HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

„Mindnyájunkat érint az úgynevezett magányos lovas szindróma. Hiszünk a maszkos idegenben, aki hajnalban érkezik, állig felfegyverkezve, és a legegyszerűbb, legközvetlenebb módon rendezi a problémákat. Ez a 20. századból származó karakter annak köszönheti a hosszas fennmaradását, hogy a legősibb ösztöneinkre hat, és azt képviseli, ami valóban lennénk, ha megtehetnénk. Hogy nemcsak a bátorságunk vagy a képességünk hiánya miatt nem érünk el eredményeket, hanem azért sem, mert a világ egész egyszerűen nem így működik. Amikor leszáll a sötétség, és vihar közeleg, akkor járunk el helyesen, ha felkészülünk arra, hogy segítsünk magunkon. Mert nem fog segíteni rajtunk sem a maszkos idegen, sem senki más, ez olyan biztos, mint az, hogy a csillagok körbe-körbe járnak odafenn.”

(Gregory MacAllister: Eve Shiu-Chao Bevezetés az elveszett mitológiába című könyvének előszavában)

 

 

A Rosszhír-öböl közelében szálltak le egy hegygerincre. Hóvihar tombolt körülöttük, a föld folyamatosan rázkódott. Hutch újra meg újra felriadt nyugtalan álmából. Az ébrenlét perceit – Kellie-vel együtt – azzal töltötte, hogy reménykedve hallgatta az orbitális pályán dolgozó csapatok helyzetjelentéseit.

Hallották, amint Janet Hazelhurst parancsokat osztogat a Kívülállóknak, akik felkészültek arra, hogy leválasszák az alfának elnevezett rudat az ellensúlyról. Hallották, amint John Drummond csapata megbeszéli a részleteket ahhoz, hogy minden a megfelelő irányba mutasson. Hallották, amint Abel Kinder a találkozó helyszínéről vitatkozik Drummonddal: „könnyebben odaérnek, de az időjárás kétesnek tűnik, úgyhogy északabbra kell húzódnunk”.

Hallották, amint Miles Chastain és a komppilóták megtervezik a feladataik végrehajtását. Aztán a kora reggeli órákban Marcel jelentkezett, hogy megadja Hutchnak a hálóval való találkozó helyszínének koordinátáit, valamint a magasságot és az időt.

– Kicsit változtathatunk még rajta – mondta –, de nem sokat. A találkozásnak pontosan huszonöt óra tizenegy perckor kell megtörténnie. Holnapután, három órával a napkelte után. 10276 méteres magasságban.

– Tízezer-kettőszázhetvenhat? – kérdezte Hutch. – Mi fog történi, ha hetvenötön repülünk?

– Abból még nem lesz baj – felelte Marcel nevetve –, de a pontosság létfontosságú. Úgy számoljuk, hogy amikor a háló a legmélyebb pontra ér, a nyílása közepe hetvenhaton lesz. A száj átmérője ötvenhárom méter. A leszállóegység körülbelül tizenöt méter széles a legszélesebb részén. Ez azt jelenti, hogy tizenkilenc méternyi mozgástered lesz minden irányban.

– Értem. Valószínűleg menni fog. Mennyi időnk lesz rá?

– Nagyon pontosnak kell lenned. Néhány másodperced lesz – válaszolta Marcel. – Nekünk idefent nagyon jól kell időzítenünk, hogy a háló pontosan oda érkezzen, ahol lennie kell. De csak áthúz majd azon területen. Egy dobásod lesz. A háló megérkezik, ereszkedik, és elindul felfelé. Ezt követően eltűnik onnan.

– Értem. Rendben.

– Egész idő alatt veled leszek – ígérte Marcel. – De ha mégsem, akkor is elboldogulsz.

– Ezt örömmel hallom – jelentette ki Hutch. – Már kezdtem aggódni. Miért fordulhat elő, hogy nem leszel velem?

– Nagy a valószínűsége, hogy a rossz időjárási viszonyok miatt megszakad az összeköttetés – magyarázta Marcel. – De megkaptad az adatokat, és akármi történik is, látni fogod a hálót, amikor közeledik. Rendben?

– Aha... jól hangzik.

 

 

Hutch és a társai továbbra is hallgatták az adásokat, mialatt Beekman és a csapata kitalálták az eljárást, amellyel az aszteroidát tartó hálót átalakíthatták egy jókora zsákféleséggé, ami alkalmas arra, hogy elkapják vele a leszállóegységet. És meghallgattak egy felvételt, ami a magukat immár Kívülállóknak nevező önkéntesek gyűlésén készült. Marcel alighanem úgy gondolta, hogy a mentés résztvevőinek lelkesedése jó hatással lesz a lentiek hangulatára – és jól gondolta.

A parancsnok elmesélte, hogy az önkéntesek zöme a túrahajó utasai közül került ki, néhányan Kellie munkatársai, de még Hutch utasa, Tom Scolari is részt vesz a munkában. („Komolyan mondod?” – kérdezte megrökönyödve Hutch.) Aztán hozzátette, hogy a társaságnak szinte egyetlen tagja sem tett még űrsétát.

Hutch észrevette, hogy Kellie lopva ejtett mozdulattal letöröl egy könnycseppet az arcáról, és elismerő hangon megjegyezte:

– Tényleg keményen dolgoznak.

A Kívülállók közül néhányan hírét vették, hogy a leszállóegység utasai hallgatják őket, és biztatni kezdték a bajbajutottakat.

– Tartsatok ki! – mondták többen is.

– Megyünk értetek! – kiabálta valaki.

– Ne aggódjatok, kihozunk onnan titeket! – mondta magabiztosan egy férfi. – Kerül, amibe kerül!

Odakint tovább üvöltött a szél, és szakadt a hó. A bizakodó üzenetek ellenére a megmenekülés lehetetlenül távolinak tűnt.

 

 

A leszállóegység utasai késő reggel ébredtek. Immár tiszta égbolt borult fölébük. A vihar kitombolta magát, a vastag hótakaró vakítóan csillogott a napsütésben. Felnyitották az utolsó gyümölcskonzerveket, amelyek egy szinte ízetlen pépet tartalmaztak. Arról beszéltek, hogy milyen jó lesz újra rendes reggelit enni, és egyetértettek abban, hogy ideje megnézni a Kékhegyet. Mindannyian a tudatában voltak annak, hogy akármi vár rájuk, ez lesz az utolsó teljes napjuk a Süllyesztőn.

– Hogy néz ki a hegytető? – kérdezte Hutch a másik parancsnoktól. – Mit tudunk róla?

– A csúcs hiányzik – kezdte az ismertetőt Marcel. – A hegy teteje teljesen lapos. Úgy néz ki, mintha valaki egy óriási kaszával levágta volna. De nem lehet látni, mert örökösen felhők veszik körül.

– Az épület a csúcson van?

– Igen. Eléggé romos. Több emelet magas – sorolta Marcel. – Jókora tányérok vannak rajta. Alighanem napelemek, de a jó ég tudja, hogyan termeltek energiát annyi felhő között.

– Régebben talán nem volt ennyi felhő – vetette fel Nightingale.

– Igen, ez lehetséges – ismerte el Marcel. – Egyébként jó nagy az épület. Hatszögletű, egy-egy oldala körülbelül kétszáz méter hosszú. És hozzátenném, itt mindenki meg van győződve arról, hogy az ott az űrlift felszíni állomása.

– Miért? – kérdezte MacAllister.

– A kábel az egyenlítőn fekszik. És a nyugatra lévő tenger tele van maradványokkal.

– A felvonó – mondta Hutch.

– Pontosan – helyeselt Marcel. – Úgy tűnik, hogy a kábel vagy leszakadt, vagy szándékosan levágták. Becslésünk szerint körülbelül tizenegyezer méteres magasságban vált ketté. A felső részét kivontatták az űrbe, az alsó része leszakadt az alapjáról, és az óceánba zuhant.

– Van hely a leszálláshoz? – kérdezte Hutch.

– Ó, bőven. Azzal nem lehet gond.

– Hát jó, ha van valami, amivel nem lehet gond – dörmögte Hutch, majd hangosabban folytatta: – Rendben, Marcel, belevágunk. De először meg kell állnunk, hogy ennivalót szerezzünk. És valószínűleg nem ártana feltölteni a tartályokat. A látótávolság odafent...?

– Nulla.

– Természetesen... azt azért ne felejtsük el, hogy nincsenek szenzoraink! Hogyan fogok leszállni, ha semmit sem látok?

– Majd én irányítalak – ígérte Marcel.

 

 

– Nem tudom elhinni, hogy beleegyeztem – dörmögte MacAllister, mialatt Hutch a csillaghajóról érkező útmutatás alapján új irányba fordította a gépet.

Nightingale krákogott néhányat, és megszólalt:

– Hát, végül is ezért vagyunk itt. Ha nem kapunk néhány választ, sosem fogjuk megtudni, hogy mi történt. – Miután elhallgatott, mereven nézett a szerkesztőre.

Kellie felkacagott, és a pillanatnyi feszültségnek egy csapásra vége lett.

Amikor Beekman emberei elnevezték a bolygó különféle kontinenseit, tengereit és más földrajzi egységeit, a Transitoria nyugati partvidékén végigvonuló hegylánc a Bánat-hegység nevet kapta. A Süllyesztő legmagasabb csúcsai közül többet is magába foglalt, némelyik a hétezer méteres tengerszint feletti magasságot is meghaladta. A maga hatezer-hatszáz méteres magasságával a Kék-hegy nem tartozott a legmagasabbak közé, de a legszebbek egyike volt. A felső részét fehér felhőkoszorú zárta körül. Erdőkkel borított előhegységéből kimeredő, több ezer méteres gránitfalai meredeken nyújtóztak az ég felé.

Marcel megbízta Mira Ameliát, hogy figyelje a hegy környékének időjárását, és lássa el információkkal a leszállóegység utasait. Mira ezenfelül a mentési munkálatok állásáról is folyamatosan tájékoztatta őket. Valahogyan sikerült megőriznie vidám derűlátását úgy, hogy közben nem lett bosszantó. Kellie megjegyezte, hogy Mira kiváló elemző, és nem beszélne így, ha nem gondolná azt, hogy a terv működni fog. Mindenkire ráfért, hogy hallja ezt az értelmezést. Még MacAllister is bátorságot merített belőle, holott őt jól láthatóan megrázta a gondolat, hogy hamarosan belerepülnek egy, a levegőben száguldó, óriási hálóba.

Másfél órával a felszállás után Mira jelentette nekik, hogy a folyó, amely felé közelednek, valamivel odébb a Kék-hegy mellett kanyarodik el.

– Van ott egy-két nyílt terület – tette hozzá –, amelyik megfelel arra, hogy feltöltsétek a gépet. Talán ennivalót is találtok.

Hutch a pocsék időjárási körülmények ellenére – Mira szerint másutt még rosszabb volt a helyzet – magabiztosan vezette a gépet, és zuhogó esőben tette le a déli partra. A környező fákon rengeteg termés tarkállott. Begyűjtötték néhány, tök méretű gyümölcsöt, amit már korábban megkóstoltak. Egészében véve egy kemény héjba foglalt, jókora mazsolára hasonlított, és az ehető része egész ízletesnek bizonyult. A zsákmánnyal visszasiettek a leszállóegységbe, ahol nem verte őket az eső, és percek alatt teleették magukat.

A tekintélyes mennyiségű maradékot elrakták későbbre, ami MacAllister szerint optimizmusra valló tett volt. Ezt követően kifektették a tömlőt, és teletöltötték a tartályokat. Miután végeztek, ismét a levegőbe emelkedtek.

A Kék-hegy a tengerparton állt. Tőle nyugatra a tenger visszahúzódott, a helyén egy irdatlanul nagy kiterjedésű, sáros mocsár maradt.

– A víz most a bolygó másik oldalán van – magyarázta Mira, majd közölte Hutchcsal, hogy módosítson az irányon néhány fokkal, és emelkedjen hatezernyolcszáz méterre. Ezenfelül átküldött pár képet a hegyről, amelyeket a műholdak készítettek.

– Itt elég furcsa – mondta. Az északi oldal egyetlen meredek falból állt, a csúcstól körülbelül háromezer méterig. Egy kilencven fokos szakadék volt az egész.

Nightingale meglepetten bámulta a képet, és kibökte:

– Ez úgy néz ki, mintha mesterséges volna...

– Igen, mi is erre gondoltunk – válaszolta Mira –, és van ott valami – tette hozzá, és kinagyította a kép egyik szakaszát.

Hutch függőleges és vízszintes vonalakat látott a sziklafalon. Valamilyen rácsszerkezet lehetett, és végignyúlt a szakadékon az aljától egészen a csúcsig.

– Mi az? – kérdezte Kellie.

– Fogalmunk sincs. Ha lesz rá lehetőségetek, vethetnétek rá egy pillantást.

Mira ekkor megmutatta nekik, hogy a letapogatok mit láttak abból, ami a felhők között rejtőzött. A hegytető tökéletesen lapos volt, és a közepén ott állt a hatszögletű épület.

Mira felnagyította a képet. Az óriási épület elfoglalta a sima terület legalább hatvan százalékát. Az alsó része vastag növénytakaróba veszett, de azért ablakokat és ajtókat lehetett látni. Hutch felfigyelt arra, hogy az építmény szinte klasszikusan egyszerű és szimmetrikus, vagyis távol áll attól a túlbonyolított és túldíszített stílustól, amely a saját civilizációja építészetét jellemezte már egy jó ideje. A sarkokon hornyok futottak végig, máskülönben nyomát sem lehetett látni díszítőelemeknek.

A legfelső része oldalról nézve egyenetlennek látszott, mintha a legfelső szintek leszakadtak volna. Átlagosan hat emelet magas volt, egyes helyeken több, másutt kevesebb. A tető gyakorlatilag nem is létezett, annyi helyen beomlott, és a védtelenné vált felső helyiségeket hó töltötte meg.

– És íme, így néz ki az, ami a hó alatt van – jelentette be Mira, és küldött egy újabb képet, amit számítógép rajzolt a szenzorok adatai alapján. A leszállóegység utasai termeket, folyosókat és lépcsőket láttak a monitoron. A falak és a mennyezetek számtalan helyen megdőltek vagy össze-roskadtak, látszott rajtuk, hogy bármelyik pillanatban leomolhatnak.

Mira ekkor egy másik képet is átküldött, amely úgy ábrázolta az épületet, ahogyan a fénykorában kinézhetett. A számítógép a bokrokat és gyomokat szobrokkal szegélyzett járdákra és kavicsos udvarokra cserélte, továbbá csillogó üvegeket és vésetekkel díszített ajtókat állított a falakon ásítozó lyukakba. Az építmény így már lélegzetelállító látványt nyújtott.

– Egyébként úgy tűnik, megtaláltuk a hiányzó darabokat – jelentette Marcel.

– A hegytetőről beszélsz?

– És a hegy északi oldaláról – felelte Marcel. – Van egy rakás domb körülbelül húsz kilométerre keleti irányban. Ma már egy nagy folyóvölgy. A gránittömbök java részét betakarta az erdő.

– Ez azt jelenti...

– Hogy nagyon régen vált le az az oldal. Legalább ezer éve. Valószínűleg még régebben.

Hutch nem felelt, így Marcel rövid várakozás után folytatta:

– Jól van. Ha készen álltok, odavezetlek titeket.

– Készen állunk – közölte kurtán Hutch.

– Rengeteg hely van a leszálláshoz – mondta Mira.

– Ezek a felhők sosem tűnnek el innen? – kérdezte MacAllister, a hegytetőt körülzáró felhőzetre célozva.

– Csak néhány hetes megfigyeléseink vannak – felelte Mira. – De mióta megérkeztünk ide, azt a csúcsot folyamatosan felhők takarják. Akárcsak még néhányat abban a hegységben.

Mira ekkor pár fokos iránymódosítást kért. Hutch engedelmeskedett, lassított, és belerepült a felhőtakaróba.

– Minden rendben lesz – biztosította Mira. – Nincs előtted akadály. Kétszáz méterrel vagy a szikla felett.

Odakint a köd egyre sűrűbb lett, és szürkére változott.

Hutch bekapcsolta a tüskét, és megérezte, hogy az ülés nekinyomódik a hátának. Tovább csökkentette a sebességet, leengedte a leszállótalpakat, és függőlegesre fordította a fúvókákat.

Hó hullott a szélvédőre, és valami zavarni kezdte az összeköttetést. Mira hangja beleveszett egy éles sistergésbe. Hutch átváltott egy másik csatornára, és a sáv kitisztult.

– Most érsz a sík terület széléhez – közölte Mira. – Rengeteg helyed van, nem kell aggódnod! Most kérek egy öt méter per másodperces süllyedést!

Hutch végrehajtotta az utasítást.

Valahol alattuk megdördült az ég.

– Hutch, harminc másodperc a leérkezésig!

Hutch a műszereit figyelte, begyújtotta a fúvókákat, nullára csökkentette a sebességet, és tovább ereszkedett.

– Priscilla, mi lesz, ha végképp megszakad az összeköttetés? – kérdezte MacAllister.

Hutchnak túl sok dolga volt ahhoz, hogy válaszoljon.

– Semmi gond – felelte helyette Kellie –, csak megfordulunk, és visszamegyünk oda, ahol tiszta az égbolt.

– Tizenöt másodperc – jelentette Mira. – Állítsd a tüske teljesítményét hetvenöt százalékra!

Lassan ereszkedtek a sűrű ködben, aztán egy alig érzékelhető döccenéssel földet értek.

Hutch erős kísértést érzett, hogy sóhajtson egyet, de ellenállt neki. Kinézett az oldalsó ablakon, és csak néhány méterre látott a ködben.

– Köszönöm, Mira – mondta barátságosan.

– A legnagyobb örömmel segítettem – felelte Mira. – Értesítem Marcelt, hogy megérkeztetek.

* * *

A négy csillaghajó a Star mesterséges intelligenciájának irányításával elfoglalta a helyét az ellensúly mentén, a sárga festékkel megjelölt pontoknál. A legkisebb gépet, a Zwicket körülbelül harmincnyolc kilométer választotta el az aszteroidától. A másik három egyenlő távközönként helyezkedett el a többi, mintegy 332 kilométeren. A Wildside volt a második a sorban, a Star – ami messze a legtöbb tolóerőt tudta kifejteni – a harmadik, és a sort a Wendy zárta.

A hajók elhelyezése komoly fejtörést okozott John Drummondnak és a társainak. Drummond egy, az aszteroida felett lebegő kompban ülve még egyszer ellenőrizte a számításokat, és úgy találta, hogy minden rendben van.

Janet Hazelhurst a matematikus mellett ült, és technikai tanácsadással támogatta a Kívülállókat. Miles Chastain, a Zwick kapitánya szintén egy kompban várakozott. Körülbelül félúton lebegett a Star és a Wildside között, készen arra, hogy segítséget nyújtson bárkinek, aki bajba kerül. A többi kompot a stratégiai pontoknál helyezték el, hogy szükség esetén segíthessenek. Mindenkit, aki az űrbe készült, figyelte valaki a csillaghajók fedélzetéről, hogy azonnal riassza a mentőegységeket, ha valamelyik Kívülálló elsodródna, rosszul lenne, vagy bármilyen, előre nem látható vészhelyzetbe kerülne.

Mivel ilyen sok tapasztalatlan ember készült veszélyes munkát végezni egy alapvetően ellenséges környezetben, nagy volt a valószínűsége annak, hogy valahol valaki megsebesül, kirepül a semmibe, vagy megpróbálja levágni a társa lábát a lézerével.

Szerencsére a védőmezőkben meg lehetett bízni. Ahhoz, hogy valaki az űrben kikapcsolja a generátorát, végig kellett mennie egy bonyolult protokollon. A védőmezők nem kaphattak léket, és a létfenntartó rendszerek rendkívül hatékonyan működtek. Mindettől függetlenül Drummond híven emlékezett még az első űrsétájára, és nyugtalankodott.

A Wildside – most már csak egy Kívülálló-osztag tartózkodott a fedélzetén – az objektumhoz siklott úgy, hogy az orrát mindvégig a rudak felé fordította, és megállt, amikor a szenzorai érzékelték a sárga festékfoltot. Az a folt jelezte a helyet, ahol a Wildside-nak tartózkodnia kellett a manőverek alatt, egyben azt is jelezte, hogy melyik az alfának elnevezett rúd.

Bill elforgatta a járművet, mígnem a hasát mutatta az objektum felé. A teherzsilipje kinyílt, és kilépett rajta két ember. A sötét védőszemüveget viselő alakok kiválasztottak egy jelöletlen rudat, és kivágtak belőle nyolc, körülbelül hat méter hosszú darabot.

Mihelyt végeztek, visszatértek velük a Wildside-hoz. Kettőt bevittek a raktérbe, későbbi felhasználásra, a többit a héjazat mentén helyezték el úgy, hogy hozzáérjenek az alfa-rúdhoz. Ezeket – Janet szakkifejezésével élve – töltőanyagnak szánták.

Miután a helyükre juttatták a rudakat, átállították a lézereiket, hogy olvasztósugarat bocsássanak ki. Aztán munkához láttak. Szikrák röpködtek, a fém felizzott, majd megolvadt. A két férfi rövid idő leforgása alatt hozzáhegesztette a leválasztott rudakat a héjazathoz. Janet éber felügyelete alatt megformálták a jelenleg képlékeny anyagot, nyergeket és hidakat alakítottak ki belőle úgy, ahogyan az előző napokban megmutatták nekik.

A hegesztők egyike, egy Jase Power nevű férfi megjegyezte, hogy szerinte profi munkát végeztek. Janet, ha óvatosan is, de egyetért vele.

– Szép pályafutás várna rátok hegesztőként, ha akarnátok – mondta mosolyogva. – Ha hazaértünk, szívesen írok nektek ajánlólevelet.

Miután végeztek az előkészületekkel, a Kívülállók visszatértek a hajóba, amit a mesterséges intelligencia nyomban biztonságos távolságra vitt.

 

 

– Mit láttok? – érdeklődött Marcel. – Mi van odakint?

– Köd – válaszolta MacAllister.

– Semmit sem látunk – jelentette Hutch. – Nagyon sűrű a köd. A látótávolság legfeljebb öt méter.

– Rendben, akkor most beszéljünk arról, hogy hol vagytok! – javasolta Marcel. – Azt már tudjátok, hogy a hegyről valaha levágták a csúcsát. A keleti oldalon vagytok, ötven méterre a peremtől. Azt nevezzük el hátsó résznek. Talán szükségtelen szólnom, de azért szólok, hogy ne menjetek arra! Az épület egy része benyúlik a szakadék fölé. Az északi részen, ahol az a függőleges fal van. Mira megmutatta? Vagy négyezer méter egyenesen lefelé. Vagyis, ha leszakad alattatok a padló, vagy átmentek egy ajtón anélkül, hogy körülnéznétek, kínos meglepetésben lehet részetek. Azt javaslom, kerüljétek az északi oldalt. Rendben?

– Vigyázni fogunk – ígérte Hutch.

– Az építmény pontosan előttetek van, csak menjetek arrafelé, amerre a gép orra mutat! Körülbelül harminc métert – folytatta Marcel, azzal elhallgatott pár pillanatra, majd hozzátette: – Úgy gondoljuk, hogy pontosan a főbejárathoz vezettünk oda titeket. Keressetek pár lépcsőfokot és alacsony terelőfalakat!

Hutch nyugtázta az információkat.

– Sok szerencsét! – mondta végül Marcel – Hálásak lennénk, ha vizuális összeköttetést is teremtenétek, ha lesz rá egy percetek. Rövidesen ismét jelentkezem.

Hutch aktiválta a védőmezőjét, rátűzött egy mikroszkennert a mellényére, és bekapcsolta.

– Szeretne jönni valaki? – kérdezte a társaira pillantva.

– Én aztán nem – jelentette ki MacAllister. – Már eleget sétáltam ezen az utazáson. – Szorult bele annyi becsület, hogy mialatt beszélt, szégyenkezve lesütötte a szemét. – Ez a játék a fiataloknak való.

Kellie jelentkezett, de Hutch ezt nem tartotta jó ötletnek.

– Ha te és én odakint leszünk – magyarázta –, és történik velünk valami, nem lesz senki, aki vezetné a gépet. Szóval, maradnod kell. Ha szeretnél, bemehetsz majd, ha visszatértem.

– Ezek szerint én vagyok az egyetlen, aki elkísérhetlek – mondta Nightingale.

– Nem muszáj, ha nem akarod.

– Őszintén szólva – felelte Nightingale, és a mellényért nyúlt –, a világ minden kincséért sem hagynám ki. – Felkapta az egyik hámot, és megkérdezte: – Szükségünk lesz levegőtartályokra? Elég magasan vagyunk.

– Nem kellenek – válaszolta Hutch. – A konvertereknek kicsit jobban kell hajtaniuk, de bírni fogják. Minden rendben lesz.

Lézerfűrészeket, plasztikzsákokat és jegyzettömböket vettek magukhoz, és a mellényük zsebeibe süllyesztettek mindent. Felvettek egy-egy hátizsákot is, hogy legyen miben szállítani a leleteket. Hutch a csuklójára szíjazott egy lámpát, és miután észrevette a feltekert kúszónövényt, amit átcipelt az erdőn, azt is a vállára vette.

– Sosem lehet tudni – szólt oda a meglepetten pislogó Kellie-nek.

– Úgy nézel ki, mint Jack Hancock – felelte Kellie, a korszak filmjeinek népszerű kalandor-régészére célozva.

Kinyitották a zsilipet, Hutch kinézett – nem látott mást, csak a ködöt –, majd leereszkedett a létrán. Nightingale állított a fűtőegysége hőszabályzóján, és követte a társát. Kellie megkérte őket, hogy lehetőleg ne zuhanjanak le a hegyről, és becsukta mögöttük a zsilipet.

 

 

A kavicsos, keményre fagyott föld hangosan csikorgott a talpuk alatt. A levegő teljesen mozdulatlan volt, a hó kitartóan hullott.

Hutch magányosnak érezte magát. Sosem tartotta remek társaságnak Nightingale-t, aki most arról dörmögött, hogy milyen komor ez a hely, hogy mennyire nem lehet látni semmit, és milyen könnyű volna beletévedni egy árokba. A látási viszonyokat illetően igaza volt. Hutch úgy érezte, a köd szinte érzékelhető súllyal nehezedik rá, összepréseli a testét, és arra kényszeríti, hogy befelé, magába nézzen, mert kifelé úgysem láthat semmit.

Kellie nemrégiben megkérdezte tőle, hogy hisz-e a halhatatlan lélek létezésében. Hutch egészen határozottan nem hitt ilyesmiben. Számára a világ egy matematikai és fizikai törvényeken alapuló, rideg gépezet volt, ami hidrogént, csillagokat és szúnyogokat termelt, illetve csillaghajó-pilótákat anélkül, hogy a legkevésbé törődött volna a termékeivel. De most, mialatt talán az élete utolsó óráit élte, gyötörte a gondolat, hogy ha nem lesz szerencséje, és annak a gigászi szörnyetegnek a gyomrában végzi, a teste atomjai egy szürke levesben fognak lebegni a következő több milliárd évben.

– Ha létezel, és hallasz engem – suttogta halkan, senkinek sem szánva a szavait –, jól jönne egy kis segítség.

– Van itt egy fal – szólalt meg hirtelen Nightingale.

– Látom – felelte Hutch, és szemügyre vette a vállmagasságig érő, lapos tetejű, díszítetlen falat. Megtapogatta, és érdesnek érezte a felszínét, aminek nyomán arra gondolt, hogy alighanem gránitból van.

Meglátták a lépcsőt is, amiről Marcel beszélt, és meglepődve fedezték fel, hogy a fokokat majdnem az emberi léptékek szerint méretezték. Hutch felnézett, és megpillantotta a bejáratot. Ha volt is ajtaja valaha, mára nyomtalanul eltűnt. A nyílásban és a mögötte lévő helyiségben föld- és hóhalmok magasodtak. A küszöb mindkét oldalán szívós, tüskés növények lepték el a padozatot.

Nightingale előrement. A viselkedésével azt üzente: jobb lesz, ha ő kerül szembe elsőnek a rájuk leselkedő veszélyekkel. Hutch azonban úgy érezte, hogy ebben a környezetben, ahol ilyen korlátozott a látótávolság, teljesen mindegy, hogy melyikük hol áll. Ezenfelül nem tartotta valószínűnek, hogy nagy testű ragadozók élnek itt, annál az egyszerű oknál fogva, hogy idefent nem éltek zsákmányállatok. És gyanította, hogy Nightingale is eljutott ehhez a felismeréshez.

A bejáraton túl széles folyosó várta őket. Az egyszerű, díszítetlen falakon nem látszottak sem feliratok, sem jelzések. A mennyezet szerencsére magasan terült el, így nem kellett görnyedezniük. Felkapcsolták a lámpájukat, de nem lett jobb a helyzet, mert a köd visszaverte a fényt, így hamar le is kapcsolták azokat.

Apró állatok menekültek előlük. Egyszer sem látták őket tisztán, de Hutch szárnycsattogást hallott, majd megpillantott valamit, ami úgy nézett ki, mint egy apró, fehér csimpánz. Röviddel ezután egy szelvényezett testű, rengeteg lábon járó teremtmény iszkolt be előttük egy keresztjáratba.

A főfolyosót kisebb-nagyobb helyiségek szegélyezték mindkét oldalon, az ablakokon beáradó fény jóvoltából félhomály uralkodott bennük. Viszonylag nagyok voltak, tizenöt-húsz ember is kényelmesen elfért volna bennük. Bútoroknak nyomát sem lehetett látni. A mennyezeteken lévő hosszú, panelekre osztott sávok mesterséges világítóeszközök lehettek.

A keresztfolyosók szintén jellegtelennek bizonyultak – sehol semmi felirat, jelzés vagy ábra.

Hutchnak a toronynál az volt érzése, hogy az építői az örökkévalóságnak szánták, de itt az a benyomása támadt, hogy ezt az építményt – noha gránitot használtak – sietve húzták fel, és csak afféle szükségmegoldás volt.

Felderítették a mellékjáratokat, benéztek több különféle méretű, sivár terembe, amelyekben nem akadt más, csak a kívülről bekerült levelek és föld. A legtöbb átjáró ajtaja hiányzott. A meglévő ajtók némelyike félig leszakadva lógott, mások zárva voltak. Kilincset vagy nyitógombot sehol sem lehetett látni.

– Elektromos gépezet nyitotta-zárta – vélekedett Nightingale, miután megvizsgálta az egyiket. – Ez az izé úgy néz ki, mint egy érzékelő.

Átvágtak a termen, áthaladtak a másik falába épített ajtón, és egy új főfolyosóra érkeztek. Az egyik falban ablakok sorakoztak. Az üvegtáblák – vagy az akármilyen áttetsző anyagból készült táblák – nyomtalanul eltűntek, a nyílásokon át a szél szabadon tört be az épületbe.

Hutch és Nightingale felmentek egy rámpán.

Hutch, ha nem is szívesen, de elkezdett jeleket égetni a falakra a lézerével, hogy később visszataláljanak a főbejárathoz.

Folyamatosan nyitva tartottak egy csatornát Kellie-nek és Marcelnek, rögzítették az észrevételeiket, és elmondták, milyen benyomásaik támadnak az épületről, ami valaha részben irodaház, részben bevásárlóközpont, részben utasterminál lehetett. Helyenként tágas csarnokokra bukkantak, és Hutch egy ilyen terem bejáratában állva megjegyezte, hogy ezt az építményt rengeteg teremtmény befogadására szánták.

– Rengeteg? – kérdezte Marcel.

– Szélesek a folyosók – magyarázta Hutch.

– Hányan utazhatnak egyszerre egy űrlifttel?

– Fogalmam sincs.

Néhol polcokat és falfülkéket találtak. Minden felületet évszázadok alatt lerakodott, vastag portakaró borított, de amikor Hutch rááldozott egy percet arra, hogy tisztára törölje az egyik polcot, az úgy nézett ki, mintha tegnap készült volna. Akármiből gyártották, az anyaga meglepően jól ellenállt az öregedésnek.

Egy folyosón jártak, amelyet egyik oldalról üres ablakok szegélyeztek, mikor Nightingale váratlanul fél térdre ereszkedett, és megszólalt.

– Hé, ezt nézd meg!

Hutch meglátott egy jelzőtáblát. Egy fali tartókonzolon függött, és elég alacsonyan volt, körülbelül az ő csípőjének magasságában. A táblán több sornyi írásjel szerepelt, amelyek eléggé megfakultak és megszürkültek, de láthatóak maradtak. Hutch gondosan ráirányította a mikroszkennerét, hogy a kamera biztosan rögzítse a képet. Aztán örömmel fedezte fel, hogy le tudja venni a táblát a konzolról. A sima, szögletes lemezdarab akármilyen anyagból készült, szerencsére egyben maradt.

– Miért helyezték ilyen alacsonyra? – vetette fel. – Miért nem szem-magasságban akasztották ki?

– Szemmagasság ez – felelte mosolyogva Nightingale –, csak nem nekünk, hanem a tücsköknek.

– Furcsa – mormolta Hutch, az idegen írást fürkészve.

– Micsoda? – kérdezte Nightingale, és ő is szemügyre vette a betűket.

A táblán hat sort lehetett elkülöníteni. Az írásjelek stílusa és alakja sorról sorra változott, de az egy sorban szereplők hasonlítottak egymásra. Sőt, némelyik betű megismétlődött, de csak a saját sorában.

– Szerintem hat ábécét látunk – mondta elgondolkodva Hutch.

– És az fontos?

– Mibe fogadsz, hogy ez itt ugyanaz a felirat hat különböző nyelven?

– Még most sem értem, hogy miért fontos – felelte Nightingale a vállát vonogatva.

– Ez a helyi rosette-i kő.

– Hát, lehetséges – ismerte el a férfi –, de nem tulajdonítanék neki különösebb jelentőséget. A felirat túl rövid ahhoz, hogy rosette-i kőnek minősíthessük. Valószínűleg csak olyasmi áll itt, hogy illetékteleneknek belépni tilos, vagy valami ilyesmi. Ennyiből nem lehet megfejteni egy nyelvet.

– Ez még csak a kezdet, Randy – felelte Hutch. – És a tény, hogy módunkban áll kontextusba helyezni, megkönnyítheti a fordítást. Ez a hely egy csomópont volt valaha. Rengeteg őslakó haladt át rajta.

– És hová mentek?

– Nem jöttél még rá?

– Te tudod, hogy mi történt itt? – kérdezte Nightingale, és meglepetten pillantott Hutchra. – Hogy mi ez az egész?

– Persze!

Hutch észrevette, hogy az adóvevőjéből halk sistergés áradt, és nem lepődött meg, amikor meghallotta Marcel hangját.

– Egy mentőakció zajlott itt valaha, Randy – mondta a Wendy parancsnoka.

Az exobiológus ismét a társára nézett, és felhúzta mindkét szemöldökét.

Ekkor Kellie is közbeszólt:

– Amikor meghatározták a hely korát, arra jutottak, hogy háromezer éves.

– A jégkorszak – bökte ki Nightingale. – A Quiveras-felhő.

– Így van – helyeselt MacAllister. – Valakik evakuálták az őslakókat.

– Egy bolygó teljes lakosságát? – hüledezett Nightingale.

– Nem, természetesen mindenkit nem tudtak kimenteni – válaszolta Hutch. – Még az űrlifttel sem sikerülhetett, függetlenül attól, hogy mennyi idő állt a rendelkezésükre. Az őslakók nyilván gyorsabban szaporodtak, mint amennyit el tudtak vinni.

Nightingale bólogatott.

– Találkoztunk azokkal, akik itt maradtak – tette hozzá Hutch.

Odakint egy váratlan szélrohamtól megreccsentek az ágak.

– A sólymok voltak a fejlettebbek – mondta Nightingale.

– Igen, minden bizonnyal.

– Ők voltak a megmentők.

– Igen.

– Ez hihetetlen. Ezt rajtam kívül mindenki tudta már? – kérdezte továbbra is döbbenten Nightingale.

Erre senki sem felelt.

Hutch becsomagolta a táblát, de nem fért bele a hátizsákjába, ezért egyszerűen a hóna alá csapta.

A falakon megfakult jelzések tünedeztek fel, a látszat szerint valamilyen rendszer alapján. Hutch mindent felvett a mikroszkennerébe épített kamerával, amit csak látott. Ezenfelül elkezdett megrajzolni egy térképet, és megjelölte rajta, hogy hol mit találtak. És ekkor – jócskán megkésve – rájött, hogy egy ideje már nem jelölte meg a falakat a lézerével, és gyakorlatilag fogalmuk sincs, hogy hol vannak. Ez azonban nem okozhatott komoly problémát. A leszállóegység rádiójeleit követve könnyen visszatalálhattak a géphez.

Beléptek egy terembe, és ekkor első ízben bútorokat pillantottak meg. Az alacsony padok nyilvánvalóan a tücsköknek készültek.

– De semmi a nagyobb fajoknak – állapította meg Nightingale.

A padokat egyfajta műanyagból készítették, és a polcokhoz hasonlóan nem látszott rajtuk a koruk.

A helyiségből rámpák vezettek az alsó, illetve felső szintekre. Hutch és Nightingale lementek a mélyebben fekvő emeletre, és a folyosón feliratokat találtak, némelyiket a folyosókon, másokat pedig a folyosók melletti helyiségek falán. Ezek az emberi léptékek szerinti szemmagasságban voltak, talán egy kicsit magasabban.

Az itteni irodákat és folyosókat valószínűleg a sólymok használták. A feliratok elhelyezése és az ajtók méretei ezt a feltételezést támasztották alá.

Hutch azt kívánta, bárcsak oszlana el a köd, hogy láthassák a környezetüket.

– Mindenkit ide hoztak – fejtegette –, egyeseket talán légi úton, másokat légpárnásokkal.

– Hogyan jöttek fel a hegyre a légpárnások? – kérdezte Nightingale. – Az, amelyiket láttuk, biztosan nem tudott felmászni ide.

– Ez csupán egy apró részlet, Randy – szólt rá a fejét csóválva Hutch. – Alighanem elvitték az őslakókat egy reptérre, aztán repülővel felhozták őket.

– Átkozottul nagy és kemény munka lehetett – jegyezte meg Nightingale. – Azt hiszem, szívesen találkoznék a sólymokkal.