HUSZONHETEDIK FEJEZET

„A mindennapi élet valóságában kevés erény hasznos. A hűség kihagyott lehetőségeket eredményez, az őszinteség sértéseket, a jótékonyság erőszakos koldusokat. A legkevésbé produktív, és alighanem a leginkább túlértékelt erény a hit. A hívő tagadja az észérveket, bezárja az elméjét az érzékszervei által szolgáltatott bizonyítékok elől, és rendíthetetlenül optimista marad még akkor is, amikor a katasztrófával néz szembe. Az ilyenek óhatatlanul megkapják azt, amit megérdemelnek.”

(Gregory MacAllister: Előre az úton, a Visszaemlékezések című kötetből)

A széthullásig hátralévő idő: 45 óra (becsült adat)

Janet Hazelhurst csapata indulásra készen állt. John Drummond jelentette, hogy ő és a munkatársai kidolgozták az ellensúllyal kapcsolatos teendők utolsó részleteit is.

– Minden megvan? – kérdezte Marcel. – Minden lépés?

– Minden lépés – állította a matematikus.

– És a többi?

Beekman végigment a parancsnokkal az egész terven. A kompok üzemanyaggal feltöltve, indulásra készen várakoztak. Philip Zossimov még dolgozott a háló gallérján és merevítőin, de tartotta az ütemtervet. Akadtak ugyan kisebb problémák, de azokat nem lehetett elkerülni ilyen nagyszabású munkálatoknál, ahol ráadásul ennyit kellett rögtönözni.

– Semmi megoldhatatlan? – kérdezte Marcel.

– Eddig semmi.

Marcel aludt néhány órát, és jobban érezte magát, mint az elmúlt héten bármikor. Viszont gyanakodva fürkészte Beekmant.

– Mi van? – mordult fel Beekman. – Mi a baj?

– Ezt neked kell megmondanod. Arra várok.

– Marcel, nincs semmi baj. Remekül állunk. Jobban, mint valaha is reméltük.

Még húszpercnyi repülés választotta el őket a toronytól, amikor Marcel közölte velük, hogy a Wendy keresőcsapata feladta, nem kutat tovább a kondenzátorok után.

– Rajtunk a sor – állapította meg MacAllister –, még jó, hogy nem mentünk el a Kék-hegyre.

Hutch jobban érezte magát a levegőben, mint a felszínen. A tartályok tele voltak, a föld messze alatta terült el. A veleszületett derűlátása visszatért, amikor ráadhatta a tolóerőt. Még ilyen körülmények között sem hagyta el az érzés, hogy amíg a hajtóművek üzemelnek, minden lehetséges. Elgondolkodott ezen a fordulaton, és megemlítette MacAllisternek is, aki azt felelte neki, hogy nyilván az van az ösztöneibe kódolva, hogy a világ állandó hely, és ezt a nézetét megingatták a legutóbbi események. Ugyanakkor idefent, a felhők között, az élet valóban végeérhetetlennek érződik.

Röviddel azután, hogy felszálltak, véget ért a nap. Hutch jókora kitérőt tett, hogy kikerüljön egy óriási vihart. Szürke óceán felett repültek, a borult égen porfelhők örvénylettek.

– Alighanem a vulkánok köpték ki ezeket – vélekedett Nightingale.

– Nem szóltak, hogy vulkánok vannak a környéken – tiltakozott Kellie a fejét csóválva.

Hutch eltöprengett azon, hogy valóban így van-e. Talán Marcel már nem akart újabb rossz híreket közölni. Ez az egész történet egy rémálom lehetett a Wendy hajózóinak és utasainak. Valószínűleg mindannyian azt kívánták, hogy legyen már vége.

Embry időről időre bejelentkezett, és azt tudakolta, hogy jól vannak-e, és hogy segíthet-e valamiben. Talán a bűntudat késztette erre.

Tom Scolari is többször felhívta őket, és szintén bűntudatosnak tűnt, mialatt közölte: mindent megtesz annak érdekében, hogy támogassa a mentési munkálatokat. A Kívülállókkal dolgozott.

– Minden rendben lesz – állította magabiztosan.

Hát persze – dohogott magában Hutch –, még jobb lenne, ha gyorsan összedobnál egy leszállóegységet. Ahhoz nem értesz?

Kellie-t a barátai sorra hívták a Wendyről.

– Jobb volna, ha békén hagynának – panaszkodott. – Azt hajtogatják, hogy tartsak ki. Mégis, mi mást csinálhatnék?

Aztán Nicholson hívta MacAllistert, és biztosította afelől, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy kiszabadítsák őt és társait szorult helyzetükből.

MacAllister köszönetet mondott, és a fejét csóválva nézett maga elé.

Tizenkét helyi nappal ezelőtt érkeztek a Süllyesztőre, de Hutchnak úgy tűnt, mintha évtizedekkel ezelőtt hagyták volna el a Wildside fedélzetét.

A felhők néha összezárultak körülöttük, és semmit sem láttak. Az égen természetesen nem repülhetett más jármű, és Hutch bízott abban, hogy magasan a közeli hegycsúcsok felett jár, de gyűlölt vakon repülni úgy, hogy nem látott, és a műszerekre sem támaszkodhatott. Teljes mértékben a Wendyről érkező információkra kellett hagyatkoznia. Hogy a helyzet még elkeserítőbb legyen, majdnem hat percre elvesztették az összeköttetést az odafent keringő hajókkal.

– Helyi interferencia – közölte velük az ügyeletes, miután helyreállt a kapcsolat. – A viharok elkezdtek szórakozni a kommunikációs rendszerrel.

August Canyon is bejelentkezett, feltett néhány kérdést, és emlékeztette őket, hogy odahaza rengetegen imádkoznak értük.

– Van itt valaki, aki hisz a halál utáni életben? – kérdezte Kellie, és végignézett a társain.

– Én igen – mondta megfontoltan MacAllister.

– Maga? – kérdezte Nightingale, és elmosolyodott egy pillanatra. – Mac, hiszen maga azzal szerzett hírnevet, hogy a moralistákat és az egyházfikat ostorozta. És egész országrészeket azért, mert úgy gondolta, hogy túl komolyan veszik a prédikátoraikat. Sőt, azért, mert egyáltalán meghallgatják a prédikátoraikat. Mi folyik itt? Megcsapta a halál szele, és megtért?

– Ugyan már, Randy! – felelte MacAllister, és a puszta arckifejezése cáfolt minden vádat. – Megdöbbent és csüggedéssel tölt el az, amit rólam gondol. Én csak azokat támadom, akik azt színlelik, hogy minden kérdésre tudják a választ. Méghozzá azért, mert az ilyenek vagy imbecillisek, vagy sarlatánok. De ez még korántsem jelenti azt, hogy tagadom, van az életnek egy spirituális dimenziója is.

– Valóban? Spirituális dimenzió? – ismételte Nightingale, azzal felnézett az égre, és kifakadt: – Ó, uram, mit tettél Gregory MacAllisterrel?

– Álljunk csak meg egy pillanatra! – kérte Kellie. – Ez azért elég meg rázó kijelentés volt. Ilyesmikkel vádol mindenkit, aki egy hivatalos egyház tagja? Hányadán állunk Dominic testvérrel?

Na igen, ez az – gondolta Hutch. Dominic testvér afféle modern Szent Ferenc volt, negyven éve dolgozott Ázsia szegényei között.

– Remek ember – ismerte el MacAllister –, azt meg kell hagyni. De azt mondom, annyira beleragadt egy hitvilágba, hogy teljesen beszűkült.

– A római katolikus egyházról beszél?

– Én az összes olyan rendszerről beszélek, amelyik szabályokat és törvényeket kényszerít ránk azt állítva, hogy azok egy magasabb rendű lénytől származnak. A hívők annyira biztosak a szemléletükben, hogy elsiklanak fontos dolgok felett. Például, Dominic testvér mit tud a kvantummechanikáról?

– Maga mit tud a kvantummechanikáról? – kérdezett vissza Hutch.

– Nem sokat, azt elismerem – válaszolta MacAllister –, de én nem színlelem azt, hogy istenfélő, jámbor ember vagyok.

– Nekem ez egy kicsit gyors – szólt közbe Nightingale. – Elmagyarázná, hogy hol van itt az összefüggés?

Randy, maga nem érzi úgy, hogy ha valakit valóban érdekel a teremtő – felelte MacAllister –, már persze ha létezik egyáltalán, akkor az illetőnek illene megszemlélnie a teremtő művét? Nem lehet, hogy a teremtő kicsit megorrol azokra, akik egy életen át tanulmányozzák a templomi építészetet, de egy pillantást sem vetnek a csillagokra? Azok az emberek, akik a farzsebükben hordják a vallásukat, rengeteget beszélnek a vasárnapi iskoláról, olvassák a Bibliát, és jótékonykodnak. És én úgy gondolom, hogy ezzel nem is okoznak kárt senkinek. De ha én venném a fáradságot, hogy összehozzam ezt az egészet – felfelé mutatott, az égbolt és az azon túli végtelen irányába –, és az emberek nem szentelnék neki a figyelmüket, sosem próbálnák kitalálni, hogy hogyan működik a világ, akkor azt hiszem, megsértődnék, és elég bosszús lennék.

– Örülök, hogy nem maga a nagyfőnök – jegyezte meg Kellie.

Egyetértése jeléül MacAllister nagyokat bólogatott, és hozzátette:

– Sokkal több lenne a közvetlen isteni beavatkozás.

– Szóval – mondta Nightingale, aki nem tudott túllépni a témán –, a nagy ateista a teológiát védi.

Nem a teológiát – tiltakozott MacAllister a fejét ingatva –, hanem a hitet.

A beszélgetés arra emlékeztette Hutchot, hogy mennyire rémült – már ha egyáltalán valaminek emlékeztetnie kellett erre. Aggódott amiatt, hogyan fog reagálni, ha a mentőakció kudarccal végződik.

Észrevette, hogy Nightingale őt figyeli, és úgy érezte, hogy az a komor tekintet a lelkéig hatol. A férfi aztán a kezét felé nyújtva megérintette a csuklóját, és halkan annyit mondott:

– Minden rendben... akármi történik, együtt leszünk.

* * *

Randall Nightingale jegyzete

Jó érzés itt ülni a leszállóegységben. Még ha nem is juttat ki innen minket, legalább visszakaptuk az érzést, hogy ha minimális mértékben is, de irányíthatjuk a sorsunkat. Nem tudom elmagyarázni, de mialatt napokon át kénytelenek voltunk a vadonban gyalogolni, teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam. A helyzet talán nem sokat javult, de jó érzés, hogy módunkban áll a levegőbe emelkedni és onnan nézni a tájat. Ettől valahogy újra embernek érzem magam.

De talán csak azért, mert a gép belsejében nem kell félnünk a helyi vadállatoktól.

December 5, vagy akörül.

A Wendy ügyeletesének útmutatásával Hutch leszállt egy szigetre, hogy ott várjanak, amíg a déli dagály elvonul. Tizenöt kilométerre nyugatra voltak a toronytól.

– Meddig tart? – kérdezte MacAllister.

– Helyezkedjen el kényelmesen – válaszolta Hutch eltart még néhány óráig.

– Az rengeteg elvesztegetett idő – állapította meg a szerkesztő. – Mi lenne, ha odamennénk, és elkezdenénk?

– Mindenkit elsodorna a víz. Legyen türelmes!

MacAllister az ablakon keresztül fürkészte az óriási beltengert, és megjegyezte:

– A türelemhez idő kell, Priscilla.

– Gunther – mondta Janet, a hegesztők kiképzője, és eléggé rosszkedvűnek tűnt. – Az imént felvetődött egy kérdés, amire nem tudok válaszolni.

– Hallgatlak – felelte Beekman.

– Mindegyik rúd ugyanúgy néz ki. A csapataink szét lesznek szórva az ellensúly 420 kilométeres hosszán. Nyolcvan kilométerre lesznek egymástól.

– Igen, a rögzítőelemeknél – mondta Beekman.

– Világos. És le fogjuk választani az építményről az egyik rudat és az aszteroidát.

– Így van – helyeselt a tudós mi a probléma?

– Ehhez le kell vágnunk a rudat a kötőelemekről – folytatta Janet. – Öt ilyennel kell megbirkóznunk, és ott van még az a lemez is, ami összeköti a rudakat az aszteroidával. A kérdésem a következő: nem akarjuk kiszedni a középső rudat, mert ahhoz túl sokat kellene vágnunk és mozgatnunk a különféle elemeket. A legegyszerűbb, ha levágjuk a külső rudak egyikét.

– És?

– Honnan fogjuk tudni, hogy mindegyik csapat ugyanazt a rudat szabadítja ki? – kérdezte Janet. – Ez az izé nagyon hosszú. A rudak ugyanúgy néznek ki. Én például sehogyan sem tudom megkülönböztetni őket.

– Ó... – Beekman sóhajtott egyet, erre nyilván még ő sem gondolt. – Talán kiküldünk egy kompot – mondta aztán –, és festékkel megjelöli azt az átkozott vacakot.

– Úgy érted, mindenki tétlenül várakozik, amíg egy komp csíkokat húz valamelyikre? Mert az sokáig tartana. Szerintem nincs ennyi időnk. És gyanítom, hogy ennyi festékünk sincs.

Beekman a homlokát ráncolva töprengett. Janet pedig azon gondolkodott, hogy más kérdések is felvetődnek-e még, olyan dolgok, amiket senki sem látott előre.

– Mit szólnál egy kalapácshoz? – javasolta.

– Mihez kezdenénk egy kalapáccsal? – kérdezett vissza meglepetten Beekman.

– Megkopogtatnánk vele a rudat. Minden csapat kap egy szonoszkópot az orvosoktól. Aztán hallgatják vele a rudat. A rezgések elméletileg simán eljutnak nyolcvan kilométerre.

Beekman olyan arcot vágott, ami arra utalt, hogy az ötlet nem nyerte el a tetszését.

– Én ugyan nem értek a hangtanhoz – mondta megfontoltan –, de a rudakat összekötik azok a kapcsok. Így aztán a rezgések mindegyikre átterjednének. Az amplitúdó nyilván más lenne, de én nem nagyon bízom ebben a megoldásban.

– Akkor mi legyen? – kérdezte Janet.

Beekman vett egy mély lélegzetet, aztán lassan kifújta a levegőt.

Janet a Kívülállók rendelkezésére bocsátott O-fedélzet alatti területen tartózkodott, a csapatának tagjai a háta mögött állva vártak rá.

– Mindjárt visszahívlak – mondta végül Beekman, és megszakította az adást.

Öt perc múlva ismét jelentkezett.

– Rendben, meg is vagyunk – közölte vidáman, mialatt az ellensúly egy részletének képe megjelent a Janet előtti képernyők egyikén. – A rudak egymástól egyenlő távolságra vannak elhelyezve. Nyolc a külső körön, hat a belsőn, egy pedig középen.

Az ábra forogni kezdett, és illusztrálta a tudós szavait.

– Csakis egy pozíció van – folytatta Beekman –, ahonnan lefelé nézve öt rudat látsz magad alatt egy sorban, azzal együtt, amin állsz. Ennek a pozíciónak a külső rúdját fogjuk használni.

– Melyiket?

– Az már egyszerű. Az ellensúly egyik vége egyenesen a Süllyesztő közepére szegeződik. Valakit kiállítunk az építmény tetejére. Azt a rudat, amelyik felfelé lesz, elnevezzük alfának. Azzal fogunk dolgozni.

– Hogyan határozzuk meg, hogy melyik az ellensúly felső része?

– Könnyen – felelte Beekman. – A bolygótól számítjuk, az északi-sarktól. Amelyik rúd a legközelebb van az északi-sarkhoz, az a legfelső.

– Biztos vagy abban, hogy mindenki meg fogja találni az északi-sarkot? – kérdezte Janet.

– Azzal sem lehet gond – válaszolta magabiztosan Beekman. – Megkérik a pilótát, hogy állítsa úgy a gépét, hogy annak teteje az északi-sarkra nézzen. – Megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Nem látok okot arra, hogy miért ne működne.

– Nagy vagy, Gunther – dicsérte Janet.

– Ezért fizetnek nekem nagy pénzt – felelte felkacagva a tudós, aztán eszébe jutott még valami, és ismét beszélni kezdett: – Intézzük úgy a dolgokat, hogy minden csapat egyszerre jelölje meg a rudat! Ne felejtsük el, hogy az ellensúly mozog!

Beekman ezek után ismertette a megoldást Marcellel is, és éppen befejezte, amikor az egyik képernyője kivilágosodott. Mark Bentley kereste, egy planetológus, akinek a gázóriások magja volt a szakterülete. Jelenleg ő vezette a Sötét Oldal Obszervatóriumot a Holdon. Régi barátság fűzte Beekmanhez, és a szabadidejében remek amatőr színész volt.

Ezúttal rosszkedvűnek látszott.

– Nem szeretném, ha félreértenéd, Gunny – mondta –, de feláldozunk mindent, amiért idejöttünk.

Beekman tudta, hogy a barátja miről beszél. A kutatók számos fontos kísérletet még csak el sem kezdtek. A szakértők félbehagyták a munkájukat, hogy bekapcsolódjanak a mentésbe. És mindennek a tetejébe a Wendy a Süllyesztő mögött tartózkodott, így a tudósok csakis a műholdakon keresztül figyelhették a Morgant. A küldetés kínos kudarcnak ígérkezett.

– Tudom – felelte egyszerűen Beekman. – Mit vársz tőlem, mit csináljak?

– Fújd le!

– Mi van? – kérdezte megrökönyödve Beekman.

– Gunny, én ugyanúgy szeretném kihozni onnan azokat az embereket, mint mindenki más. De nagyon csekély az esélye annak, hogy ez a merítőhálós dolog beválik – mondta Bentley, majd elhallgatott vagy fél percre. Nyilván azon töprengett, hogy hogyan védje a védhetetlent. – Lehetek őszinte? – kérdezte aztán.

– Mindig az voltál...

– A lehetőség, hogy közelről végignézhessük az ütközést, túl nagy és szép ahhoz, hogy kihagyjuk. Gunny, az igazság az, hogy megér néhány emberéletet, ha ez kell hozzá.

Beekman meglepődött a saját reakcióján: úgy érezte, van abban valami, amit Bentley mond. Bizonyos szempontból.

– Engedjük el őket! – folytatta Bentley. – Te is tudod, hogy mi fog történni. Valami úgyis elromlik, az akció kudarcba fullad, és ők mindenképpen meghalnak. Mi meg majd állunk itt, mint a hülyék, mert megtettünk egy ekkora utat, és nem nyertünk semmit.

– Mark, az ég szerelmére, mit vársz tőlem? – kérdezte már-már kétségbeesetten Beekman. – Nem tehetem meg, hogy csak úgy leírom őket!

Bentley hallgatott. Tudta. Megértette, hogy ez egy szörnyen nehéz döntés.

– Azt hiszem, már leírták őket – mondta aztán csendesen. – Az események. Valakinek meg kell magyaráznia ezt Marcelnek!

Beekman azt érezte, hogy szörnyű gyengeség árad szét a bensőjében.

– Nem én vagyok az egyetlen, aki így érez, Gunny – folytatta Bentley, és feltartotta a kezét, mintha megadná magát. – Nézd, ha jó esélye volna annak, hogy sikerül kihoznunk őket onnan, azt mondanám: gyerünk, csináljuk! Nem lennék boldog miatta, de hajlandó lennék végigcsinálni. De itt nincs semmi esély. Ez csak egy gesztus. Ennyi az egész. Arra kell, hogy amikor majd hazaérünk, Clairveau elmondhassa, mindent megtett, amit lehetett. Te ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ez a terv működésképtelen.

– Szerintem sikerülhet – szúrta közbe Beekman.

Bentley azonban beszélt tovább, mintha nem hallott volna semmit:

– Nem lesz még egy ilyen lehetőségünk. Soha az életben. Talán az emberiség létezésének végéig.

Beekman már nem tudta, mi a helyes, és mi a helytelen.

– Hogy a pokolba fogjuk megmagyarázni mindezt, amikor hazaérünk? – kérdezte Bentley. – Nem mentettük meg őket, és nem láttuk az ütközést. Itt voltunk, de mással voltunk elfoglalva.

Beekman elgondolkodott azon, hogy egy ilyen esetben ki parancsol a Wendy fedélzetén. Neki, az expedíció vezetőjének kellett biztosítania, hogy a kutatók minden lehetséges időt és forrást felhasználhassanak annak érdekében, hogy rögzítsék és elemezzék az eseményt. Marcel a hajó kapitánya volt.