TIZENHARMADIK FEJEZET

„Az ostoba alak egyik biztos ismertetőjele, hogy a vadon dicsőségéről zagyvál. Holdfény. Friss, hűvös levegő. Az ágak között susogó szél. A magasban köröző madarak. Biztosra vehetjük, hogy az ilyenek csak virtuális kirándulásokon vesznek részt. Ez az egyetlen módja annak, hogy az ember ne hordja be a sarat a házába.”

(Gregory MacAllister: Cserkészkedés és más aberrációk, a Szerkesztő szabadlábon című kötetből)

A széthullásig hátralévő idő: 240 óra (becsült adat)

Havat olvasztottak, felforralták a vizet, és miután lehűlt, ittak belőle. A leszállóegységben is volt víz, de azt gyakorlatilag nem emelhették ki. MacAllister azt jósolta, hogy legkésőbb estére mindannyian tele lesznek csalánkiütéssel. Aztán megkomolyodva azt fejtegette, hogy meg kell tanulniuk vadászni. A becslések szerint hatnapi élelemkészlettel rendelkeztek.

– Ez azt jelenti – tette hozzá a szerkesztő –, hogy alaposan kiéhezve fogunk megérkezni Tesshez.

Az úti céljuk délnyugatra volt, de nem indulhattak el rögtön abba az irányba, mert sehogyan sem tudtak átkelni a hasadékon, ami kettévágta a tájat, ameddig a szem ellátott.

Hótalpakat készítettek maguknak, a felszerelést és az ennivalót plasztikzsákokba, illetve a két hátizsákba rakták. Hutch átadott MacAllisternek egy fűrészt, és megmutatta neki, hogyan használhatja. Végül vetettek még egy utolsó pillantást a toronyra és a kondenzátorokra, és nekivágtak a síkságnak.

– Egy két-napon belül eléritek a hómentes vidéket – közölte velük Marcel. Ez végre jó hír volt, mert a szilád talajon sokkal gyorsabban haladhattak. A két idősebb férfi sokat küszködött már a kezdet kezdetétől fogva. Alig tettek meg egy-két kilométert, és Nightingale-nek máris vízhólyag nőtt a talpára, amit Hutch lekezelt a mentődobozban talált kenőccsel. Egy újabb óra elteltével MacAllister sántított, és folyamatosan morgott.

Ráadásul rögtön komoly akadály állta útjukat: maga a hasadek. Az északi pereme mentén haladtak, viszonylag lassan, hogy MacAllister és Nightingale bírja az iramot. Hutch fejében megfordult a gondolat, hogy a szerkesztőnek talán igaza volt, és a toronyban kellett volna hagyniuk őt, illetve Nightingale-t.

Egy kisebb ligethez érve pihenőt tartottak, és botot vágtak mindenkinek, hogy segítsék a járást.

– Nincs rá szükségem – tiltakozott Kellie.

– Azért csak legyen a kezedben! – válaszolta eltökélten Hutch. Bármikor jól jöhet.

Nightingale hálásan vette át a sajátját. MacAllister elszántan játszotta a kemény fickót, akinek semmi baja, és mosolyogva kijelentette:

– Jól nézünk ki a botokkal. És erősítik az ember önbizalmát.

Délutánra járt már az idő, amikor végre elérték a hasadék végét. Fokozatosan zárult össze, rajta túl már ismét bontatlan hómező terült el. A csapat ekkor délnyugati irányba fordult.

Mindeddig csak madarakat láttak – amiket Nightingale alig palástolt ijedtséggel figyelt –, de röviddel az irányváltás után találkoztak egy teljesen kifejlett helyi vadállattal. Akkora lehetett, mint egy földi jávorszarvas, a testét bozontos, fehér szőr borította. Hutchnak a teremtmény kék szemébe nézve az a benyomása támadt, hogy értelmes lénnyel van dolguk. Ezzel együtt nem tűnt különösebben veszedelmesnek. Egy jéghideg patakba dugta az orrát, és nem emelte fel a fejét akkor sem, amikor a csapat a közelébe ért.

Az emberek ettől függetlenül elővették a fegyverüket, felcsavartak az energiaszintet, és távolabbra húzódtak egymástól, hogy baj esetén szabadon használhassák a fűrészeket.

A lény mindegyiküket sorban megnézte. Hutchot különösen sokáig figyelte, mintha felismerte volna, hogy ő a társaság vezetője.

Hutch a társai aggodalmas képére és reszkető kezére nézve arra a következtetésre jutott, hogy ők ugyanakkora veszélyt jelentenek rá, mint a helyi vadállat, és gondosan úgy helyezkedett, hogy ne kerüljön MacAllister lővonalába.

Amikor az utolsó ember is elhaladt a lény mellett, alaposan meglepte őket, mert hirtelen fellökte a felsőtestét, és a két hátsó lábán ágaskodott. A nyakát csontgallér fogta körül, amiből két hosszú tüske ívelt előre. A hasát és hátát szarulemezek védték, a karmai tőrökre hasonlítottak. A szájában háromszög alakú, eles fogak sorakoztak, és örökös vigyorgásával egy aligátorra emlékeztette Hutchot.

– Elcserélném a fogaimat az övéire – suttogta MacAllister.

A lény rávicsorgott Nightingale-re, aki azonnal megdermedt.

– Mindenki maradjon nyugton! – mondta erős hangon Hutch. Az exobiológus teljesen mozdulatlanul állt, és a szemét tágra nyitotta. Hutch lassan beóvakodott a férfi és a teremtmény közé, mire a lény felé fordította hosszúkás pofáját, majd visszanézett Nightingale-re, mintha tétovázott volna.

– Nem szerepelünk az étlapján – jegyezte meg halkan Chiang.

MacAllister ingerülten horkantott egyet.

– De mire rájön erre – válaszolta –, addigra valaki sántítani fog!

Az állat továbbra is meredten nézte őket, talán ellenséges lépésre várt. A teljes erőre állított fűrész hatótávolsága éppen csak elérte az öt métert. MacAllister a lényre szegezte a fegyverét, az ujja a kapcsológomb felett lebegett. Lőni készült.

– Várjon! – szólt rá Hutch, a szemét a lényen tartva. – Ne tegye, MacAllister! Mindenki kezdjen el hátrálni! Lassan és óvatosan.

– Miért nem öljük meg, amíg megtehetjük? – kérdezte konokul a szerkesztő.

– Lassan és óvatosan – ismételte Hutch.

– Nagy hibát követünk el – jelentette ki MacAllister, és a pilótára sandított.

Hutch immár szigorú hangvétellel szólt rá a szerkesztőre:

– Csinálja, amit mondtam!

Az állat még néhány pillanatig figyelte őket, aztán szemmel láthatóan kiveszett belőle az érdeklődés. Visszazuhant négy lábra, beledugta az orrát a patakba, és tovább ivott.

Miután jócskán eltávolodtak tőle, Kellie jól hallhatóan hosszan kifújta a levegőt.

Nightingale úgy gondolta, hogy egész jól jött ki a kalandból. Úgy érezte, megállta a helyét, és hitt abban, hogy szükség esetlen képes lett volna használni a fegyverét. Ugyanakkor nem tudott parancsolni a kezének, ami láthatóan remegett.

– Jól vagy? – kérdezte tőle Kellie.

– Igen – bökte ki bólogatva Nightingale, és mosolyogni próbált. Iránytűjük ugyan nem volt, de Marcel folyamatosan nyomon követte őket a Wendyről, és alkalmanként szólt nekik, hogy módosítsák az irányt. Továbbra is sivár, hideg és elhagyatott táj vette körül őket, és egyre több dombot láttak meg a messzeségben. Néha egy-egy madárraj húzott el felettük.

Nightingale közel sem volt olyan kondícióban, amit ez a fajta erőfeszítés megkövetelt volna. Mindene fájt. Ugyanakkor vigaszt és erőt merített a tudatból, hogy MacAllister még nála is jobban kínlódik. Hutch mostanra rájött, hogy olyan emberek vannak a társaságában, akik talán még a mosdóba is taxival mentek, és gyakran rendelt el pihenőt.

A másik négy ember folyamatosan beszélgetett. Chiang és a két nő a látszat szerint befogadtak az érdes modorú MacAllistert. Nightingale egy rövid időre úrrá lett a természet adta félénkségén, és megpróbálkozott néhány szellemes megállapítással vagy humoros megjegyzéssel, de a dolog nem működött. Valahogy senkit sem érdekelt, senki sem figyelt rá. Megmaradt kívülállónak, így fokozatosan bezárkózott, és csak arra ügyelt, hogy tartsa az iramot.

Nem így kellett volna lennie. Elvégre csak ők voltak öten emberek az egész bolygón. Egyedül ennek a ténynek köszönhetően össze kellett volna tartaniuk, nem lett volna szabad kirekeszteniük egyik társukat. Ez így nem volt tisztességes, különösen annak fényében, hogy Nightingale találta ki, hogyan maradhatnak életben.

Nightingale napnyugtára erősen sántított, és Kellie folytonos támogatására szorult. Megérkeztek egy tisztásra, és Hutch aznapra véget vetett a menetelésnek. Nightingale a földre roskadt, kikapcsolta a védőmezőjét, lerángatta a lábáról a cipőjét, és masszírozni kezdte a lábát, ami valami szédítően jólesett neki. Elővette a kenőcsöt, és bedörzsölte vele a talpát. Hamarosan kellemes melegség áradt szét a lábában, ami általános megkönnyebbülést hozott magával.

A többiek elcsendesedtek.

És ekkor valami megmozdult a bokrok között.

Mindannyian előkapták a fegyverüket.

A bozótból előbukkanó lény úgy nézett ki, mint egy nagy skorpió. Egy gyerekkocsi méretű skorpió. A fejéből két csáp állt ki, amelyek lassú, szabályos ritmusban lengedeztek. A csáprágója jól hallhatóan csattogott. Nyolc lábon járt, a testéhez képest aránytalanul rövid farka kétosztatú volt.

– Ne mozduljatok! – parancsolta Hutch.

Már nem számított. Amint kimondta, a lény Chiang felé lódult. Chiang hanyatt esett, és vadul lövöldözött. Hutch és Kellie egyszerre lőttek, és mindketten célba találtak. A lény fejhangú visítást hallatott, irányt váltott, és Hutch felé futott. Ismét eltalálták, mire egy sziklatömbre zuhant, gurult egyet fektében, aztán a hátán feküdt, és erőtlenül mozgatta a lábait.

– A legnagyobb rovar, amit valaha láttam – jelentette ki Chiang, és feltápászkodott.

– Egész jó fegyver – állapította meg MacAllister, a fűrészét nézegetve. – Mikor ürül ki? Mennyi energia van benne?

– Magatól feltöltődik – válaszolta neki Hutch –, ahogyan a Flickinger-generátora is. De igen, megvannak a korlátjai. Ne játsszon vele!

A lény természetesen nem skorpió volt. Jelentősen eltért a földi skorpióktól, nem csupán a mérete és a farka tekintetében, ami nem tartalmazott fullánkot. A tora és a potroha közötti szűkületet alig lehetett látni. A szeme és a szelvényei is másként néztek ki, és az ollója is kisebb volt. A fejét vastag páncél védte. Nightingale a lényt bámulva immár sokadszorra sajnálkozott azon, hogy nem vizsgálták meg a Maleiva III élőlényeit.

A támadás előtt mindannyian arra gondoltak, hogy a tisztáson maradnak éjszakára, de most úgy vélték, hogy jobb volna továbbmenni.

Nightingale-nek nem sikerült hozzászoknia a rövid napokhoz. Mire egy újabb óra elteltével végre letáboroztak, halálos fáradtság és mardosó éhség gyötörte. Egy ritkás erdőben voltak, egy hosszú, szelíden ívelő dombgerincen. A sötétség gyorsan borult rá a tájra. Odafent az űrhajók méltóságteljes lassúsággal siklottak át a csillagképeken, és Nightingale a fél lelkét odaadta volna azért, hogy odafent lehessen. Ugyanakkor szentül megfogadta, hogy ki fog tartani.

Elővették a készételeket.

Senki sem ehhez az időjáráshoz öltözött. MacAllister viselte a legvastagabb ruhadarabot: egy fekete pulóvert. A két nő kezeslábast viselt, Chiang csupán egy vékony melegítőfelsőt és rövidnadrágot. Nightingale hosszúnadrágja és melegítőfelsője is sokkal melegebb éghajlathoz illett. Mindez persze nem számított volna, ha nem kellett volna kikapcsolniuk a védőmezőjüket ahhoz, hogy egyenek.

Fát gyűjtöttek, és tüzet gyújtottak. Amikor már felszöktek a lángok, aktiválták a készételek dobozait, amik percek alatt megfőzték a tartalmukat. Aztán, mintha csak összebeszéltek volna, olyan közel húzódtak a tűzhöz, amennyire csak lehetett, kikapcsolták a Flickinger-generátorukat, és befalták a csirkehúst, marhaszeletet, vagy ami éppen akadt a választékban. Ezen az estén mindenkinek ízlett minden.

Kellie kávét készített. Nightingale olyan gyorsan evett, ahogyan csak a száján befért, majd sietve aktiválta a védőmezőt. Gyűlölte így felzabálni az ételt, amikor ennyire kiéhezett, de túl hideg volt ahhoz, hogy sokáig rágcsálja.

Vacsora után haditanácsot tartottak, és egyetértettek abban, hogy ideje kipróbálni a helyi élelemforrásokat annak érdekében, hogy takarékoskodjanak a készételekkel. Amennyiben kiderült volna, hogy az itteni vadak nem ehetők, kénytelenek lettek volna fejadagokra osztani a rendelkezésükre álló ételeket. Az erdőben lenniük kellett vadaknak, viszont mindenki elszörnyedt, amikor Kellie felvetette, hogy a skorpiók talán szolgálhatnak élelemforrásként – ha felbukkan még néhány.

Ekkor félretették a témát, mert senki sem akart tovább beszélni róla.

Megkérdezték Nightingale-t, akit a bolygó szakértőjének tartottak. Tudja-e, mire számíthatnak? Meg lehet enni a helyi állatokat, vagy sem?

– Fogalmam sincs – felelte a vállát vonogatva. – Senki sem tudja. Túl gyorsan lett vége az expedíciónak, és amit megtudtunk, abból nem vontunk le következtetéseket. A Süllyesztő élőlényei levoglükozánt használnak, és nem dextrózt. Eddig rendben van. DNS-t használnak, hogy fehérjéket állítsanak elő, és ezzel sincs gond. Lehet, hogy jutunk némi tápanyaghoz, ha megesszük őket, de én kételkedem ebben. Legalább ugyanennyi esélyünk van rá, hogy az itteni állatok húsa mérgező számunkra. Miután vannak tartalékaink, és csak néhány napról beszélünk... – Elhallgatott pár pillanatra, aztán ismét belelendült: – Nem kell huzamosabb ideig itteni ételeken élnünk. Lényegében arról van szó, hogy az étvágyunkat kell csillapítani. Adagolhatjuk az ételt, fél adagokon is kihúzzuk egy darabig. De ez nem fog segíteni az öreg fickóknak abban, hogy nagy távolságokat tegyenek meg. És gyakorlatilag sehogyan sem győződhetünk meg arról, hogy az étel tartalmaz-e toxinokat és allergéneket. Ha van benne mondjuk, egy toxin, azt az immunrendszerünk talán nem ismeri fel, vagy ha igen, akkor nincs ellene védelmünk. Szerintem megehetjük az itteni vadakat, de természetesen nem kezeskedhetek semmiért.

Hutch bólogatott, és a Wildside-on várakozó Embryt hívta, hogy a tanácsát kérje.

– Az lesz a legjobb, ha nem mentek a közelébe semmiféle ottani élőlénynek – jelentette ki az orvos.

– Akkor itt hamarosan lesz néhány nagyon éhes ember – vetette ellen Hutch.

Embry nem vesztegette az időt arra, hogy dühbe guruljon, azonnal felfortyant:

– Inkább éhesek legyetek, mint halottak!

Ekkor hosszas hallgatás következett. A csendet végül Embry törte meg:

– Ha tényleg ezt kell tennetek... valaki kóstolja meg az ételt! Egy nagyon keveset nyeljen le belőle! Nagyon-nagyon keveset. Aztán várjatok. Legalább fél órát. Ha az illető nem kezd el hányni, vagy nem lesz hasmenése...

– Vagy nem csuklik össze – szúrta közbe MacAllister.

– ...vagy ha nem csuklik össze, nyerők vagytok – fejezte be a mondatot Embry, majd vett egy mély lélegzetet, és hozzátette: – Hutch, bűnösnek érzem magam azért, mert így alakultak a dolgok.

– Semmi gond – felelte Hutch. – Nem te okoztad a földrengést.

– Attól még... szóval, szeretnék sok szerencsét kívánni. És ha tudok bármiben segíteni, készen állok.

– Tudom – válaszolta egyszerűen Hutch.

Ezen az első napon tizenegy kilométert tettek meg, ami nem is számított rossznak, tekintve, hogy későn indultak, ráadásul meg kellett kerülniük a hasadékot, és mindvégig hóban gázoltak.

Természetesen semmiféle agyféleség nem állt rendelkezésükre. Nightingale elhelyezkedett a tűz közelében, amilyen kényelmesen csak tudott, és azon tűnődött, hogy lesz-e még olyan az életében, hogy nem fáj semmije.

Már kora este úgy döntöttek, hogy nem próbálják a megszokott időértelmezés szerint felosztani a tizenkilenc órás napot, mert igazából senki sem tudott mit kezdeni azzal, hogy például délelőtt kilenc óra van. Ehelyett olyan fogalmakban gondolkodtak és beszéltek, mint szürkület és hajnal, dél és éjfél. Nagyjából kilencórányi sötétségre számítottak, és ezt az időszakot négy őrségre osztották fel úgy, hogy az éjfélt a Morgan felkelése fogja jelezni.

Nightingale lecsatolta az oxigénkonverterét, és lerakta maga mellé, ahol tovább dolgozhatott anélkül, hogy nyomta volna a vállát. Aludt egy darabig, aztán felébredt. Látta, hogy a tűz már leégett, és hallotta, hogy valaki új ágakat dobalt rá. Ekkor ismét aludt valamennyit, még végül azon kapta magát, hogy a csillagokat bámulja.

A Morgan a nyugati égbolton járt, és éppen négy csillag vette körül négyzet alakban. A négyzet alatt is pislákolt néhány csillag, mintha szára lett volna. Nightingale úgy vélte, hogy egy primitív nép gyermekei alighanem beleláttak valamit az alakzatba. Talán virágot, talán fát. Vagy egy serleget.

A Morgan... eléggé hétköznapi név egy egész világ gyilkosának – gondolta Nightingale.

Ott villózott az ágak között, az égbolt legfényesebb csillaga volt.

Felhők érkeztek nyugat felől. Mire Chiang letérdelt Nightingale mellé, és szólt neki, hogy ő következik, úgy beborult, hogy az egyetlen fényforrás a tűz maradt.

Nightingale ellenőrizte a fűrészét, és feltette az éjjellátó szemüveget. Egy gerincen táborozták, ahonnan kilométerekre elláttak minden irányban. Nightingale elnézett délnyugat felé, és azt látta, hogy másnap át kell majd vágniuk egy keskeny völgyön, aztán sokáig fognak felfelé gyalogolni egy sűrű erdővel benőtt, meredek hegyoldalon.

Hópelyhek hullottak a karjára.

Végignézett az alvókon. MacAllister hóból formált párnát magának. Kellie alighanem álmodott, és az arckifejezéséből ítélve kellemes dolgokról. Hutch valószínűleg ébren volt, de mozdulatlanul feküdt, és az arcára sötét árnyék vetült. Chiang még fészkelődött, hogy minél kényelmesebben elhelyezkedhessen.

Nightingale máskor és máshol gyűlölte volna az őrszolgálatot. Szerette lefoglalni valamivel az elméjét. Úgy tartotta, hogy kárba veszett idő az, amit nem egy könyv olvasásával, kutatómunkával vagy egy-egy probléma megoldásával tölt. Sosem vágyott olyasmire, hogy egy vadon közepén ácsorogjon, és a sötétséget bámulja. De ezen az éjszakán, ahogy ott állt a gerincen, a hóesésben, különös módon jól érezte magát. Egyszerűen csak élvezte, hogy él, és magánál van.

Marcel visszavitte a Wendyt a Süllyesztőhöz. Jobban érezte magát attól, hogy közelebb van a felszínen tartózkodó emberekhez. Éppen befejezték az első kört a bolygó körül, amikor Beekman megérkezett a hídra, és bejelentette:

– Marcel, befejeztük a rudak anyagának elemzését.

– És...?

– Karbon nanocsövekből vannak.

– Milyen micsodákból?

– Pontosan abból az anyagból, amit én is használnék, ha űrliftet akarnék építeni. Rendkívül könnyű, ugyanakkor hihetetlenül nagy a szakítószilárdsága – magyarázta Beekman, közben letelepedett egy ülésre, és átvette a kávéval teli poharat, amit a kapitány nyújtott felé. – Egy számunkra tökéletesen új technológiáról beszélünk. Alighanem forradalmasítani fogja az építőipart. – Ivott egy kortyot, majd gyanakodva sandított a kapitányra, és megkérdezte: – Mi a baj?

– Nem tetszik a lenti csapat megmentésére kiötlött terv – vallotta be Marcel.

– Mert?

– Túl sok a hibalehetőség – felelte Marcel. – Lehet, hogy Tess nem fog tudni felszállni. Még az is megtörténhet, hogy nem érnek oda időben. Vagy a kondenzátorok és a fedélzeti tüske nem lesznek kompatibilisek. Egy földrengés eltemetheti azt a nyomorult gépet úgy, hogy nem lehet kiemelni.

– Nem tudom, hogy mindezeken hogyan segíthetnénk – jegyezte meg a tudós.

– Szeretném, ha lenne egy tartalék terv.

– Hát persze... – felelte türelmesen mosolyogva Beekman. – Ki ne szeretné! Mit javasolsz?

– Van az a hajó, ami a Quraqua felé tart, a Boardman – kezdte Marcel. – Jó nagy, és tele van építőanyaggal. Főleg olyannal, amiből a felszíni állomásokat rakják össze. Belenéztem a rakományjegyzékbe. Több száz kilométer kábelt szállít. – Gondosan kihangsúlyozta a „kábel” szót, hogy Beekman azonnal megértse, hová akar kilyukadni.

– Folytasd! – kérte Beekman tökéletesen szenvtelen arccal.

– Jó, szóval, ha szereznénk kábelt a Boardmanről, és összeraknánk belőle egy kábé háromszáz kilométeres darabot – fejtegette Marcel –, aztán az egyik végét hozzáerősítenénk egy komphoz, és...

– ...és lecsapnánk valahová a kompot – fejezte be a mondatot Beekman.

– Pontosan. Levinnénk olyan mélyre, amennyire csak lehetséges, ami valószínűleg néhány kilométeres magasságot jelent. Aztán lezuhanna. De a kábel vége odalent volna, a felszínen.

– És annál fogva felhúznánk őket – tette hozzá Beekman.

Marcel úgy vélte, hogy a megoldás eléggé egyszerű, de aggodalmasan rákérdezett:

– Nem menne?

– Nem – felelte egyszerűen Beekman.

– Miért nem, Gunther?

– Mekkora a kábel tömege?

– Nem tudom.

– Rendben, akkor most figyelj! – kérte a tudós. – Tegyük fel, hogy métere három kilogramm. Az még igazán nem nehéz.

– Világos.

– Ez azt jelenti, hogy egy kilométer kábel három tonna.

Marcel felsóhajtott.

– És ez még csak egy kilométer – folytatta Beekman. – Azt mondod, leérni a felszínre orbitális pályáról? Háromszáz kilométert mondtál?

Marcel elvégezte fejben a szorzást. A kábelnek körülbelül kilencszáz tonnát kellett volna elbírnia.

– Érted már, hogy mi a gond? – kérdezte a kutató.

– Hányadán állunk a könnyebb anyagokkal? – vetette fel Marcel. – Mondjuk, a kenderkötéllel? Kender is van a Boardmanen.

Beekman krákogott egyet, és a fejét csóválva felelt:

– Nem hiszem, hogy egy ilyen kötélnek olyan nagy lenne a teherbírása. Mit gondolsz, mennyit nyomhat egy méteres darabja?

Egy darabig csendben kortyolgatták a kávéjukat, aztán beszeltek a lenti soros őrrel, Nightingale-lel. Van valami gond? Reggel mikor akarnak indulni? Hogy bírják a megpróbáltatásokat?

Marcel az utolsó kérdést arra szánta, hogy a saját állapotáról szóló válaszra késztesse Nightingale-t, de a férfi csak annyit felelt, hogy mindenki jól van.

Marcel észrevette, hogy lélekben kezd eltávolodni azoktól, akik odalent rekedtek. Mintha máris odavesztek volna.