KILENCEDIK FEJEZET

„A régészet a végletesen gyengeelméjűeknek való. A régész nem más, mint egy diplomás szemetes.”

(Gregory MacAllister: Karrierek éjszakája, a Felkeresett kikötők című kötetből)

 

 

A Wendy lustán siklott végig az ellensúly teljes hosszán. A kutatók fényképeket készítettek róla, noha minden egyes szakasza úgy nézett ki, mint az összes többi, számolták a rudakat összekötő elemeket (a végeredmény harminckilenc lett), míg végül megérkeztek az aszteroidához.

Az inkább kőből, semmint vasból álló test majdnem tökéletes gömböt formázott. Fémháló vette körül, amit egy négyzet alakú lemez rögzített a rudak együtteséhez. A több méter vastag lemezt a lekerekített élek és sarkok jellemezték, mást nem nagyon lehetett megállapítani róla.

Az objektum irtózatos hosszához képest az aszteroida kicsinek tűnt, egészen addig, amíg a tudósok a közelébe nem értek. Az átmérője valójában elérte az egy kilométert.

A végső megközelítés alatt Marcel és Beekman a műveleti irányítóból figyelték. Beekman csalódottnak tűnt, és Marcel azon töprengve, hogy a tudós hogyan lehet rosszkedvű egy ilyen dicsőséges órában, megkérdezte tőle, hogy mi a baj.

– Azt reméltem – felelte Beekman –, hogy találunk valamit, amiből kiderül, hogy kik rakták ezt ide. És hogy milyen céllal. Azt hittem, hogy van egy irányítóközpont valamelyik végén. Vagy valami.

Marcel a kutató vállára tette a kezét, és megjegyezte:

– Hát igen, ha valaki ott hagy valahol egy ilyen holmit, jól tenné, ha mellékelne hozzá egy kézikönyvet.

– Komolyan beszélek – morogta Beekman.

– Tudom – hadarta sietve Marcel –, ne haragudj! Ostobaság volt.

Marcel és Beekman ismét elhagyták a hajót, csak ők ketten, és megvizsgálták az aszteroidát. A sziklatömb felett lebegtek, és Marcel manőverező-hajtóművét használva mozogtak.

A szálak java része vastag porréteg alatt rejtőzött. A hálót és a lemezt összekötő kapcsok a látszat szerint ugyanabból az anyagból készültek, mint a rudak. A vastagságuk alig néhány centiméter volt, és körülbelül hetven-nyolcvan centiméterenként keresztrudak tartották össze őket.

Végül megálltak, hogy megvizsgálják a vastag lemezt, és kellemesen meglepődtek, amikor felfedezték a felszínébe vésett szimbólumokat. A képjeleket vékony vonalak fűzték össze, mint egy kézzel írt szöveg betűit.

– Na végre – bökte ki jobb kedvre derülve Beekman. – Ezt szeretném bevinni a hajóba. Szeretném hazavinni.

Marcel keresztben és hosszában is végignézett a lemezen, és arra a következtetésre jutott, hogy nem fér be a teherzsilipbe.

– Alighanem ketté kell vágnunk – állapította meg gondterhelten.

– Ha az kell hozzá, megtesszük – felelte Beekman.

Rögtön ezután a lemez fölé siklottak, és végignéztek a Süllyesztő szíve felé mutató objektum teljes hosszán.

Mintákat vettek mindenből, a kőzetből, a porból, a hálóból és a lemezből. Amikor végeztek, visszatértek a hajóba, és ittak egy kávét. November 27-e volt, fedélzeti idő szerint hajnali két óra.

Beekman felvetette, hogy az ismeretlen építők talán kifejlesztették a kvantumtechnológiát, és az űrlift egyszerűen korszerűtlen, idejétmúlt eszközzé vált számukra. Marcel túl fáradt volt ahhoz, hogy érdekelje a téma. De amikor feltápászkodott, hogy visszatérjen a hálókabinjába, Bill jelentkezett:

– Kapitány, megvannak a műholdas felderítés adatai a tengerparti hegyvonulatról!

– Rendben, Bill, köszönöm – felelte Marcel. Máskor azonnal kérte volna az adatokat, de ezen a kései órán azok is hidegen hagyták. – Találtunk valami érdekeset?

– Az egyik csúcson van egy tekintélyes méretű építmény – közölte Bill.

 

 

Az ajtó szinte a lézer első érintésére kinyílt. Mögötte polcokkal teli falak álltak, amelyek fölé boltíves mennyezet borult. Hutch végigjáratta a lámpája fényét a helyiségen, és egy üres faasztalt látott, majd falfülkéket fedezett fel, amelyek egyikéből fekete árnyalak nézett vissza rá.

– Bingó! – kurjantotta Toni.

Szobrokat találtak. A hat falfülkében valaha egy-egy szobor állt. Öt, darabokra törve hevert a padlót borító mocsokban. Egy a helyén maradt.

A túlélő egy sólyomra hasonlított, viszont két lábon állt, és nadrágféleséget viselt. A nyakában medál lógott, aminek a díszeit nem lehetett kivenni. Egészében véve az óegyiptomi Hórusz-ábrázolásokra emlékeztette Hutchot.

– Szerintetek így néztek ki? – kérdezte.

– Lehet – felelte Nightingale. – Illene ahhoz, amit eddig láttunk. Apró teremtmények, a madaraktól származnak.

A polcokat akármi töltötte meg egykoron, mára nyomtalanul eltűnt.

Hutch készített néhány felvételt, amiket nyomban továbbított a Wendyre. Félig-meddig arra számított, hogy hall Marcel felől, de a hajón még kora hajnal volt. A jó viszony megőrzése érdekében küldött egy képet MacAllisternek is, aki a Star leszállóegységében reggelizett.

A szerkesztő meglehetősen közönyösen fogadta, de külön hangsúlyt fektetett arra, hogy köszönetet mondjon, majd azt kérte Hutchtól, hogy folyamatosan tájékoztassa a fejleményekről. A modora mindenesetre arról tanúskodott, hogy jelentéktelennek tartja a leletet.

Hutch gyanította, hogy a helyiség valaha dolgozószoba lehetett, vagy talán könyvtár.

Nightingale egyetértését fejezte ki, és hozzátette:

– Bárcsak el tudnánk olvasni a tekercseiket...

– Tényleg – mormolta Hutch –, mennyit érne, ha ismernénk a történelmüket?

A többi szobor is a sólyomforma lényt ábrázolta különféle testtartásban. Hutch és a társai összegyűjtötték a darabokat, mind a hatot külön-külön csomagolták be, majd a zsákokat átvitték a leszállóegységbe.

A havazásnak vége lett, és késő délelőttre a felhők is elvonultak. MacAllister úgy döntött, hogy a környezet megfelelő az interjúhoz.

Wetheral már korábban berakta az apró bútorok – egy szekrény, egy szék és egy asztal – maradványait a gép kisméretű rakterébe. A leletek rossz állapotban voltak, de ez igazából nem számított. MacAllister biztosra vette, hogy a TransGalactic szakemberei könnyűszerrel lemásolják majd az egyes darabokat, és az új bútorok úgy fognak kinézni, mintha tökéletesen helyreállított műkincsek volnának.

Wetheral még egy hajítódárdát is szerzett. MacAllister a fegyver vashegyét nézegetve azon töprengett, hogy vajon használták-e valaha igazi harcban. Megpróbált elképzelni nadrágot viselő sólymokat, amint összevissza röpködnek, és vadul döfködik egymást ezekkel a fogpiszkálókkal. Mások civilizációjánál csak egy dolog abszurdabb – bölcselkedett magában méghozzá mások vallási nézetei.

Casey kerített két összecsukható széket, és azt tervezte, hogy odakint ülnek le beszélgetni úgy, hogy a torony szolgál háttérként. Vagy odabent, a toronyban.

– A hangulat úgy nem lesz megfelelő – közölte MacAllister a fiatal nővel –, ne akarjunk kint lenni! Sem az épületben, sem a hóban.

– Miért ne? – tudakolta Casey.

– Mert úgy fog tűnni, hogy fázunk – magyarázta MacAllister.

– Miért érdekelné ez a nézőket?

– Ha az a látszat keletkezik, hogy fázunk, a beszélgetés nem fogja magával ragadni a nézőket – felelte MacAllister.

– Most nyilván tréfál...

– Teljesen komolyan beszélek.

– De hát tudni fogják, hogy a Flickinger-mező...

– Mi tudnak róla? – vágott közbe MacAllister. – Csak annyit, amennyit a reklámokban látnak. Látni fogják a havat, látni fognak minket, amint ott ülünk ingujjban. A védőmezőt nem fogják látni. A hangulat nem lesz barátságos és kellemes.

– Akarom én, hogy kellemes legyen a hangulat?

– Feltétlenül!

– Rendben – adta meg magát Casey, és sóhajtott egyet. – Szóval, mit tegyünk? A leszállóegységben üljünk le?

– Pontosan – helyeselt MacAllister. – Hatásos lesz, de nem túl durva.

Casey türelmet színlelve mosolygott, és MacAllister pontosan tudta, hogy a nő mire gondol. Túl messze voltak a toronytól. Mi több, a másik leszállóegység részben takarta a tornyot.

– Szólok Wetheralnak, hogy vigyen minket közelebb – mondta Casey.

– Jobb ötletem van – felelte MacAllister. Az ablakon kinézve azt látta, hogy két nő, az a Hutchins meg az a Toni Hogyishívják egy asztalt cipelnek a leszállóegységük felé. MacAllister szemügyre vette Hutchinst, és rájött, az a gond vele, hogy nincs humorérzéke. Hutchins annak a típusnak tűnt, akivel az ember nem tervez hosszú távon. Túl komolyan vette magát, és a jelek szerint mit sem tudott arról, hogy pehelysúlyú.

A két nő küszködve rángatta a nagyméretű és nyilván súlyos asztalt. MacAllister kimentette magát, elhagyta a járművet, átsétált a másikhoz, és nagylelkűen felajánlotta a segítségét. Hutchins gyanakodva méregette őt, de végül azt felelte:

– Jól van, ha van hozzá kedve.

A szögletes asztal annyira régi volt, hogy nem lehetett megállapítani róla, milyen anyagból készült. A többi bútorhoz képest aránytalanul nagynak tűnt, valószínűleg tizenkét őslakó is kényelmesen körülülhette. Az oldalait geometriai alakzatokat ábrázoló vésetek díszítették – ezek talán leveleket és virágokat jelenítettek meg.

Casey is megjelent a színen, és besegített.

A raktér már annyira megtelt, hogy úgy látszott, az asztal már nem fog beférni, de némi átrendezéssel sikerült helyet szorítani neki.

– Köszönjük – mondta végül Hutchins –, nehezebbnek bizonyult, mint amilyennek kinézett.

– Örömmel segítettünk – felelte MacAllister.

A nő pár pillanatig figyelmesen fürkészte őt, majd megkérdezte:

– Szeretne megkérni valamire?

Nem teljesen ostoba – állapította meg magában MacAllister.

– Tény, ami tény, egy kis segítség jól jönne – felelte mosolyogva. – Casey szeretne interjút készíteni velem. És eszembe jutott, hogy megengednék-e nekünk, hogy a leszállóegységüket használjuk?

– Milyen értelemben? – kérdezte Hutchins, gyorsan körülnézett a leletekkel teli raktérben, és az arckifejezésével mutatta, hogy nincs elragadtatva az ötlettől. – Mit forgat a fejében?

– Csak leülnénk a gépben, és beszélgetnénk – magyarázta MacAllister. – Idebent meleg van, és nincs hó, viszont érzékelhető az ásatás hangulata. És tökéletes kilátás nyílik a toronyra.

– Nem zárkózhatnak be! – felelte Hutchins.

MacAllister feltételezte, hogy ez azt jelenti: ő és Casey nem zárhatják be a zsilipet, és nem helyezhetik nyomás alá az utasteret.

– Nem is akarunk – válaszolta.

Hutchins rántott egyet a vállán, és közölte:

– Egy órát kapnak. Aztán nekünk is szükségünk lesz a gépre.

– Annyi pont elég lesz. Nagyon köszönjük – hálálkodott MacAllister.

Hutchins azzal elfordult, és a szerkesztő arra gondolt: Micsoda nevetséges nő!

Felmásztak a kabinba, Casey levette az adóvevőjét, hozzácsatlakoztatta a mikroszkennerét, rátette egy tálcára, és becélozta vele az interjúalanyt. Aztán még két készüléket állított két stratégiai pontra.

A kabin hátsó részében ősrégi tárgyak voltak, amelyek sajátos hangulatot kölcsönöztek az interjúnak. MacAllister úgy helyezkedett, hogy egy fegyverállvány legyen mögötte, illetve a kamera lássa a mellette lévő ablakon túli tornyot. Casey félrerakott néhány tárgyat, hogy több szögből is felvételt készíthessen.

Hirtelen egy nagy, sötét valami emelkedett ki a nyugatra álló fák közül, a szárnyával lustán csapkodva leírt egy kört, aminek a végén visszaereszkedett az erdősávba. Nehézkes dög – gondolta MacAllister –, igen, pusztuljon ez a fagyos jégtömb, az összes nyomorult teremtményével együtt!

 

 

Hutch elfordult MacAllistertől, és megállt a torony bejáratában, hogy váltson néhány szót Nightingale-lel, amikor Chiang jelentkezett a közös csatornán.

– Hutch – mondta –, úgy néz ki, találtunk valamit.

– Mit? – kérdezte Hutch. – Mi az?

– Írásnak tűnik – felelte Chiang. – Darabokban van, de egyfajta írás. És bejutottunk egy viszonylag üres folyosóra.

– Hol vagytok?

– A könyvtár mögött.

– Indultam! – közölte Hutch. – Mindjárt ott leszek.

Leereszkedett a lépcsőn, belépett az alagutakba, átvágott a fegyvertáron, és addig ment, amíg meglátta a fényfoltokat. Toni és Chiang egy szimbólumokkal teli falat vizsgáltak.

Toni felkapta a fejét, megingott, és odébb lépett, hogy Hutch jobban lásson. A fal részben leomlott már, jókora darabjai hevertek a padlón. De tele volt vésett írásjelekkel, amelyek szinte kivétel nélkül tisztán kirajzolódtak az érdes felületen.

– Ez szép – állapította meg Hutch.

Annyi bizonyosnak tűnt, hogy az ábrák nem piktogramok, és az azonos képjelek korlátozott száma, illetve az ismétlődések arra utaltak, hogy csakugyan betűk sorakoznak a köveken. Ezenfelül a szöveg két részre oszlott – két bekezdésre.

Volt benne valami légies és művészi. Az ívek és a hajlatok miatt Hutchot az arab írásra emlékeztette.

– Csináltatok képeket? – kérdezte halkan, már-már megilletődve.

– Mindenről – felelte Toni, és megveregette a szkennerét.

A szöveg egyes részei jobban kiemelkedtek a felületből, mint az őket követő részek.

– Azok ott talán nevek – vetette fel Chiang.

– Lehetséges – ismerte el Hutch. – Lehet, hogy ez itt egy emlékfal. Hősöknek állít emléket. A szöveg felsorolja, hogy ki voltak, és mit csináltak.

– Tényleg ezt hiszed? – kérdezte Toni.

– Ki tudja? – kérdezett vissza Hutch. – Bármi lehet.

Toni lámpájának fénye egy szilánkra vetült, egy agyagedény maradványára.

– Sok idő kellene a teljes feltáráshoz – jelentette ki Hutch. Tényleg sok idő kellett volna ahhoz, hogy kijussanak a városba, megkeressék az őslakók használati tárgyait, hogy feltárják a házakat, és még több szobrot, képet és írást kotorjanak ki a földből. Akkor talán megkapták volna a válaszokat azokra a kérdésekre, hogy például használtak-e az őslakók teherhordó állatokat, mennyi ideig éltek, és milyen istenekhez imádkoztak. – Rendben – folytatta Hutch –, vigyük fel ezt az emeletre, aztán visszajövünk, és megnézzük, hogy mi van még itt.

Leválasztották a falról a középső részét. Chiang megpróbálta vinni a tömböt, de túl nehéz volt ahhoz, hogy mozgassák a szűkös térben.

– Egyelőre itt hagyjuk – jelentette ki Hutch –, később kitaláljuk, hogy mit csináljunk vele.

 

 

Nightingale a torony bejáratánál állt, és igyekezett más dolgokra fordítani a figyelmét. Akarata ellenére két-három percenként elnézett a Wildside leszállóegysége felé, amelynek kabinjában ott ült MacAllister egyenesen, büszkén feltartott fejjel, és széles mozdulatokkal mutogatva magyarázott valamit. A nagy ember hirtelen elfordult ültében, és egyenesen Nightingale-re nézett. Aztán felállt, leereszkedett a felszínre, és elindult Nightingale felé, aki lélekben felkészült a verekedésre.

– Nightingale – mondta MacAllister, amikor közelebb ért –, kérhetek egy szívességet?

– Mit akar? – kérdezte Nightingale, és komoran nézett a szerkesztőre.

– Szeretnénk háttérnek használni ezt a területet. Megkérhetem, hogy ne másszon bele a képbe? Sokkal hatásosabb lenne, ha a környék teljesen elhagyatottnak látszana.

 

 

Casey ismét bekapcsolta a rögzítőt, idegesen rámosolygott a férfira, és folytatta az interjút:

– Egyetlen hét, MacAllister úr, és a Süllyesztő megszűnik létezni. Hideg és kopár, és az a kőtorony, ami ott áll ön mögött, minden látszat szerint az egyetlen nagyobb építmény ezen az egész bolygón. Miért jött erre az elhagyatott, vigasztalan helyre? Mi hozta ide?

– A morbid kíváncsiság, Casey – felelte MacAllister.

– Komolyan kérdezem.

– Sosem beszéltem még komolyabban – válaszolta MacAllister. – Mi másért jönne ide valaki? A legkevésbé sem szeretnék lehangoltnak tűnni, de a halál, a pusztulás az egyetlen örök érvényű állandó, amellyel mindannyiunknak meg kell birkóznunk. Ez az élet ára. Elveszítjük a szüleinket, barátainkat, rokonainkat. Elveszítjük azokat a helyeket, amelyeken felnőttünk, és elveszítjük az összes ismerősünket. Istentelenül sok időt töltünk azzal, hogy azon töprengünk, mi történt egykori tanárainkkal, szerelmeinkkel, és cserkészparancsnokainkkal.

Itt pedig egy egész világot fogunk elveszíteni. Ez az eset abszolút egyedülálló az emberiség történelmében. Egy egész bolygó, amiről már tudjuk, hogy valaha értelmes lények otthona volt, és még most is az élet menedékeként szolgál, rövidesen megsemmisül. Tökéletesen és jóvátehetetlenül. Még néhány nap, és csak az marad fenn belőle, amit mi el tudunk vinni innen.

Casey bólogatott, és közölte azt, amit MacAllister már tudott, vagyis hogy ezek igazán szép gondolatok.

– A mai napon lehetőséget kapott arra, hogy bejárja a tornyot – folytatta a nő. – Milyen benyomásokat szerzett? Mit talált fontosnak?

MacAllister jelentőségteljes pillantást vetett az építményre, és megfontoltan válaszolt:

– Tudjuk, hogy az építői hátrahagytak egy teleszkópot. Mintha csak azt üzenték volna nekünk: mi is vágytunk a csillagok közé. De ők eltűntek, Casey. Valószínűleg nekik is volt Homéroszuk, Mózesük, Jézusuk, Shakespeare-jük, Newtonjuk és Quirtjük. Láttuk a fúvócsöveket, és tudjuk, hogy fallal vették körül a városukat, azaz joggal feltételezhetjük, hogy háborúkat vívtak. Bizonyára nekik is volt alexandriai hadjáratuk és Napóleonjuk, Nelsonjuk és polgárháborújuk. Most pedig minden, ami valaha fontos volt nekik, mindörökre el fog tűnni. Ez felmérhetetlen léptékű katasztrófa. És azt gondolom, érdemes volt eljönnöm, hogy megnézzem. Ön is így gondolja?

– Azt hiszem, igaza van, MacAllister úr – helyeselt Casey. – Mit gondol, ez velünk is megtörténhet?

MacAllister felnevetett, és derűsen válaszolt:

– Szeretném hinni, hogy igen.

– Most nyilván tréfál – állapította meg meglepetten Casey.

– Örömmel hinnék abban, hogy amikor majd eljön a távozás perce számunkra, ugyanolyan elegánsan fogjuk megtenni, mint tették ennek a világnak a lakói. Úgy értem, a fúvócsövek mindent elmondanak nekünk, amit tudnunk kell róluk. Kétségkívül ugyanolyan álnok, ármánykodó, hipokrita és tudatlan nyomorultak voltak, mint amilyenek a mi saját fivéreink és nővéreink. De mindez bocsánatot nyert. A katasztrófa megadja nekik az a méltóságot, amelyet máskülönben nem sikerült kiérdemelniük. Tudja, a temetésén mindenki jól néz ki.

Még csak azt sem tudjuk biztosan, hogyan néztek ki – folytatta MacAllister rövid hallgatás után. – Ebből eredően úgy fogunk rájuk emlékezni, hogy egy valamilyenfajta fénykör ragyogott a fejük felett. Az emberek suttogva és nagy tisztelettel beszélnek majd a Maleiva lakóiról. Előre megjósolom, hogy lesz egy-két bolond a Kongresszusban vagy a Tanácsban, akik emlékművet akarnak nekik emeltetni. Holott tudomásunk szerint egyetlen nagy dolgot sikerült megvalósítaniuk: úgy merültek feledésbe, hogy senki sem vette észre.

 

 

Nightingale az emlékezete szerint még soha életében nem gyűlölt senkit. Már persze MacAllistert leszámítva. Abban a pillanatban, amikor a szerkesztő megkérte, hogy menjen be a toronyba, kétségbeesetten kutatott az elméjében egy kellően csattanós válasz után, egy metsző megjegyzés után, ami darabokra hasítja azt a két lábon járó nagyképűséget. De semmi sem jutott eszébe. Maga pojáca – talán ennyire futotta volna az adott pillanatban, és MacAllister elpöckölte volna őt az útjából. – Szószátyár hencegő. Pozőr.

A Star leszállóegységének pilótája elsétált mellette egy újabb ölnyi fadarabbal.

– Egy szék – mondta kurtán.

– Értem – felelte Nightingale.

– Hutch mondta, hogy elhozhatom.

– Rendben.

Nightingale végül lehiggadva engedett a kérésnek, és úgy helyezkedett, hogy ne kerüljön a kamerák látóterébe. Csakhogy a torony belsejében nem végezhette rendesen a munkáját, mert nem látott mindent, amit kellett, különösen nem azt az erdősávot, amelyikből a két lábon járó macska előbukkant. Így aztán pár percenként kilépett az ajtón – csak azért is! –, és sétálgatott egy kicsit, majd visszatért az építménybe.

Időközben a közös csatornán zajló beszélgetéseket hallgatta. Toni, mialatt a betűkkel díszített köveket vonszolta a felszínre, bejelentette, hogy talált egy érmét.

– Milyet? – kérdezte izgatottan Nightingale. – Mi van rajta?

Ebben a pillanatban a torony előtt állt, és Wetheralt nézte.

– Egy percet adj! – kérte Toni.

És mialatt Nightingale várt, megmozdult a talaj.

A keményre fagyott hóréteg rándult egyet alatta. MacAllister és a fiatal nő abbahagyták a beszélgetést, és kinéztek a gép ajtaján.

Wetheral megtorpant a torony és a saját űrhajója között félúton, és úgy állt, hogy abszurd módon a feje felett tartotta a szék maradványait.

A föld megvonaglott, és Nightingale elterült a hóban. Rémült kiáltásokat hallott a közös csatornán, közben azt látta, hogy a Wildside leszállóegysége dőlni kezd, és az egyik leszállótalpa összeroskad alatta. A talaj ismét megrázkódott, nagyon rövid ideig. A föld és az ég mintha várt volna. Nightingale tudta, hogy még több rengés következik. Átkozottul biztos volt abban, hogy még több következik.

Arra gondolt, hogy bemenekül a toronyba, de nyomban rájött, hogy ostobaság volna. Miért lenne jó neki, ha kövek lennének felette? Inkább távolodni kezdett tőle, de alig tett meg néhány lépést, amikor bekövetkezett egy újabb rengés. Ezúttal egy nagy erejű. Ismét elterült a hóban. Hullám vágtatott végig a tájon. A hómező felhasadt Wetheral lába előtt. A pilóta futásnak eredt, és a szék maradványait még ekkor is feltartotta. Aztán a hó szétnyílt alatta, és ő beleesett a résbe. Eltűnt a felszínről. A leszállóegysége is megbillent, és belecsúszott a nyílásba.

Mindez kísérteties csendben játszódott le. Ha Wetheral tiltakozott is, ha üvöltött is, ha kiáltott is segítségért, az adóvevője nem továbbította a hangját. Aztán Nightingale fojtott dübörgést hallott, a tengerparti sziklákon megtörő hullámok morajlásához hasonló hangot, és a világ folyamatosan reszketett. A talaj megremegett, majd megnyugodott. És újra megremegett. Tőle nem messze hatalmas kődarab vágódott bele a hóba. Felnézett, és meglátta, hogy a tömb a tetőből szakadt ki, és azt is felfedezte, hogy a torony elkezdett oldalra dőlni.

A lyuk, amelybe Wetheral és a leszállóegysége belezuhantak, egyre tágult. Egyre hosszabb és szélesebb lett. Végül óriási hasadék lett belőle.

Nightingale észrevette, hogy MacAllister továbbra is ott ül a Wildside leszállóegységében, és a szemét tágra nyitva bámulja őt, vagy talán a tornyot. Akkor most – gondolta bősz elégedettséggel – meglátjuk, hogy te mire vagy képes szorult helyzetben.

Marcel jelentkezett a közös csatornán, és tudni akarta, hogy mi történik a felszínen. Chiang leomló falakról számolt be. A toronyból porfelhő csapott ki. Hutch is megszólalt, mindenkit sürgetett, hogy hagyja el az építményt.

Kellie, aki a legfelső szinten őrködött, kimászott egy ablakon, intett Nightingale-nek, és leugrott. Magasról vetette le magát, de sértetlenül megúszta.

– Feljöttek már? – kérdezte.

Hutch jelentkezett ismét, és mondott valamit. Nightingale-nek kellett egy pillanat, hogy megértse az elhadart szavakat.

– Randy, hallasz engem? – kérdezte ismét Hutch. – Hol vagy?

– Igen – felelte Nightingale –, kint vagyok a hómezőn, és Kellie is velem van.

Ebben a pillanatban Chiang is kitántorgott az ajtón, és Kellie odakiáltott neki:

– Gyere, itt vagyunk!

Nightingale megpillantotta a leszállóegységüket. A gép a levegőben volt, bizonytalanul imbolyogva és bukdácsolva távolodott tőlük.

– MacAllister ellopta a leszállóegységet – jelentette be komoran.

– Később beszéljünk! – kérte Hutch. – Toni hol van?

– Nem tudom. Még odabent.

– Chianggal mi van?

– Ő itt van. Itt van velünk! – közölte Nightingale.

– Toni? – kérdezte erős hangon Hutch.

A fiatal nő nem jelentkezett.

– Toni!

Továbbra sem érkezett válasz.

– Nem veled volt odalent? – kérdezte Chiang a pilótától.

– Felfelé tartott – felelte Hutch.

Nightingale távoli robbanást hallott, és ösztönösen hasra vágta magát.

Hutch egyre csak Toni nevét ismételgette.

 

 

Toni a legújabb leleteket cipelte az alagútban, és egy pillanatra sem tudta feledni, hogy milyen irtózatos súlyú kő-, föld- és jégtömeg van felette. Ha rajta múlt volna, örökös őrszolgálatot vállalt volna, lehetőleg a torony legfelső emeletén.

Négykézláb mászott a szűkös járatban, a kődarabokat egy, a vállára vetett zsákban vitte, és Scolarira gondolt. A férfi kettesben maradt a hajón Embryvel. Toninak nem volt semmi alapja arra, hogy féltékeny legyen, mégis valami ilyesmit érzett. Nehezére esett azt hinni, hogy ők ketten nem együtt töltötték az elmúlt éjszakákat.

Éppen azt latolgatta, hogy Hutchot mekkora felelősség terheli azért, hogy ő lemaradt Scolariról, amikor bekövetkezett a rengés.

A kőpadló megremegett alatta. Por zúdult rá fentről, a mennyezet megroskadt, és egy tartógerenda pontosan előtte csapódott le. A folyosó folyamatosan reszketett, Toni hasra vágta magát, és amennyire tudta, takarta a fejét a két kezével. A lámpája kialudt. Megpróbált elkúszni a leszakadt gerenda alatt, de a folyosó vadul dülöngélt, és fentről szörnyű recsegés hallatszott. A mennyezet ropogott és nyikorgott. Aztán valami elpattant, mint amikor kettétörik egy ág. Vagy egy hátgerinc.

Toni azt érezte, hogy hatalmas súly nehezedik rá, a padlóhoz szegezi, és kiszorítja a levegőt a tüdejéből. Sötétség közeledett felé, még annál is sűrűbb, mint ami a folyosón uralkodott. Nem tudott mozogni, nem tudott lélegezni, nem tudott segítséget kérni.

Egy hangot hallott valahonnan. Felismerte Hutch hangját, de hogy a pilóta mit mondott, azt nem értette.

Utoljára arra gondolt, hogy a terveiből – az új pályafutásból, a Scolarival való kapcsolatból, a hazatérésből, a gyermekvállalásból – most már semmi sem lesz.

Még ezt az átkozott bolygót sem fogja elhagyni...

 

 

Hutch vaksötétben kúszott előre, amikor Nightingale jelentkezett az általános csatornán:

– Attól tartok, rossz hírünk van idekintről.

– Mi az? – kérdezte Hutch, és igyekezett lélekben felkészülni arra, amit hallani fog.

 

 

MacAllister elszörnyedve nézte végig, hogy először Wetheral, aztán a Star leszállóegysége eltűnnek a hasadékban, ami úgy nyílt szét az imént, mint egy óriási jégszáj, és azóta is folyamatosan tágult. Wetheral megdermedt, nem tudta, hogy merre fusson, aztán megcsúszott, és térdre esett. A szakadék úgy üldözte, ahogyan a tigris veti magát a szarvas után, ő pedig azokkal a szánalmas botokkal döfködte a havat, mintha ezzel megállíthatta volna a szörnyeteget. Még akkor is döfködött, amikor hanyatt esett, és a hasadék elnyelte, aztán rögtön utána a leszállóegységet is.

A saját járművük úgy rázkódott, hogy majdnem széthullott. MacAllister a nőre nézett, aki rettegve meredt rá. Közvetlenül mellettük felhasadt a felszín, és a leszállóegység süllyedni és dőlni kezdett. A zsilipajtó, ami nem volt bezárva, most hirtelen kilendült, és MacAllister egyenesen belelátott a szakadékba.

Tudta, hogy ki kell jutniuk innen, mert ha itt maradnak, meghalnak. De a gépet csakis a zsilipen át lehetett elhagyni, márpedig az a hasadékra nézett.

MacAllister körülnézett, hogy keressen valamit, amivel kiütheti az ablakot. Casey nyilván kitalálta, hogy mire gondol, mert megrázta a fejét, és felkiáltott:

– Ezek törésbiztos üvegek!

A kabin hátsó részéből át lehetett jutni a raktérbe, de MacAllister nem fért volna át a keskeny átjárón. A gép egyre jobban megdőlt, és oldalazva csúszott. MacAllister az ülése kartámaszába kapaszkodva jobbra dőlt, az ellenkező irányba, mintha ezzel lassíthatta volna a folyamatot.

– Istenem, Casey – csikorogta elkeseredetten –, vigyen ki innen minket!

– Én? – kérdezte a nő fehérre sápadva. – Mégis, mit vár tőlem?

– Azt mondta, tudja vezetni ezeket a vacakokat!

– Azt mondtam, van némi tapasztalatom leszállóegységekkel. Ez meg egy busz.

– Csinálja! – kiáltotta MacAllister. – Próbálja meg, az ég szerelmére, máskülönben...

Casey felugrott, és gondosan ügyelve, hogy ne nézzen a zsilip felé, bemászott a pilótaülésbe.

– Kapcsoljon robotpilótára! – sürgette MacAllister. – Csak mondja meg neki, hogy szálljon fel!

– Nem tudja, hogy ki vagyok – felelte Casey. – Újra kell indítani, hogy engedelmeskedjen nekem.

– Akkor indítsa újra! – hadarta MacAllister.

Jól érzékelhetően csúsztak a hasadék felé.

– Ahhoz idő kell – motyogta a nő.

– Casey...

– Tudom! Azt hiszi, nem tudom? – csattant fel Casey, és a műszerfal fölé hajolt.

MacAllister minden erejét beleadva lökdöste és rángatta az ülését, hogy minél messzebb kerüljön a zsiliptől, de persze sehová sem jutott vele.

– Csináljon már valamit!

– Azt igyekszem kitalálni, hogyan kapcsoljam ki a robotpilótát – mormolta Casey.

– Talán azzal kell – javasolta MacAllister, és találomra rámutatott egy sárga kapcsolóra.

– Sokkal jobb lenne, ha most nem beszélne annyit – mondta Casey, és nyilván megtalálta azt, amit keresett, mert megnyomott egy gombot.

MacAllister sípolásokat hallott, aztán a hajtómű erős zúgását valahonnan a padló alól. A biztonsági öv úgy beleszorította az ülésbe, hogy moccanni sem tudott. Megmarkolta a kartámaszt, és behunyta a szemét.

Néhány pillanattal később a gép felemelkedett vele, és egyenesbe jött. Nem merte kinyitni a szemét, hogy megnézze, mi történik vele. Már kegyetlenül bánta, hogy annyira ostoba volt, hogy leszállt erre az undorító bolygóra. Feláldozta az életét egy halom törmelékért.

A gravitáció lecsökkent, és a leszállóegység emelkedni kezdett.

– Ügyes, Casey – dicsérte MacAllister a nőt, mert már rég megtanulta, hogy bátorítania kell az embereket, amikor azt csinálják, amire neki átkozottul szüksége van. Tartott attól, hogy ha nem ezt teszi, akkor Casey a földhöz csapja a hajót.

Lassan kinyitotta a szemét. A nő egy botkormányt markolt, lassan és óvatosan húzta hátrafelé. MacAllister látta Caseyn, hogy ugyanúgy retteg, mint ő maga. Több méter magasan jártak már, és tovább emelkedtek. Hála istennek...

A hasadék fölé siklottak, ami még most is folyamatosan tágult és hosszabbodott. Rengeteg hó és föld omlott bele.

A gép hirtelen több méternyit zuhant, és Casey keményen küzdött, hogy visszanyerje felette az uralmát.

– Jól csinálja – hadarta MacAllister gyönyörűen csinálja, csak így tovább!

– Fogja már be, nagyon kérem! – csattant fel Casey.

MacAllister azt kívánta, bárcsak magabiztosabbnak hallaná a nőt. Azt kívánta, Casey bárcsak észak felé fordulna, ahol sok hely van, rengeteg, egy egész világnyi hely, egy nyugodt síkság, amelyre leteheti a gépet. Nem tűnt különösebben bonyolultnak. Casey a nehezét már elvégezte. Mégis tovább küszködött a botkormánnyal, a hajtómű különös hangokat hallatott, aztán előreszökkentek, majd hirtelen lelassultak, és egy váratlan szélroham megtaszította őket.

– Baj van? – kérdezte MacAllister.

A gép meglódult. Zuhant, aztán a magasba röppent.

– A tüske – nyögte Casey a fogait csikorgatva. – Más, mint az a rendszer, amin tanultam.

– Csak nyugodtan tanulmányozza!

– Szükségünk van a hajtóművekre – jelentette ki Casey.

– Meg tudja csinálni?

– Ha rájövök, hogyan állítsam függőlegesre a fúvókákat...

MacAllister egy pillanatra meglátta Nightingale-t, aki a hóban térdelve figyelte őket. A szerencsés rohadék! – mérgelődött magában. – Fordítva kellett volna történnie. Alatta kellett volna szakadéknak nyílnia, és nem alattunk. Az lesz a vége, hogy a szerencsések élik túl, és nem azok, akik méltók volnának rá. Ami sokat megmagyaráz abból, hogy a darwini világ valójában hogyan működik...

Ebben a pillanatban felbömböltek a sugárhajtóművek. MacAllister kemény ütést kapott az alfelére. Elmosódottnak látta a hómezőt, Casey ijedten sikoltozott, és ide-oda kapkodva csinált valamit a műszerfalon. MacAllister úgy vélte, hogy ez a Darwinnal kapcsolatos gondolata lesz az utolsó, és beletörődött a sorsába. Egy űrhajóbalesetben fog meghalni egy távoli világon. De legalább nem a hasadékban. És nem úgy fullad meg, élve eltemetve.

A hómező felett száguldottak az északnyugaton álló dombok felé, és MacAllisternek eszébe jutott, hogy a tetemét nem fogják hazavinni, hogy tisztességesen eltemessék. Mert ez az őrült némber mindjárt roncsot csinál a gépből. És senki sem fog leszállni az orbitális pályáról, hogy összeszedje a maradványokat.

A gép az oldalára dőlt, készült átfordulni, és úgy tűnt, Casey nem igazán tudja, hogy mit csinál. A fúvókák bömbölése betöltötte a kabint, de hirtelen elhallgatott. A nő minden bizonnyal megtalálta a kapcsolót, amivel leállította a hajtóműveket, most pedig azt kereste, ami az űrhajóknál a féknek felel meg.

Gyorsan közeledtek a dombok felé, és MacAllister nem hallott mást, csak a stabilizátorokat korbácsoló szél süvítését és a pilótájának kétségbeesett jajgatását és könyörgéseit.

– Gyerünk már, te nyomorult!

Casey megrántotta a botkormányt. Már a dombok felett jártak, amelyeken túl ismét síkság következett. Az űrhajónak elfogyott minden lendülete, és valahogyan a tüskéje lebegtető ereje is elveszett, így teljesen lelassulva zuhanni kezdett.

– A pokolba! – kiáltotta Casey.

MacAllisternek annyi ideje maradt, hogy szorosan megmarkolja az ülése kartámaszát, és a következő pillanatban belevágódtak a talajba. Az ütéstől minden csontja megrázkódott, a feje hátracsapódott, a gerince megcsavarodott, és hallhatóan reccsent egyet. De az átokverte gép legalább nem robbant fel. Casey magába roskadva ült, a keze-lába lelógott az ülésről. MacAllister elkezdte kicsatolni az öveit, amikor valami felrobbant a háta mögött, majd füst szaga ütötte meg az orrát.

Talpra állt, és észrevette, hogy a zsilip mindvégig nyitva volt. Ami most már jól jött, mert így legalább nem kellett vesződnie vele, hogy kinyissa.

Az ülések egymásra csúsztak, és át kellett másznia rajtuk, hogy odaérjen Caseyhez. A nőt vér borította, a feje természetellenes szögben billent hátra. Az állán kiterjedt zúzódás sötétlett, a szeme úgy befordult az üregébe, hogy csak a fehérjét lehetett látni. Újabb robbanás rázta meg a leszállóegységet. Lángnyelvek kezdték nyaldosni az ablakokat.

MacAllister kiszabadította Caseyt, és elindult a zsilip felé úgy, hogy az ernyedt testet félig cipelte, félig vonszolta. Néhány pillanattal azután, hogy kijutott, és a nőt továbbra is maga után húzva megtett még néhány métert, óriási tűzfelhő nyelte el a gépet.

 

 

Nightingale meglátta, hogy az északnyugati dombok mögül vastag füstoszlop nyújtózik az ég felé. Az első pillanatokban nem ismerte fel a látványjelentőségét, mígnem az adóvevőből meghallotta Kellie hangját.

– Marcel – mondta a nő –, azt hiszem, elvesztettük mind a két leszállóegységet.