TIZENKILENCEDIK FEJEZET

„Nem sok minden különbözteti meg az egyik vadállatot a másiktól, akár egy őserdőben találkozunk vele, akár egy modern nagyváros utcáján. A legjobb, ha békén hagyjuk őket. Csak azokat érdemes tanulmányozni, amiket érdekel az, hogy még jobb fúvócsöveket készítsenek.”

(Gregory MacAllister: A modern világ és a jó szerencse)

A széthullásig hátralévő idő: 129 óra (becsült adat)

– Evening Star, miben állhatok a rendelkezésére?

– John Drummond vagyok, a Wendy Jayről. Kaphatnék a Star hajtóművének tolóerejére vonatkozó adatokat?

– Nem lehet gond, uram. A hajó adatai mindenki számára hozzáférhetőek. Kérem, adjon meg egy transzmissziós kódot!

A híres elektronikai varázsló úgy nézett ki, mint egy tizenéves kölyök. Úgy hívták: Philip Zossimov. A Moszkvai Egyetemen végzett, és a brit Műszaki Alkalmazások Rt.-nek dolgozott konzulensként. A barna hajú, fiatal férfi zárkózott, csendes alaknak tűnt, bár az arckifejezése azt sugallta, hogy nincs az a probléma, amit ne tudna megoldani.

Beekman elmagyarázta a mentőakció tervét, és amikor a végére ért, hozzátette:

– Viszont ki kell találnunk, hogyan tartjuk nyitva a háló száját.

Zossimov az aszteroidát ábrázoló képeket kért, majd megkérdezte:

– Hogyan akartok megszabadulni tőle?

– Elvágjuk a hálót, és magától kisodródik – felelte Beekman. – De segíthetünk neki elindulni, ha azzal előrébb vagy.

– Nem, jó lesz úgy – válaszolta Zossimov. – Viszont kellene egy jókora karika. Az nincs, ha jól sejtem.

– Nincs – erősítette meg Beekman ezért van szükségünk rád.

– Értem. Remek. Jól van, akkor csinálunk egyet! – jelentette ki Zossimov, majd végignézett a körülötte álló segítőkön, és szemmel láthatóan nem volt elragadtatva. – A probléma két részből áll – folytatta rövid gondolkodás után. – Hozzáerősítjük a karikát a háló elejéhez, hogy nyitva tartsa, aztán pedig, amikor a leszállóegység benne lesz, be kell csuknunk, hogy a gép benne is maradjon.

– Pontosan – helyeselt Beekman.

– Jól van, szeretném látni az adatokat – kérte a fiatal férfi.

– Miféléket?

– A hajók adatait. Minden adatot.

– Ezt simán el tudjuk intézni – válaszolta Beekman, és utasította Billt, hogy szedjen össze mindent, majd ismét Zossimovhoz fordult, és már-már ünnepélyes komolysággal rákérdezett: – Philip, meg tudod csinálni?

– Ó, hogyne, meg tudom csinálni. De persze szükségünk lesz alkatrészekre.

– Bármit szétszerelhetsz, ami nem létfontosságú – felelte Beekman. – Gyújtsd össze, amit kell! Ő itt Katie, és segíteni fog neked. A hölgy fizikus, a kvantumgravitáció a szakterülete. Ez most nem érdekes, a lényeg, hogy Katie mindent tud a Wendyről. Csinálj, amit akarsz, de működjön a dolog!

– Elképzelhető... hogy le kell kapcsolnunk az egyik hajót – mondta megfontoltan Zossimov.

– Na, azt nem teheted meg! – tiltakozott Beekman. – Mind a négyre szükségünk van a manőverekhez.

– Értem. Mi van a létfenntartó rendszerekkel?

– Ha másként nem megy, kiüríthetjük az egyik hajót.

Hutch továbbra is érezte a növénnyel való bujálkodás utóhatásait. A társai adtak neki még másfél órát, hogy alhasson.

– Nincs ennyi időnk – jegyezte meg, amikor végül felébresztették.

– Randynek is kellett a pihenés – válaszolta Kellie. – Így legalább anélkül adhattunk neki időt, hogy ne legyen még nagyobb bűntudata azért, mert feltart minket.

Gyorsan megreggeliztek, és útra keltek.

Menet közben Hutch beszélt Marcellel, aki valamiért ingerültnek tűnt. Tagadta, hogy lenne valami baja, de Hutch rájött, hogy a kapitány aggódik, mert ők idelent elmaradtak az ütemtervtől. Minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyugtassa a férfit. Arra hivatkozott, hogy már közel járnak a célhoz, és nem látszik semmi probléma, amit ne tudnának megoldani.

Marcel ekkor a virágról kérdezett, mire Hutch vádlón pillantást vetett Kellie-re.

– A részleteket elhallgattam – közölte Kellie egy zárt csatornán.

– Csak volt egy kis nézeteltérésem egy emberevő növénnyel – közölte Hutch a másik parancsnokkal.

– Egy növénnyel? Egy nagyra méretezett Vénusz légycsapójáról beszélsz? Valami ilyesmiről?

– Igen, többé-kevésbé – felelte Hutch kelletlenül.

Miután úgy két perccel később befejezte a beszélgetést, Kellie rávigyorgott, és odaszólt neki:

– Talán inkább nőfaló növény volt az!

Alig néhány tucat métert tettek meg, amikor MacAllister hívást kapott.

– Kép is van, nem csak hang – közölte a többiekkel –, valaki beszélni akar velem.

A csuklóján viselt adóvevő sugározni kezdte a képet. A csapat tagjai egy fiatal férfit pillantottak meg. A vonzó külsejű, feltűnően jól ápolt alak megnyerően mosolygott, de szögletes, vékony álla határozottságot sugallt. Sötétbarna haját elegáns frizurára nyírva hordta. Fehér garbót és szürke nadrágot viselt, és az arckifejezése arra utalt, hogy tudja ugyan, hogy zavar, de reméli, hogy nem haragszanak meg rá. Egy szövetszéken ült, aminek a fényalakja körülbelül egy méter magasan lebegett a talaj felett.

– August Canyon – jelentette be fennhangon MacAllister.

A látogatónak szemmel láthatóan jólesett, hogy a szerkesztő felismerte.

– Jó reggelt, MacAllister úr! Elmondhatatlanul örülök a találkozásnak, uram! – válaszolta. – Tudom, hogy nehéz időszak ez az ön számára – folytatta –, de nyilván tudatában van annak, hogy az egész világ figyelemmel követi az itteni eseményeket. Hajlandó volna mondani néhány szót az Interglobális nézőközönségnek?

– A Süllyesztőről?

– Igen, uram.

– Hogyne. Ez a hely egy emésztőgödör – közölte MacAllister. – És bevallom, annyira félek, hogy alig vagyok magamnál.

– Nos, ezt megértem – felelte Canyon udvariasan mosolyogva. – De a segítség már úton van, nem igaz?

– Nincs. Tudomásom szerint senki nem jön segíteni – válaszolta MacAllister, és mert lemaradt a többiektől, kissé megszaporázta a lépteit. Canyon képe természetesen vele maradt. – Mondja csak, merő vétlenségből nincs a hajójukon egy leszállóegység?

– Sajnos nincs. Bárcsak lenne! – mondta a fejét csóválva Canyon. – Tudja, azért jöttünk, hogy filmre vegyünk egy csillagászati eseményt. Meg sem fordult a fejünkben, hogy a felszínen is történni fog valami.

– Igen, hát persze... – dörmögte MacAllister, és Hutchra pillantott, aki egy-két pillanatig szintén azt hitte, hogy szerencséjük lesz. Marcel nyilván utánanézett a tudósító hajójának is, de hát bárkivel bármikor megeshetett, hogy elnéz valamit.

– Már adásban vagyunk? – kérdezte MacAllister.

– Még nem – felelte Canyon –, rögzítjük azt, ami elhangzik, de nem továbbítjuk. Az ön engedélye nélkül semmiképpen. Viszont az emberek tudják, hogy mi történik itt. És aggódnak önökért. Tudnak arról, hogy a világ összes templomában imádkoznak azért, hogy önök életben maradjanak? A minap még az Új Fehér Ház pázsitján is tartottak egy közös imádkozást.

– Értem imádkoznak? – kérdezte MacAllister döbbenten. – A legtöbben elátkozottnak tartanak, mert ateista vagyok.

Canyon fészkelődni kezdett, és kissé zavarodottan válaszolt:

– Mindenki azt szeretné, hogy túlélje ezt. Pontosabban, hogy mindannyian túléljék.

– Nos, August, meg kell mondjam, számomra ők mindannyian libatollak. Ha érti, mire gondolok.

Canyon elmosolyodott.

– Szerintem, maga még csak nem is sejti, hogy mi minden történik a háttérben – felelte a fejét csóválva. – Azt tudja, hogy a Parabolánál máris elkezdtek összerakni egy filmet?

– Valóban? És hol tartanak?

Canyon szerénykedő kifejezést varázsolt arra a gondosan ápolt ábrázatára, és közölte:

– Azt hiszem, egyelőre várják a történet végét.

Kellie köhécselt egyet, és jelentőségteljes pillantást vetett a szerkesztőre.

– August – mondta MacAllister –, ha szeretné megtudni, hogy hogyan állunk, nem a megfelelő személlyel beszél. Idelent Priscilla Hutchins a főnök. Többet tud a helyzetről, mint én.

A képmás Hutch felé fordította fejét, aki belépett MacAllister mikroszkennerének látóterébe. Canyon rajta tartotta a szemet, de hirtelen fojtott hangon beszélni kezdett a hallgatóságához:

– A hölgy Priscilla Hutchins, akit az éjszaka folyamán megtámadott egy gyilkos növény. Priscilla, hajlandó lenne elmondani nekünk, hogy pontosan mi történt?

– Hátulról kapott el – felelte Hutch.

– Milyen fajta növény volt?

– Nagy – válaszolta Hutch, majd Kellie-re pillantva így folytatta: – August, én igazán nem akarok ellenségesnek tűnni, de sürget az idő.

– Megértem, Priscilla – vágta rá hevesen bólogatva a tudósító –, és szívesen megvárom, amíg megfelelő alkalom adódik. Viszont nagyon szeretnék riportot készíteni magukkal. Amikor önöknek megfelel. Ha leülhetnénk és beszélgethetnénk néhány percet. Az érzéseikről. Hogy milyen odalent lenni ilyen körülmények között. – Együtt érzőnek szánt kifejezést erőltetett az arcára, és hozzátette: – Mennyire bíznak-e abban, hogy sikerül eltűnniük onnan, mielőtt... – Nem fejezte be a mondatot, viszont szélesen mosolygott, hogy éreztesse: tudatában van, hogy ez a mondata érzéketlenségnek hatott, de hát a munkája ezt kívánja tőle.

– Ez egy barom – jelentette ki Kellie egy zárt csatornára váltva. – Ne mondj neki semmit!

– Tedd meg, amire kér! – javasolta Nightingale szintén egy magánsávon. – Sok mindent nyerhetünk, ha ügyesen játsszuk ki a lapjainkat. Miért ne dolgoznánk össze vele?

Hutch is ugyanerre gondolt. Véget vethetett annak, hogy kicsinyes vitákat folytasson a vezetőséggel. Arra gondolt, hogy talán felbérelhetne valakit, aki megírja az emlékiratait. Ez egész jó ötletnek tűnt. Régi barátja, Janet Allegri nemrég jelentette meg az Omega-küldetésről szóló beszámolóját, Emlékmű a csillagokban címmel, és szép pénzt keresett vele.

És a pokolba is, Canyonnak is meg kell élnie valamiből. Miért okozna problémát neki? Ezenfelül, mindannyian kapnának valamit, amin egy darabig elrágódhatnak...

– Jól van, August – mondta végül –, megcsináljuk. Ma este. Vacsora után.