– Mi folyik ott, Randy?

A tetemeket még most is körülvette a Flickinger-mező, így nehéz volt kivenni a sebek részleteit. Ugyanakkor úgy tűnt, hogy mind a három szúrt sebekkel vagy harapásnyomokkal van tele. Kicsi sebek – állapította meg magában a parancsnok. – A támadók kicsik voltak. Támadók. Egészen biztos, hogy többen voltak.

Valószínűleg hangosan is kimondta a gondolatait, mert Biney megkérdezte:

– Kicsik? Mennyire kicsik?

– Akkorák, mint egy patkány. Esetleg valamivel nagyobbak.

Akármik végeztek a három emberrel, sikerült kitépniük egy-két húsdarabot, bár megenni nem tudták, mert a védőmező alól nem szedhették ki.

A tisztás úgy nézett ki, mint egy csatatér. A fákon égésnyomok sötétlettek. Némelyik puha törzsű növény péppé zúzódott, a maradványokból zöld, nyúlós folyadék csörgött. Egyik-másik lecsüngő ág megfeketedett.

– Felfelé lövöldöztek – állapította meg Nightingale.

A csapat tagjai – nyilván az ösztöneik parancsára – úgy helyezkedtek, hogy körbe álljanak, és a hátuk védve legyen, majd komoran fürkészték a fákat és a lombokat.

– Emberevő mókusok? – dünnyögte Andi.

A leveleket is égett foltok tarkították. Kicsivel odébb az egyik fa kidőlt. De sehol sem lehetett látni nagy testű ragadozók hulláját vagy más maradványait.

– Akármi csinálta, nincs nyoma – jelentette ki Nightingale.

– Értem, rendben – felelte Biney. – Mindjárt leszállunk. Néhány perc múlva ott leszünk. Talán nem ártana, ha kijönnétek onnan. Azonnal.

– Nem hagyhatjuk itt a tetemeket – tiltakozott Nightingale. – És nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy cipeljük őket.

Az egész csapatban egy átlagos termetű férfi akadt: Cookie. Maga Nightingale éppen csak akkora volt, mint Andi, a legkisebb termetű nő.

– Rendben. Akkor várjatok meg minket! Megyünk, amilyen gyorsan csak tudunk.

A tisztás szélénél néhány madár telepedett az egyik ágra. Az ocsmány bíborosok.

– Jól vagy, Andi? – kérdezte Nightingale, és a nő válla köré fonta a karját.

– Voltam már jobban is.

– Tudom. És sajnálom. Rendes fickó volt.

– Mindhárman rendes fickók voltak – mondta szipogva a nő.

Tatia felkapta a fejét, és megszólalt:

– Ott fent!

Nightingale felnézett, de csak a fákat látta. A Flickinger-mező jócskán letompította a hangokat. Kikapcsolta, hogy jobban halljon. A hideg azonnal belemart a bőrébe, de legalább meghallotta, hogy valami csörtet a bokrok között.

Az ösztönei azt súgták neki, hogy azonnal vigye ki a csapatot az erdőből. De nem tehette meg, hogy csak úgy itt hagy mindent. Megszorította a pisztolyt, és erőt merített a gondolatból, hogy van fegyvere. Lenézett rá, és érezni vélte a markolatban rejtőző energia rezgését. Egy orrszarvút is leterített volna.

Oldalra fordult, és lassú léptekkel megkerülte Tatiát. Cookie odasúgta neki, hogy maradjon veszteg, de úgy érezte, hogy parancsnokként köteles a csapata élén állni. Hogy nem lapíthat a társai mögött.

Odafent egy állat hangosan visítva átvágott a lombtakarón. Idelent, a talajszinten egy szempár villogott az egyik sűrű bokorban.

Cookie a parancsnok mellé surrant, és halkan megszólalt:

– Szerintem egy gyík, Randy. Várj csak...

– Mi ez? – bökte ki Tatia.

Az állat bemászott a tisztásra. A hosszúkás hüllőfejen csonttaréj húzódott végig, a lapos, vaskos test az erdő földjének színében és mintázatában játszott. A teremtmény rövid lábakon járt, a szemén szinte minden másodpercben összezárult áttetsző pislogóhártyája. Meredten bámulta Nightingale-t és Cookie-t; a száját folyamatosan nyitva tartotta.

– Krokodil – mormolta Cookie.

– Krokodil? – visszhangozta Biney az adóvevőn keresztül.

– Ugyanaz a rend lehet – mondta Nightingale. – Sokkal inkább egy kisebbfajta sárkány.

– Ez ölte meg Gappyéket?

– Nem hiszem – felelte a parancsnok.

Az állat túl nagy volt. Ráadásul ez a lény szétmarcangolta volna a tetemeket, míg Gappyt és a másik kettőt számos kicsi, szúrt seb borította.

A hüllő lassan felemelte a farkát, majd nagy erővel lecsapta – ez talán a kihívást jelentette a fajánál.

Nightingale visszakapcsolta a védőmezőjét, és megkérdezte:

– Te mit gondolsz, Cookie?

– Azt, hogy ne provokáljuk semmivel. Ne lőjünk, hacsak nem támad ránk! És ne nézzünk a szemébe!

Nightingale érezte, hogy a szíve hevesen ver.

A sárkány horkantott egyet, kinyitotta a pofáját, megmutatta nekik hatalmas, sötét torkát, illetve borotvaéles fogait, közben a mellső lábával a földet kaparta.

– Ha még egy lépést tesz felénk, lőjetek! – parancsolta fojtott hangon Nightingale.

A sárkány hirtelen másfelé fordította a tekintetét. A csapat fölé nézett, a fák felső ágai irányába. Kinyitotta a száját, becsukta, majd egy pillanatra kidugta hosszú, vékony nyelvét, aztán hátrálni kezdett.

Hátrált.

Nightingale továbbra is figyelte, és alig hitt a szemének.

– Mi történik? – suttogta mellette Cookie.

– Megijedt valamitől – felelte Nightingale. – A nyakamat rá.

– Viccelsz...

– Ne hidd! – válaszolta a fejét csóválva a parancsnok.

Odafent, az ágak között szőrös pókok kergették egymást. Az egyik átugrott egy nyílt légtéren, elkapott egy ágat, aztán elszántan kapaszkodott bele, mialatt az mélyen lehajlott a súlya alatt. Rajtuk kívül csak a vörösrigók voltak odafent.

 

 

Biney nő létére majdnem olyan magasra nőtt, mint Cookie. Az arcán örökösen komoly kifejezés ült, a hangja acélos keménységgel zengett, és körülbelül annyira volt könnyed és kecses, mint egy teherhajó. Pedig vonzó is lehetett volna, ha néha mosolygott volna.

A teljes csapatával érkezett, két férfival és egy nővel. Mind a négyen a kezükben tartották a fegyverüket.

Egyből átvette az irányítást, mintha Nightingale nem is létezett volna. Nightingale a lelke mélyén örült is annak, hogy megszabadult a felelősségtől. Biney sokkal jobban értett az ilyesmihez, mint ő.

Biney utasította Tatiát és Andit, hogy őrködjenek, és mindenki mást nekiállított ágakat, illetve indákat gyűjteni, majd hordágyat készíteni. Amikor a hordágyak elkészültek, lerakták őket a talajra, rájuk fektették a holttesteket, és megkezdték a fáradtságosnak és nehéznek ígérkező visszavonulást.

Biney lendületes iramot diktált, mutatta az irányt, és együtt tartotta a csapatot. Senki sem bolyonghatott el, és nem állhatott le nézelődni.

A fák rákényszerítették őket, hogy egyes oszlopban haladjanak. Nightingale-nek az utóvéd szerepe jutott. Cookie mögött lépkedett, aki Gappy holttestét vitte. Menet közben nehezükre esett, hogy ne bámulják a véres maradványokat. A halott férfi rettegéstől és fájdalomtól eltorzult arca mágnesként vonzotta a tekintetüket.

Biney lézerfűrészt hordozott, amit bősz hatékonysággal forgatva vágta-nyeste az aljnövényzetet, hogy megtisztítsa az utat. Nightingale, mint a legkisebb termetű férfi, vagy mint az expedíció vezetője, mentesült a hordágycipelés kimerítő feladata alól. Amikor felajánlotta, hogy beszáll, Biney egy magáncsatornán közölte vele, hogy őrként sokkal hasznosabb.

Így aztán folyamatosan figyelte az erdő lakóit, a mindenütt jelen lévő pókokat, a vörösrigókat és a tucatnyi másféle állatot. Egyszer egy hordó formájú teremtmény szó szerint elgurult az ösvény mellett, a látszat szerint mit sem törődve a csapattal. Nightingale-t érdekelte volna az állat, de már szó sem lehetett további kutatásokról ezen a bolygón. Legalábbis, neki és a társainak nem. Tudta, hogy Biney senkit sem fog visszaengedni a felszínre addig, amíg nem jelenti az esetet az Akadémiának. És azt is tudta, hogy a vezetők hogyan fognak reagálni. Igazából nem volt más választásuk, csak annyit tehettek, hogy hazarendelik az egész társaságot.

Tőle jobbra fél tucat nagy lábú vörösrigó ült egy ágon. A külsejükben vagy a viselkedésükben volt valami, ami miatt félelmetesnek találta őket.

A csőrük pont akkorának tűnt...

Lehet, hogy a sárkány a vörösrigóktól ijedt meg?

A fejüket tökéletesen egyszerre mozgatták, mialatt a csapat elhaladt mellettük. Az erdőre nyomasztó csend telepedett.

A fákon hemzsegtek a rigók.

Mialatt az emberek egyenletes iramban haladtak, a mögöttük lévő madarak felröppentek, átsiklottak a lombozat alatt, és ráereszkedtek a csapat előtt lévő ágakra. A folyamat újra és újra megismétlődött, szinte minden percben.

Nightingale intett Bineynek, hogy figyeljen, és halkan odaszólt neki:

– A vörösrigók...

– Mi van velük?

– Ők tették. Nézz csak rájuk!

– Azok a kis nyavalyások? – kérdezte gúnyos hangon Biney.

Nightingale kiválasztott egy ágat, amiről négy, nem is, öt madár figyelte őket. Célba vette a középsőt, levette az erősséget, arra gondolva, hogy egy ekkora lénynek ennyi is elég lesz, és egy lövéssel leszedte.

Mintha csak ez lett volna a jelzés, a vörösrigók levetették magukat vagy tucatnyi fáról. Tatia felsikoltott, és tüzet nyitott. A támadók úgy néztek ki, mintha apró, vörös rakéták lettek volna, és egyszerre közeledtek minden irányból. Sugárpisztolyok sivítottak, és madarak robbantak szét. Egy kaktusz darabokra szakadt, és nagy lánggal égett. A levegő megtelt tollal, tűzzel és füsttel. Hal Gilbert, Biney egyik embere elzuhant.

A pisztolyok pontlövő fegyverek voltak, vagyis célozni kellett velük. Ez azt jelentette, hogy az ilyen jellegű támadás során nem sokat ért. Nightingale ettől függetlenül szaporán lövöldözött, míg végül folyamatosan nyomta az elsütőbillentyűt, és körbe-körbe forgott úgy, hogy a fegyvert a feje felett tartotta.

Biney lézere más lapra tartozott. Nightingale látta, hogy a gyilkos nyaláb ide-oda lendül a levegőbe, és látta, hogy a vörösrigók tucatjával hullanak a talajra. Lángolva és forogva zuhantak a kis rohadékok...

Nightingale hirtelen megérezte, hogy valami belehasít a hátába. A szájába harapott, hogy ne ordítson, térdre roskadt, és azt hitte, hogy valamelyik társa találta el véletlenül. Ám amikor hátranyúlt, az ujjai egy tollas testen zárultak össze. És ez a test vadul küzdött, hogy kiszabaduljon, de ő egy kegyetlen szorítással összepréselte.

A lapockái közé kapta a sebet, ahol nem érhette el. Megpróbálta kitapogatni, de hamar feladta. A hátára esett, és némi megkönnyebbülést hozott az, hogy a seb a talajnak nyomódott. Leadott még néhány lövést, amikor valami ismét eltalálta. Ezúttal a nyakán. A látótere szélei kezdtek elsötétülni, a légzése lassult, és egyre homályosabban látta a világot.

 

 

Nightingale hirtelen Tatiát látta maga felett. Amikor a nő felfedezte, hogy magához tért, rámosolygott, és megszólalt:

– Örülök, főnök, hogy visszatértél közénk.

Nightingale rájött, hogy egy kanapén fekszik, a leszállóegység egyik kabinjában.

– Mi történt? – kérdezte elhaló hangon.

– Tessék – felelte Tatia, és elővarázsolt egy poharat. – Idd meg!

Nightingale ivott egy kortyot. Almacider. Édes és meleg. Az ital jólesett neki, de a hátát és a nyakát merevnek érezte.

– Be kellett adnunk egy fájdalomcsillapítót – közölte Tatia.

A parancsnok felemelte a fejét, és amikor körülnézett, csak Cookie-t pillantotta meg.

– Mindenki visszajutott a hajóba? – kérdezte.

– Biney társai közül mindenki – válaszolta Tatia –, de maga Biney nem. Sherry nem. És Andi sem... – sorolta keserűen, és elcsuklott a hangja.

– Felhőkben támadtak a rohadékok – csattant fel Cookie. – Szerencsénk volt, hogy legalább ennyien túléltük.

– Szörnyű volt – tette hozzá Tatia, és jól láthatóan megborzongott. – Koordináltan támadtak. Lecsaptak ránk, és visszavonultak. Lecsaptak és visszavonultak. Hullámokban jöttek, az összes lehetséges irányból.

Cookie komoran bólogatott.

Nightingale megpróbált felülni, de a fájdalomcsillapító miatt alig tudott mozogni.

– Óvatosan! – figyelmeztette Tatia, és megtartotta, hogy ne essen vissza. – Kaptál pár döfést. Szerencséd volt.

Nightingale nem igazán értette, hogy mennyiben volt szerencséje. És, te jó isten, Biney meghalt! Ez hogyan történhetett meg? És a többiek! Mindösszesen hatan.

Valóságos katasztrófa sújtott le az expedícióra.

Nightingale megint belekóstolt az almaciderbe, aztán az egészet lezúdította a torkán.

– Will azt mondja, hamarosan rendbe jössz – közölte Tatia, Wilbur Keene-re, Biney csapatának egyik tagjára hivatkozva. A fickó többek között orvosi egyetemet is végzett, elsősorban ezért választották ki erre az utazásra.

– Végig követtek minket – mondta Tatia. – És folyamatosan támadtak.

– A holttestek még kint vannak? – kérdezte a parancsnok.

– Vártunk, amíg besötétedett – magyarázta a nő. – Akkor behoztuk őket.

– Will azt állítja, hogy azoknak a dögöknek mérgük is van – közölte Cookie. – Hála az égnek a Flickinger-mezőkért. Will azt mondja, hatott volna ránk. Megbénított volna minket. Sokkolta volna az idegrendszerünket.

Nightingale elaludt. Amikor ismét felébredt, indulásra készen álltak.

– Ki van Tessel? – kérdezte. Gappy leszállóegységére célzott. A pilótája és az eredeti utasai meghaltak. És ő nem akarta itt hagyni a gépet.

– Senki – felelte –, de nem gond. A felszállás után szólok neki, hogy jöjjön haza.

Igen – gondolta Nightingale –, majd az MI elintézi.

A kabinban majdnem teljes sötétség uralkodott, csak a műszerfal adott némi fényt. Tatia csendesen üldögélt a másik végében, és a feketeségbe bámult.

A parancsnok látta, hogy odakint fények pislognak, majd felemelkednek a levegőbe.

– Rendben, lányok-fiúk – szólalt meg Cookie –, úgy tűnik, mi következünk.

Nightingale-nek eszébe jutott, hogy immár Cookie a parancsnok, a kapitányi osztag egyetlen túlélője.

Megérezte, hogy mialatt magatehetetlenül feküdt, valaki biztonsági övét csúsztatott a vállára és a combjára. És szerencséje volt, hogy így történt, mert felszállás közben egy heves szélroham vadul megrángatta a hajót.

– Kapaszkodjatok! – figyelmeztette a társait Cookie. Nightingale nem láthatta, hogy mi történik, de a pilóta mozdulatai arra utaltak, hogy manuális vezérléssel emelkednek. A gép hamarosan egyenesbe jött, és folytatta útját a csillagok felé.

Mindenki hallgatott. Nightingale a megvilágított műszereket bámulta. Tatia a fejét hátrahajtva ült, a szemét most csukva tartotta. A valóság keményen lesújtott rájuk. Mindannyian mélyen átérezték Andi hiányát.

– Tess! – mondta Cookie, a felszínen maradt leszállóegységnek szánva a szavait. – Kód egy-egy. Felismered a hangomat?

Nightingale a vezérsíkokon áthúzó menetszél süvítését hallgatta. Tatia megmoccant, kinyitotta a szemét, és megkérdezte:

– Hogy vagy, főnök?

– Egész jól – felelte Nightingale.

– Mit gondolsz, küldeni fognak egy másik csapatot?

Nightingale ösztönösen megvonta a vállát, és érezte, hogy a nyaka alig mozog. Még most is érzéketlen volt.

– Ezt kell tenniük – válaszolta. – Hiszen ez egy lakható világ, az isten szerelmére! Egy szép napon telepek lesznek rajta.

Ám azt is tudta, hogy a politikai következmények sem maradhatnak el. Ő például, aki a küldetésért felelt, pokoli nagy árat fog fizetni.

– Bocsánat – szólt közbe Cookie. – Randy, Tess nem válaszol.

– Az nem jó – dörmögte Nightingale. – Azt mondod, hogy vissza kell mennünk a leszállóegységért?

– Nézzük meg, ki tudjuk-e deríteni, hogy mi történt! – javasolta Cookie.

A következő pillanatban működésbe lépett az egyik képernyő, és elindult rajta egy filmfelvétel.

Nightingale az erdőt látta, fényes nappal, a leszállóegység irányából. A kamera előtt elrepült egy vörösrigó-raj, és nyomban el is tűnt. Aztán emberek bukkantak elő a fák közül. Az egyiket támogatták, egy másikat cipeltek. Hirtelen lecsapott rájuk egy madárraj.

Nightingale látta, hogy Remmy, Biney egyik embere, vérrel borítva tántorog ide-oda, a tenyerét a bal szemére szorítva. Aztán a férfi térdre roskadt, és tovább lövöldözött. Biney felette állt, és fedezte, amennyire csak tudta.

Nightingale saját magát is meglátta: eszméletlenül feküdt Hal karjában. Cookie is megjelent a képen, egy vaskos ággal csapkodott.

Biney folyamatosan lengette a fűrészét, a fehér lézernyaláb ide-oda villant az erdő szélén uralkodó félhomályban. Ha csak megérintett egy madarat, az rögtön a földre hullott.

– Az ott! – kurjantott hirtelen Cookie.

A lézer elérte Tesst, végigperzselte a burkolatát, és felfelé mozdulva kettévágta a kommunikációs modult, ami szikrákat és füstöt okádva szétrobbant.

Cookie megállította a felvételt úgy, hogy kimerevítette az utolsó képet.

– Biney hogyan halt meg? – kérdezte rekedtes hangon Nightingale. – Kiért az erdőből.

– A zsilip előtt megállt, és feltartóztatta a madarakat, amíg mindenki más bejutott a hajóba – felelte Cookie a fejét csóválva. – Vissza kell mennünk.

Nem... Nightingale már semmit sem akart ettől a világtól. Semmi szín alatt nem akart visszatérni oda.

– Hogy felszedjük a leszállóegységet – tette hozzá Cookie abban a hitben, hogy a parancsnok azért hallgat, mert nem tud dönteni.

– Ott hagyjuk, Cookie – mormolta halkan Nightingale.

– Azt nem tehetjük meg – tiltakozott a pilóta.

– Túl veszélyes – jelentette ki Nightingale. – Nem akarom elveszíteni még több társamat!