TIZENHATODIK FEJEZET

„Ha van egyetlen vonás, ami jellemzi valamennyi értelmes lényt, akkor az az önnön fontosságába vetett hite. Tetten érhetjük ezt abban, hogy megátalkodott konoksággal jeleket hagyunk mindenen, ami mellett elmegyünk. Az eddig ismertté vált egyetlen űrutazó idegen faj emlékműveket állított saját magának, sokszor a legképtelenebb helyeken. A hozzánk képest elmaradott nokok telerakták nokokat ábrázoló szobrokkal az összes parkjukat. A Földön ott állnak a piramisok. És fizetünk iskoláknak és templomoknak, hogy épületszárnyakat, díjakat és parkolókat nevezzenek el rólunk. Az összes ostoba senkiházi, akit előléptetnek főnöknek, azt képzeli, hogy a világ többi lakója egyszer csak megvilágosodik, és majd lihegve töri magát, hogy mindent megtudjon őróla.”

(Gregory MacAllister: Idióta vezető pozícióban, a Szerkesztő szabadlábon című kötetből)

 

 

A széthullásig hátralévő idő: 180 óra (becsült adat)

A Wendy fedélzeten nem akadt akkora terem, ahová mindenki befért volna egyszerre. Így aztán Beekmannek meg kellett elégednie azzal a megoldással, hogy elhívta hat-nyolc vezető tudósát az irányítóközponthoz tartozó tárgyalóba, a többiek pedig a hajó hírközlő rendszerén és a fali képernyőkön követhették figyelemmel az eseményeket.

Az expedíció vezetője azzal kezdte, hogy köszönetet mondott mindenkinek, amiért eljött, vagy amiért meghallgatja az ő mondandóját.

– Hölgyeim és uraim – folytatta –, mindannyian tisztában vagytok azzal, hogy mi a helyzet a felszínen. Ha szerencsénk van, nem lesz szükség másféle mentőakcióra. De ha igen, és nem készülünk fel rá idejében, öt ember fog meghalni.

Azért hívtak meg minket erre az utazásra, mert valakik úgy gondolták, hogy kreatívak vagyunk. Ez egy kiváló lehetőség annak bebizonyítására, hogy az illetők jól gondolták. Napok óta azt mondogatom a kapitánynak, hogy ha nem sikerül a terv, vagyis ha nem sikerül felemelkedniük Tess-szel, nincs más megoldás, hogy megmentsük azokat az embereket. És most arra kérlek benneteket, bizonyítsátok be, hogy tévedek! Nem kell mondanom, hogy fogytán az idő. És azt sem kell hangsúlyoznom, hogy személy szerint én nem ismerek alternatív megoldást. Találjátok ki, mit lehet kihozni a helyzetből! Találjátok ki, mit kell csinálnunk! Keressetek megoldást! Nem is tartalak fel tovább titeket. De itt leszek, ugrásra készen. Ha kitaláltatok valamit, szóljatok!

 

 

Felfuttatták a partra a tutajt, kibicegtek a szilárd talajra, és összeestek. Kellie elővette az elsősegély-készletet, és Nightingale elkezdte kezelni a sebesülteket. A Flickinger-mezőn nem hatolhatott át sem toxin, sem kórokozó, így az egyetlen probléma a vérveszteség volt.

A Wendynek leadott jelentés derűlátó hangvétele ellenére egyedül Nightingale úszta meg sértetlenül.

Szerencsére a sebekről kiderült, hogy csupán felületi sérülések, de Kellie és MacAllister túl sok vért vesztettek ahhoz, hogy folytassák az utat.

A támadók kétszer beleszúrtak Kellie jobb lábába. Hutch a vállába kapott egy fullánkot, MacAllister a nyakába. Ez utóbbi elég fájdalmas lehetett, de Mac csak grimaszolt, és tette, amit tenni szokott: csípős megjegyzésekkel illette a szitakötők felmenőit. Chiangot a hasán és az egyik karján marták meg.

Feljogosítva érezték magukat egy pihenőre, és miután biztonságos távolságra gyalogoltak a folyótól, meg is tették. Mindenkit nyugtalanított az időveszteség, de nem tehettek mást. Nightingale teljesen kimerült lelkileg, és szeretett volna aludni egyet, de mivel egyedül ő nem sebesült meg, úgy illett, hogy magára vállalja az őrszolgálatot.

Négy órát pihentek, aztán Hutch talpra állított mindenkit, és ismét útnak indultak.

Az erdő tele volt rovarokkal és virágokkal, tüskés bokrokkal és kúszónövényekkel. A virágkelyhek körül bogarak zümmögtek, ide-oda szállították a pollent azon az ősi módon, amivel az űrutazók találkoztak minden egyes idegen bioszférában. Ez is újabb bizonyítékok szolgáltatott arra, hogy a természet mindig a legegyszerűbb úton jár. A teremtmények külső megjelenésében akadtak különbségek, de csak a kisebb részletek tekintetében. A csapat körül felbukkantak olyan állatok, amelyek feltűnően hasonlítottak a más világokon élő majom-, illetve farkasféle teremtményekre. Mi több, a hosszú fülű, szőrtelen képű majmok majdnem úgy néztek ki, mintha apró termetű emberek lettek volna. Az itteni farkasok nagyobbra nőttek, mint távoli unokatestvéreik, és a szájukból óriási agyarak álltak ki. Még egy lóhoz hasonlatos lény is élt itt, ami nagyon közel járt ahhoz, hogy unikornisnak minősüljön.

A különbségek nem korlátozódtak a megjelenésre. Az emberek végignézték, ahogy egy farkasfalka széles ívben kikerült egy hosszú nyakú pszeudozsiráfot, ami elégedetten rágcsálta egy fa leveleit úgy, hogy rá sem hederített a ragadozókra. Ennek a húsa talán mérgeket tartalmaz? Vagy egy hosszú hatótávolságú fullánkot rejteget valahol? Netán irtózatos bűzt képes eregetni? Nem tudták, nem szánhattak időt a kiderítésére, és – Níghtingale-t leszámítva – nem is akartak tovább ácsorogni itt, hogy megkapják a választ ezekre a kérdésekre.

Aztán találkoztak még két potenciálisan veszedelmes lénnyel. Az egyik egy piton méretű, zöld és szürke színezetű kígyó volt, ami fekete, rezzenéstelen szemével meredten bámulta őket. De vagy nem volt éhes, vagy megérezte, hogy a furcsa, túlméretezett majmokat nem könnyű elejteni, és nem lendült támadásba.

A másik egy ugyanolyan, két lábon járó macska volt, mint amit a toronynál láttak. Ez a lény kilépett a bokrok közül, és simán odasétált hozzájuk, mintha régi ismerősök lettek volna. Alighanem arra számított, hogy az idegen teremtmények elmenekülnek előle. Amikor ez nem történt meg egy pillanatig tétovázott, aztán az összes fogát kivillantva vicsorgott. Az embereknek ennyi elég volt, gond és sajnálkozás nélkül végeztek vele.

A növények reagáltak a fényre, egy türelmes megfigyelő végignézhette volna, amint folyamatosan az égen végigutazó nap felé fordítják a virágaikat. De akadtak itt különös árnyékolók, héjak és furcsa szervek, amelyek láttán Nightingale-ben feltámadt a gyanú, hogy ennek az erdőnek szemei vannak. Hogy az erdő valahogy, valami vegetatív módon tudatában vannak annak, hogy idegenek járnak benne. És valamiféle felsőbbrendű közönnyel figyeli őket.

Nightingale a gondolat nyomán azon kezdett töprengeni, hogy az erdő egy emberi ésszel felérhetetlen módon tudja-e, hogy mi vár rá?

És ha igen, érdekli?

– Hé, Hutch! – szólalt meg váratlanul Chiang. – Ezt nézd meg!

Chiang és Kellie az imént elmentek tűzifáért. Hutch egy kidőlt fán ült, és a vállát mozgatta, hogy kiderüljön, mennyire működik. A hívás hallatán felállt, és eltűnt a fák között. MacAllister, a soros őr a táborhelyen maradt, és a szeme minduntalan Nightingale-re tévedt. Az exobiológus fáradtnak látszott, és a tekintete arról árulkodott, hogy itt és most nem sok dolog tudná lázba hozni. Felőle egy Brontosaurust is találhattak, az sem érdekelte. Neki már csak az számított, hogy hazajusson. Minden mást jelentéktelennek tartott.

– Itt egy fal – jelentette Kellie. Nightingale a sötétségben mozgó fényfoltokat figyelve tudta, hogy hol járnak a társai.

MacAllister megnézte, hogy mennyi az idő, mintha annak lett volna bármi köze az itteni nappalokhoz és éjszakákhoz. Az orbitális pályákon keringő csillaghajókon tizenkét óra volt, de hogy ez a delet jelentette-e, vagy az éjfélt, arról Nightingale-nek fogalma sem volt. Ahogyan valószínűleg MacAllisternek sem.

Nightingale teljesen kimerült. A szemét lehunyva üldögélt, és a hallottak szinte csak átsuhantak az elméjén, jószerével nem is tudatosultak benne. Egy közönséges fal nem lehetett különösebben fontos.

Néhány percig semmi sem történt, bár azt hallotta, hogy a társai ide-oda járkálnak. Végül nem bírt ellenállni a kíváncsiságának, és megkérdezte tőlük, hogy mit találtak.

– Egy falat – felelte Chiang. – Körülbelül vállmagasságú.

– Épületet?

– Csak egy falat – közölte Chiang.

Ágak szapora recsegése, levelek suhogása és vad mordulások hallatszottak a fák közül – alighanem állatok marakodtak valamin.

– Vastag növénytakaró borítja az egészet – jelentette be Kellie. – Jó régi lehet.

Nightingale arra gondolt, hogy fel kéne tápászkodnia.

– Kőből van? – kérdezte.

– Inkább téglából – válaszolta Chiang.

– A végét látja valaki?

– Itt van – felelte Hutch –, van egy sarok, amin túl folytatódik.

– Hopp, itt egy kapu! – kurjantotta hirtelen Chiang. – Meg egy boltív.

Néhány percig csak azt lehetett hallani, hogy ők hárman az aljnövényzetben csörtetnek, és néha valaki fel-felnyögött. Aztán ismét Chiang szólalt meg, ezúttal izgatottan:

– Ha jól sejtem, van itt egy épület!

A torony óta nem találtak semmiféle épületet. Nightingale megadta magát, és a botjáért nyúlt. MacAllister látta rajta, hogy bajlódik, és elindult felé, hogy segítsen.

– Minden rendben, Gregory! – szólt oda neki Nightingale. – Meg tudom oldani.

MacAllister megtorpant, és megjegyezte:

– A barátaim Macnek szólítanak.

– Nem is tudtam, hogy vannak barátai – dünnyögte Nightingale, azzal kerített egy lámpát, és elindult.

MacAllister bizonytalanul mosolyogva nézett utána, de nem látszott rajta, hogy megharagudott volna.

– Miféle boltívet találtatok? – kérdezte Nightingale menet közben.

– Ívelő boltívet – magyarázta Kellie. – Egy vaskapu felett. Elég kicsi, és eléggé szétmarta már a rozsda. De szimbólumok vannak belevésve. Úgy értem, a boltívbe.

Nightingale a botjára nehezedve bebotorkált a fák közé, és megkérdezte:

– Úgy néznek ki, mint azok, amiket a toronynál találtunk?

– Lehetséges – felelte ezúttal Hutch. – Nehéz megítélni.

Fém nyikorgott – valaki kinyitotta a kaput.

– Mi lenne, ha megnéznénk, hogy mi van odabent? – vetette fel Chiang.

MacAllisternek még a puszta járás is fájdalmat okozott. Sóhajtott egy nagyot, és megszólalt:

– Randall, inkább pihennie kellene. Ha találnak valami fontosat, úgyis szólnak.

– Már találtak valami fontosat, Gregory – válaszolta Nightingale. – Talán egy vidéki nyaralót. Ki tudja, mi lehet benne?

– Miért érdekli? Nem a maga szakterülete.

– Nagyon szeretném tudni, hogy kik voltak az őslakók – felelte Nightingale. – Maga nem?

– Őszinte választ vár?

– Nagyjából sejtem, hogy mi akar mondani.

– Akkor ezt megbeszéltük – állapította meg MacAllister. – Szóval, én tudom, hogy kik voltak az őslakók. Minden valószínűség szerint fúvócsővel szaladgáló, sólyomképű apró fickók. Halomra gyilkolták egymást háborúkban, és abból a toronyból ítélve körülbelül olyan fejlettek lehettek, mint mi a középkorban. Hutch tudni szeretné, hogy milyen istenhez imádkoztak, és hogyan néztek ki a betűik. Én erre azt mondom: ki a fenét érdekel? Ezek is csak primitív vadak voltak.

Nightingale odaért a falhoz, és látta rajta, hogy csakugyan téglából épült. Alacsony volt, kopott, a kúszónövények vastagon ellepték. Elgondolkodott azon, hogy vajon miféle kezek emelhették.

A fallal párhuzamosan lépdelt, amíg el nem érte a kaput. Vasból készült valaha, eredetileg feketére festették, bár annyira elrozsdált már, hogy ezt nem lehetett egyértelműen megítélni. Viszont az egyik szárny még elforgott a felfüggesztésein.

A kapun látszott, hogy inkább díszítőelemnek szánták, mint védműnek. A függőleges rudakat leveles faágakká kovácsolták. A stílus valahogy egyszerűnek, közönségesnek hatott, Nightingale úgy gondolta, hogy a nagyanyjának biztosan tetszett volna. Ettől független tetszetősnek találta, és úgy érezte, hogy ez elárul valamit az őslakókról.

Hallotta, hogy hátulról MacAllister közeledik felé. Mintha egy elefánt csörtetett volna az aljnövényzetben. A lámpája fénye a boltívre vetült.

Az ívet is téglákból rakták ki. A Kellie által említett szimbólumok egy középtájon elhelyezett, sima kőlapon sorakoztak. Nightingale gyanította, hogy a birtok neve szerepel ott.

– „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel...” – mormolta halkan.

– Belépni tilos – vetette fel MacAllister.

Az erdő növényei mindent elleptek. Ha létezett is valaha ösvény vagy út, mára nyomtalanul eltűnt.

Nightingale és MacAllister beléptek a kapun, és meglátták, hogy a többiek egy kisebbfajta, sértetlennek tűnő épületet vizsgálnak. A kerek építmény körülbelül akkora volt, mint a Földön azok a faházak, amiket gyerekeknek építenek a kertek végébe. A falait teljes egészében szürke kőből emelték, és magas, csúcsos tető borult fölé.

Nightingale meglátott egy ajtót és egy ablakot – mindkettőt vastag növényfüggöny takarta.

Chiang utat nyitott a bejárathoz, és sorban bementek az épületbe, először a két nő, aztán Chiang, majd Nightingale.

Az alacsony mennyezetű belső tér egyetlen helyiségből és egy szűkös fülkéből állt. A falakat borító, szürke agyagtáblákat virágokat és leveles faágakat ábrázoló vésetek díszítették. A bejárattal szemközti falszakasznál kőasztal állt.

A levegőben rothadás bűze terjengett. MacAllister óvatosan benyomakodott az ajtón, és leguggolt, hogy ne kelljen hajolnia.

– Nem néz ki nagyon réginek – állapította meg, és letette a padlóra az egyik kezét, hogy megtámaszkodjon.

– Mit gondoltok, ez itt egy oltár? – kérdezte Chiang, és óvatosan megtapogatta az asztalt.

A többi értelmes faj, amit az emberiség megismert, már a történelme kezdetén létrehozta a maga vallásait. Nightingale-nek eszébe jutott Barashko klasszikus értekezése, az Intelligencia aspektusai, amelyben a szerző azt állította, hogy bizonyos ikonográfiái elemek bele vannak plántálva az összes ismert intelligens lény elméjébe. Mindenütt felbukkantak a napok és a csillagok jelképei, akárcsak a szárnyak és a vér szimbólumai. És minden vallásban jelen volt egy-egy mártírrá vált istenség, és szinte minden nép oltárokat emelt az isteneinek.

– Igen, szerintem nem lehet kérdéses, hogy ez az – jelentette ki Hutch.

Az oltár több nagyobb kőtömbből állt, amiket csavarok fogtak össze. Hutch végigjáratta rajta a lámpáját, majd letörölte a felső lapját, és alaposan megvizsgálta.

– Mit keresel? – kérdezte tőle Nightingale.

– Foltokat. Az oltárokon áldozatokat szoktak bemutatni.

– Aha...

– Mint például ezek.

Mindannyian közelebb húzódtak, hogy megnézzék. Nightingale belelépett egy lyukba, de Kellie elkapta, mielőtt elesett volna.

A simára csiszolt kőlapon valóban foltok sötétlettek.

– Lehet, hogy víz okozta – találgatott Nightingale, bár ő maga sem hitte.

Hutch lekapargatott egy keveset a sötét felületből, és gondosan elcsomagolta, illetve eltette a mintát.

MacAllister nyughatatlanul forgolódott. Máris unatkozott.

– Emelvényen van – mondta Kellie lefelé mutatva. Valóban, három rendkívül alacsony lépcső vezetett fel az oltárhoz.

MacAllister amennyire tudott, felegyenesedett, és közelebb lépett a társaihoz.

– Egy erdei kápolna... maguk szerint mi lett a helyi istenséggel?

Hutch egy sarok felé fordította a lámpáját.

– Ott van – felelte, azzal letérdelt, belekotort a padlót borító törmelék- és mocsokrétegbe, és kiemelt belőle egy kék kődarabot. – Ez alighanem egy szobor töredéke.

– Itt is van pár olyan – jelentette be Chiang.

Tucatnyi darabot találtak a helyiségben elszórva. Mindent felraktak az oltárra, és felvételeket készítettek különböző szögekből, hogy Bill összerakhassa a maradványokból a teljes képet.

– A töredékek több külön alakból származnak – jelentette néhány perccel később az MI. – Az egyiket nagyjából össze lehet állítani.

– Rendben – felelte Hutch –, vethetnénk rá egy pillantást?

Marcel átküldte a képet Kellie adóvevőjére, és egy pillanattal később felderengett előttük.

Nightingale azonnal látta, hogy a szobor nem azt a sólyomszerű lényt ábrázolta, amit a toronynál fedeztek fel. Mi több, még csak nem is hasonlított rá. A testét nem borították tollak. A szeme kocsányféleségen ült. A nyaka aránytalanul hosszúnak tűnt a testéhez képest. Hosszú, vékony karja négy-négy karomban végződött. A homlokán lapos tarajféleség vonult végig. A fején nem lehetett látni semmit, ami megfelelt volna orrnak és fülnek. Kék köpenyt viselt, a bőre zöld lehetett.

Többé-kevésbé úgy nézett ki, mint egy tücsök.

– Mi történt a sólymokkal? – vetette fel Nightingale.

– Szerintem, vagy az egyik, vagy a másik mitikus lény – vélekedett Hutch.

– De melyik? Melyik a képzelet szüleménye, és melyik jeleníti meg az őslakókat?

Hutch a képre sandított, és rövid latolgatás után válaszolt:

– Azt mondom: a sólyom a kitalált lény.

– Miért? – kérdezte Chiang.

– Azért, mert a sólyomban van valami fenséges – válaszolta a nő helyett MacAllister. – Aligha fogunk olyan sólymokkal találkozni, akik tücskökre hasonlító hősöket vagy isteneket találnak ki maguknak.

Nightingale jól hallhatóan fújt egyet, és megkérdezte:

– Ez nem kulturális előítéletesség?

– Lehet, de attól még igaz – vágott vissza MacAllister. – Az előítéletek nem mindig hamisak vagy megalapozatlanok, Randy.

A köpenyt öv fogta össze a derék magasságában, a mellkason nyitva volt. A tulajdonosa szandált viselt, és a bal kezében botot tartott, amelynek a teteje hiányzott. A jobb kar szintén letört a könyöknél. Nightingale biztosra vette, hogy ha a szobornak lenne jobb keze, azt az ég felé emelné. Imára. Hogy segítséget kérjen az istentől. Jelet, hogy legyen ereje tovább csinálni.

Ezenfelül hiányzott egy csáp, egy láb és egy nagyobb darab, ami talán potroh volt. De a fej meglepően ép maradt. És akármit állított MacAllister, Nightingale határozottan úgy érezte, hogy az alkotás egyfajta méltóságot áraszt.

– Mit gondolsz? – kérdezte halkan Hutch.

A parancsnok ugyan Nightingale-nek szánta a kérdést, de MacAllister válaszolt rá:

– Tisztességes iparosmunka.

Nightingale sok mindent leolvasott a szoborról. A teremtményt nagy csapás érte, és éppen könyörgött az isteneihez, vagy talán belenyugodott a sorsába. De miféle sorsba? Halál várt rá, ami minden vallás kiindulópontja? Vagy elfogadta, hogy a világa a hó és a jég foglya lett mindörökre?

– Jól lett volna ismerni őket – jegyezte meg Hutch.

Nightingale egyetértett ezzel.

Ő indult utolsónak a kijárat felé. A többiek elrakták a maradványokat, még egyszer körülnéztek, és kimentek az ajtón. Hutch megállt a nyílásban, visszafordult, és megkérdezte:

– Jössz?

– Valószínűleg évszázadok óta halottak – mondta Nightingale.

A nő figyelmesen fürkészte őt, és aggodalmasan pislogott rá, amiből gyanította, hogy sápadtnak és megviseltnek látszik.

– Talán maradt még néhány túlélő – felelte aztán Hutch. – Odafent, a hegyekben, vagy máshol.

Nightingale bólogatott.

– De a civilizációjuk eltűnt – válaszolta komoran. – Minden elveszett, ami valaha fontos volt nekik. A tudásuk összes szilánkja. Minden nagylelkű vagy bátor tettük. Minden filozófiai vitájuk. Mintha az egész meg sem történt volna.

– Számít? – kérdezte Hutch.

Nightingale hirtelenjében nem tudott válaszolni. Lassan kibotorkált a kápolnából, de az ajtóban megállt, és megszólalt:

– Azt hiszem, nem. De szeretném úgy gondolkodni, hogy Jerry a jövő héten csak egy halom követ és némi vizet fog elnyelni. Nem egy nép egész történelmét.

– Tudom – felelte Hutch bólogatva.

Nightingale a szobortöredékeket tartalmazó zsákra pillantott.

– Az isten... – mormolta – ki képes megmenteni az istent?

Hutch szomorúan mosolyogva nézett a férfira, és kijelentette:

– Hát mi. Hazavisszük magunkkal.

– Mi nem hiszünk benne.

– Vigyázz, Randy! – figyelmeztette továbbra is mosolyogva Hutch az exobiológust. – Ha így beszélsz, azt fogják hinni rólad, hogy régész vagy!

Néhány perccel később, mialatt átmentek a boltív alatt, megremegett a föld. Megálltak, és vártak, amíg véget ért a rengés.

 

 

A képernyőn a diadalittasan mosolygó Beekman képe jelent meg.

– Igazunk volt, Marcel – jelentette be a tudós. – Ott van!

Marcel a gondolatai komor világába veszve bámulta a bolygó felszínét, és szórakozottan kérdezte meg:

– Mi van hol?

– Az űrlift felszíni állomása!

– Megtaláltátok!

– Meg ám! Pontosan ott van, ahol gondoltuk.

– Vagyis, a nyugati parton.

– A Kék-hegyen – közölte Beekman. – Egy jókora építmény a hegytetőn. Hatszögletű, az átmérője legalább kétszáz méter. Óriási!

– Milyen magas? – kérdezte Marcel.

– Hat vagy hét emelet – válaszolta a kutató.

– És a többi rész?

– Az óceánban van, ott hever a fenéken. Több száz kilométernyi roncs – felelte Beekman, és átküldött néhány képet.

Marcel végignézett a hegyi építmény körvonalain, aztán a felszín alatt rejtőző maradványokat vette szemügyre. Némelyik kiállt a vízből.

– Jó régen történhetett – folytatta Beekman. – Azok a darabok, amik a felszín fölé nyúlnak, úgy néznek ki, mintha apró szigetek volnának. Az első, sietős felderítés alatt azoknak is néztük őket. Nincsenek megfelelő szakembereink vagy felszerelésünk ahhoz, hogy elvégezzük az elemzést, de azt gondoljuk, hogy ha összeraknánk a tengerfenéken heverő darabokat, kapnánk egy körülbelül száz kilométer magas űrliftet.

– Vajon hol lehet a felső állomás? – vetette fel Marcel.

– Ki tudja? – dünnyögte a vállát vonogatva Beekman. – Azt sem tudjuk, hogy milyen régen tört össze. De ha egyszer túl leszünk ezen az ügyön, jó volna, ha az Akadémia ideküldene egy expedíciót azzal a feladattal, hogy keresse meg az állomást!

– Én ezt nem értem – vallotta be Marcel a képeket tanulmányozva. – Ez a népség meg tudott építeni egy űrliftet, de egyetlen óriási, korszerű épület sem maradt utánuk. Sem semmilyen fejlett műszaki eszköz. Minden a jégmezők alatt fekszik?

– Ezt egyikünk se tudja – felelte Beekman. – És nincs sem időnk, sem felszerelésünk egy rendes vizsgálathoz. Azt javaslom, kapkodjunk össze annyi leletet, amennyit csak tudunk. És eresszük szabadjára a képzeletünket!

– Arról beszélsz, hogy talán sosem fogunk válaszokat kapni ezekre a kérdésekre – állapította meg Marcel.

– Pontosan erről – ismerte el szaporán bólogatva Beekman.

– Lennie kell valaminek – mondta mélyet sóhajtva Marcel –, egy építménynek. Olyan nincs, hogy védőfallal körülvett, fáklyával megvilágított városban élsz, de közben holmikat és élőlényeket juttatsz orbitális pályára. – Megpörgette a tollát a műszerfalon, és hozzátette: – Az embereink ellenőrizték, ugye? A toronyban nincs semmi, ami elektromossággal működött? Nincs semmiféle áramforrás?

– Megkértük Hutchot, hogy ő és a társai keressenek műszaki eszközöket – válaszolta Beekman. – De azt hiszem, abból indultak ki, hogy olyasmik itt nincsenek. És azt hiszem, mi is ebből indultunk ki.

– Hát akkor itt a gond. Talán csak nem figyeltünk annyira, amennyire kellett volna.

– Szerintem nem erről van szó – tiltakozott a tudós. – Ez itt egy fúvócsöves kultúra volt.

– Az eszetekbe jutott, hogy a torony talán múzeum volt? – kérdezte Marcel. – Lehet, hogy a tárgyak, amiket begyűjtöttünk, kiállított műtárgyak voltak valaha?

– Ez azért elég nagy véletlen egybeesés volna – jegyezte meg Beekman.

– Gunther, mikor lesznek adataink az űrlift koráról?

– Már nem kell sokat várni – állította a tudós –, megvizsgáltuk a mintákat, és elküldtük az eredményeket. Az Akadémia mostanra megkapta őket. Elsőbbséget kértünk mindenütt, úgyhogy pár nap múlva meglesznek az adatok. – Összefonta a karját a mellkasán, és hozzátette: – Tudod, ez tényleg szomorú. Ismerek pár embert az Akadémián, akik mindent megadnának azért, hogy vethessenek egy pillantást az űrlift alapjára.

Marcel erre nem mondott semmit.

– Amennyiben a leszállóegység rendben működik – folytatta Beekman talán megkérhetnénk Hutchot, hogy nézzék meg. Mielőtt feljönnek ide.

– Szó sem lehet róla! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő modorban Marcel. – Ha a leszállóegység működik, hazahozzuk őket. Azonnal. Semmi kitérő, semmi megálló.

 

 

Nicholson kapitány óvatosan áthárított minden felelősséget Wetheralra, aki a jelentése szerint engedély nélkül vitte el a gépet. Az írásban célzott rá, hogy az utasok talán felajánlottak a pilótának egy komoly összeget a szolgálataiért. Hozzátette, hogy maguk az utasok valószínűleg nem tudtak arról, hogy nincs repülési engedélyük. És mert az egyik utas Gregory MacAllister, a híres író és szerkesztő volt, a kapitány azt javasolta, hogy a vállalat vezetői igyekezzenek szemet hunyni az eset felett. Ha MacAllister életben marad – érvelt Nicholson –, veszedelmes ellenfél lesz, ha úgy ítéli meg, hogy a TransGalactic felelős az ügyben, és pert indít. Ha pedig nem éli túl, nem sok előny származna abból, ha még a síron túl is üldöznék. A vállalatnak kétségkívül sikerülne kártérítést bezsebelnie a szerkesztő örököseitől, de a hírnevét súlyos csapás érné. A legjobb az lenne, ha szerencsétlen balesetnek minősítenék az ügyet.

Nicholson étvágytalanul rágcsálta a reggelijét, és próbált elbeszélgetni az asztalánál ülő utasokkal, közben friss híreket kapott Clairveau-tól. A felszínen rekedt embereket óriási repülő rovarok támadták meg, és egy erdő mélyén találtak egy kápolnát. A lényeg az volt, hogy továbbra is tartották az ütemtervet, és pillanatnyilag csak ez számított.

Az eset egyvalamire megtanította Nicholsont: soha többé nem hagyhatja rábeszélni magát arra, hogy megszegje a szabályokat. Soha többé. Semmilyen indokkal. Egyik-másik vendége néha visszarángatta az asztalhoz olyan kérdésekkel, hogy hol van ajándékbolt a Csillagfény-fedélzeten, vagy hogy miféle bált rendeznek az ütközés éjszakáján. A kapitány ide-oda tologatta a villájával a rántottáját a tányérján, és a lehető legjobb válaszokat adta, amik teltek tőle.

De ezekben a percekben is messze járt gondolatban. Egyetlen rossz döntést hozott – engedett MacAllisternek –, és most fennállt a veszély, hogy nullára leírta vele egy egész élet tisztességes munkáját. És még csak nem is ő találta ki. Sőt, a szerkesztő nyomást gyakorolt rá. Olyan helyzetbe került, amelyben nem győzhetett egy erőszakos, nagy hatalmú utassal szemben. Még a vezetőség sem támogatta volna, ha MacAllister megsértődött volna.

Mérhetetlenül dühítőnek találta az egészet.

A csuklóján viselt adóvevő rezegni kezdett. Könnyed mozdulattal a füléhez emelte; az ügyeletes tiszt jelentkezett:

– Kapitány úr, bizalmas üzenete érkezett. A vállalattól.

A vezetőség végre – első ízben – reagált a helyzetre.

– Egy perc múlva ott leszek – suttogta a készülékbe. Ó, uram, add, hogy most az egyszer megússzam! – fohászkodott magában. A szájához érintette a szalvétáját, felállt, és elnézést kért az utasoktól, arra hivatkozva, hogy fontos döntést kell meghoznia. Elbűvölő mosolyt villantott a hölgyekre, férfiasan kezet rázott a hölgyek kísérőivel, és mialatt elsietett, hallotta, hogy valaki rendes fickónak nevezi a háta mögött.

Egyenesen a hídra ment, a szíve hevesen dübörgött. Az ügyeletes tiszt, aki az arckifejezése alapján átérezte, mennyire komoly a helyzet, udvarias főhajtással üdvözölte. Nicholson viszonozta a köszöntést, leült az ülésébe, és utasította az MI-t, hogy adja a képernyőre az üzenetet.

 

Feladó: műveleti igazgató

Címzett: Evening Star kapitánya

Szigorúan bizalmas!

 

Erik, tudnod kell, hogy komoly felelősségre vonások következhetnek. Mindent tegyél meg annak érdekében, hogy MacAllister életben maradjon! Talán nem ártana, ha felvennéd a kapcsolatot a Prescott-tal.

Baker

 

„Ha felvennéd a kapcsolatot a Prescott-tal...”

A Prescott ügyvédi iroda az űrben és idegen világokon történt balesetekre szakosodott. Baker ezzel azt üzente neki: számítson rá, hogy felelősségre vonják. Ez a pályafutása végét jelentette volna, méghozzá igen gyorsan. Ha vádat emelnek ellene, isten tudja, mi történik vele...

Nicholson magába roskadva bámulta a képernyőn fénylő sorokat. És hirtelen irigyelni kezdte MacAllistert.