HUSZONEGYEDIK FEJEZET

„Az emlékiratok udvarias fikciók, és abban az általános színlelésben gyökereznek, hogy önzetlenek és nagylelkűek vagyunk, együtt érzünk azokkal, akik bajba kerülnek, bátran harcolunk az igaz ügyekért, és halálunkig hűségesek vagyunk. Hogy észrevegyük ezen önáltatások abszurditását, csak annyit kell tennünk, hogy vetünk egy pillantást azokra az állapotokra, amelyek akkor állnak elő, amikor a rendvédelem – akármilyen rövid időre is – megszűnik.”

(Gregory MacAllister: Megboldogultak)

 

 

A széthullásig hátralévő idő: 107 óra (becsült adat)

Tizennyolc kilométert tettek meg, mire Hutch úgy döntött, erre a napra elég lesz ennyi. Amikor Canyon ismét megjelent, hogy elkészítse a riportokat, arra kérte őket, hogy nyugodjanak meg, majd ő mindent elintéz, és mire hazaérnek, azzal fognak szembesülni, hogy mindannyian hírességek lettek.

Az interjú valóban könnyűnek bizonyult. Canyon könnyen visszaadható labdákat dobált nekik. Félnek? Mit láttak, ami a legjobban lenyűgözte őket? Vannak olyan dolgok a Süllyesztőn, amiket érdemes lett volna megmenteni? Ki lehetett az a csillagász a toronyban? Mi okozta számukra a legnagyobb meglepetést?

Hutch tudta, hogy őt mi lepte meg a legjobban, de ahelyett inkább az óriási szitakötőkről beszélt. Canyon a sérüléseik felől érdeklődött. Semmi komoly, felelte MacAllister. Csak néhány zúzódás és horzsolás. De rögtön ezután bevallotta, keserű leckét kapott abból, hogy az embernek mindig jó formában kell lennie.

– Sosem lehet tudni – hangoztatta –, hogy mikor találjuk magunkat egy idegen bolygón, egy erdő közepén úgy, hogy kétszáz kilométert kell gyalogolnunk ahhoz, hogy életben maradjunk. Mindenkinek azt ajánlom: kocogjon rendszeresen!

Később, amikor a Jerry Morgan felkelt, majdnem akkorának látszott, mint a Hold a Földről nézve. A felére még most is sötét árnyék vetült. Az alsó és a felső felhősáv komor, sárgás színekben játszott, és mindkettőt aranyló pettyek tarkították. Az egyenlítő mentén egy széles, sötét sáv húzódott. Hutch látta az északi féltekének azt a területét, ahová a Maleiva, a Transitoriával és a toronnyal együtt bele fog zuhanni.

A gázóriás más körülmények között megejtően szép lett volna.

 

 

August Canyon tudósítása

Nem sokkal ezelőtt eltölthettem néhány percet azzal az öt bátor emberrel, akik a Maleiva III-on rekedtek, és jelenleg is ott vannak, mialatt a Jerry Morgan nevű óriás állhatatosan közeledik hozzájuk. Négyen tudósok, az ötödik Gregory MacAllister, a világhírű író, újságíró, szerkesztő. Gyalog vágnak át egy egész kontinensen, hogy megtaláljanak egy űrhajót, ami húsz évvel ezelőtt maradt ott. Ez az egyetlen esélyük arra, hogy elhagyják a felszínt, mielőtt ez a világ körülbelül hat nap múlva megszűnik létezni.

Sikerülni fog nekik? Erre jelenleg senki sem tud választ adni. De ma este beszélni fogunk velük egy különkiadás keretében. És miután találkoznak velük, azt hiszem, önök is azt fogják érezni, amit én, vagyis, hogy ha egyáltalán meg lehet csinálni, akkor ennek az öt embernek sikerülni fog.

 

 

Marcel és Beekman egyre többször adták át az adóvevőt helyetteseknek, akik folyamatosan ellátták a lenti csapatot minden szükséges információval. Hutch és a társai ismeretlen vidéken jártak, és azonosítható tereptárgyak híján hamar eltévedtek volna, ha nem kapnak útmutatást az űrhajóról. A többiek elsütöttek egy-két viccet azzal kapcsolatban, hogy Hutch a nap állása alapján tájékozódik, és vezeti őket, ami természetesen képtelenség lett volna. Még éjszaka is lehetetlen lett volna, ha tiszta az ég, és millió csillag ragyog odafent. Ha létezett is csillag, akár északon, akár délen, ami megbízhatóan jelezte az irányt, nem találta volna meg. Gyanította, hogy ilyen még az egyenlítőtől sem látszik.

De ez nem is számított. Valaki mindig ott ült a Wendy adóvevőjénél, és irányította őket. „Forduljatok balra! Nem, ne kerüljétek meg a dombot! Vágjatok át rajta!”

Aztán váratlanul Marcel adott neki egy feladatot:

– Van valami előttetek. Az útvonalatok közvetlenül mellette vezet el, és szeretnénk, ha gyorsan megnéznétek.

– Mi az? – tudakolta Hutch.

– Nem tudjuk. Egy építmény.

Hutch gyűlölte az efféle kitérőket. A társaira pillantott, és a véleményüket kérte. Egy percet mindenki hajlandó volt feláldozni. De csak egy percet. Nightingale jó ötletnek tartotta, de csak akkor, ha tényleg közel van.

– Rendben – mondta végül Hutch –, vetünk rá egy pillantást, és elmondjuk, hogy mi az. De aztán továbbmegyünk!

 

 

Az idegen objektum egy tó partján állt, vastag növénytakaró borította. Annyira ellepték a növények, hogy még közvetlen közelről is csak egy-egy apró folton látták a fémes felületet – ez viszont arra utalt, hogy nem épületet találtak.

Levágták és leszaggatták a növényzetet, és Hutch első benyomása az volt, hogy egy tárolásra szolgáló kupolaféleségre bukkantak. Egészen addig hitte ezt, amíg felfedezték az ablakokat. A legtöbb sértetlen maradt. Kellie megkerülte a valamit, és jelentette:

– Farka van!

– Farka?

– Kettős farka, egész pontosan – közölte Kellie. – Ez egy repülőgép.

Az alja lapos volt, és kiöblösödött a törzséhez képest. Az oldalán képjelek sorakoztak, olyan halványak, hogy alig lehetett észrevenni őket. Az elejébe szélvédőket építettek. A jármű körülbelül akkora lehetett, mint egy földi légibusz. De szárnyakkal nem szerelték fel, aminek nyomán Hutch úgy gondolta, hogy a gép a felszínen közlekedett, dacára annak, hogy farka is van. Talán volt valamilyen antigravitációs hajtóművük.

A körülötte lévő fákból ítélve évszázadok óta állhatott itt. Hutch végigment mellette, aztán mögötte is, és mindvégig képet küldött a Wendyre, ahonnan azonnal megérkeztek az adatok: a gép hossza harmincnyolc, a szélessége hat méter. A jobb oldala rondán meggyűrődött, és a bal oldalán is akadt egy-két horpadás.

Chiang felmászott a közvetlenül a jármű mellett álló fára, és megpróbált benézni az egyik ablakon.

– Semmi – jelentette –, hamarosan kéne egy nedves rongy.

Kellie letört néhány széles levelet, óvatosan megnedvesítette őket a tóban, és feladta Chiangnak, aki letörölt egy ablakot.

– Tudjátok, akár vannak szárnyai, akár nincsenek – mondta Kellie –, áramvonalasra építették, az biztos. Nézzétek csak meg!

Hutch igazat adott neki. A gépet a lekerekített formák jellemezték, és elöl-hátul elkeskenyedett.

– Mi történik odalent? – kérdezte ekkor Canyon. Tudták, hogy a tudósító folyamatosan figyeli a közös csatornát, és hallgatja a köztük, illetve a csillaghajók közötti beszélgetéseket.

Hutch néhány kurta mondattal tájékoztatta, majd hozzátette:

– Elmondjuk a többit, ha megtudjuk, hogy mi ez itt. Ha találunk még valamit.

Chiang az ablakhoz szorította a lámpáját, és fennhangon közölte:

– Üléssorok vannak odabent. Az ülések eléggé kicsik. És a sorok kissé kuszának tűnnek.

– Apró ülések? – kérdezte MacAllister. – Ugyanazok a léptékek, mint a toronyban?

– Igen, úgy látom.

– Hát ez tényleg különös – dörmögte a szerkesztő.

– Miért is? – érdeklődött Hutch.

– Nézzék az ajtót! – felelte MacAllister.

Az ajtót is sűrű, zöld takaró fedte, de azért lehetett látni. Hutch hamar felfedezte, hogy mi benne a különös: ő maga is könnyedén befért volna rajta.

Az alja majdnem a föld magasságában volt. MacAllister megfogta a kilincset, de amikor elfordította, a kezében maradt. Így aztán vágtak egy lyukat a vékony fémlemezbe.

A jármű belsejében erős félhomály fogadta őket. Hutch felkapcsolta a lámpáját, és körülbelül harminc üléssort pillantott meg. Egy keskeny folyosó kettéosztotta őket, mindkét oldalra öt-öt ülés jutott. Némelyik leszakadt a helyéről, és az utastér más pontján hevert. Organikus maradványok nem látszottak sehol.

A padló halkan nyikorgott az emberek lába alatt. Vastag, fekete szőnyegféleség borította, ami viszonylag ép maradt.

A befelé ívelő oldalfalakon vízfoltok sötétlettek, és az orr felé eső szakaszok több helyen felhasadtak. Egyes helyeken égésnyomokat lehetett látni.

Hutch két ülést fedezett fel a pilótafülkében, ám ezek sokkal nagyobbak voltak, mint azok, amelyek az utastérben sorakoztak. Akár ő maga is kényelmesen elfért volna rajtuk. Az egyik elcsavarodott, és félig leszakadt a talapzatáról. A szélvédő kerete is jócskán eltorzult. Hutch szemügyre vette a műszerfal maradványait.

– Lezuhant, és összetört – állapította meg a fülke bejáratában álló Kellie.

– Szerintem is – mormolta Hutch.

– Mik ezek a nagy ülések? – kérdezte MacAllister. – Ki ült bennük?

Nightingale előre-hátra pásztázott a lámpájával, és kijelentette:

– Teljesen nyilvánvaló, hogy két külön faj élt itt valaha.

– Sólymok és tücskök? – vetette fel Hutch. – Lehet, hogy mind a kettő valódi volt?

– Lehetséges az ilyesmi? – kérdezte MacAllister. – Ugyanazon a világon?

– A mi bolygónkon is több értelmes faj él – válaszolta Nightingale. – Inkább az a meglepő, hogy fejlettség tekintetében ennyire eltérnek egymástól.

Megvizsgálták a hátsó rekeszt, ami nyilván raktárként szolgált, de üresen találták. Aztán a hajtómű következett. A jelekből ítélve a gépet folyékony tüzelőanyaggal üzemelő sugárhajtómű mozgatta. Találtak néhány légbeszívó nyílást is. A gép alját rugalmas műanyag szoknya futotta körül.

Hutch felhívta Beekmant, és megkérdezte tőle:

– Biztosak vagyunk abban, hogy az őslakók műszaki tekintetben nem értek el magas szintet?

– Az akadémiai népség ezt állítja.

– Jó, ha majd beszélsz velük, említsd meg nekik, hogy van idelent egy légpárnás jármű!

– Indulni kéne – jelentette ki MacAllister –, nem vacakolhatunk tovább.

Hutch letépett egy darabot az egyik ülés borításából, és elcsomagolta egy plasztikzsákba. Kiszereltek néhány műszert a műszerfalból, és azokat is elcsomagolták. Egyiken sem maradtak kiolvasható írásjelek, de azt remélték, hogy az alkatrészeikből kiderülhet valami.

Chiang félrehúzta Hutchot, és közölte vele:

– Van itt valami, amit látnod kéne. Odakint, a fák között.

Chiang egy fekete kőfalat talált. A hossza elérte a hat métert. Vésetek sorakoztak rajta: írásjelek több sorban, illetve egy féldombormű, ami a légpárnást ábrázolta.

Hutch gyanította, hogy a követ valaha simára csiszolták, a szélei élesek voltak, és a vésetek tisztán látszottak. Ám az idő alaposan elkoptatta. Az írásjelek lefutottak az oldalán, és a föld alatt folytatódtak.

Hutch megnézte, hogy mennyi az idő.

– Egy perc kell csak – szólt oda neki Chiang.

Hutch bólintott, aztán mindketten ástak, mialatt MacAllister sürgette őket, hogy menjenek tovább. Hamarosan szemügyre vehették a feltárt oldalt. Legfelül két sor szerepelt, a légpárnás domborműve felett. A gép karcsúnak, sértetlennek és erősnek hatott; a szobrász nyilván egy olyan pillanatban akarta megörökíteni, amikor diadalmasan száguld a verőfényben.

A légpárnás alatt két karaktercsoportot lehetett látni egymás mellett, amelyek szögletes, vaskos képjelekből álltak. Ezek alatt tíz sorban kisebb méretű írásjelek következtek, minden sorban négy, leszámítva az utolsót, amelyikben csak három volt. Mi több, ez utóbbiak másféle ábécéből származtak. Noha a részleteik eléggé elkoptak már, finomabbnak és bonyolultabbnak tűntek, mint a felettük lévők.

– Mit gondoltok, mi van ide írva? – vetett fel Hutch.

– Ajax Légpárnás – felelte MacAllister, aki egy kicsivel odébb toporgott. – A felső két csoport a regionális elosztóközpontokat jelzik, a kisebbek pedig a helyi szalonokat.

– Másvalaki is szeretné megpróbálni? – kérdezte Kellie.

– Tényleg mennünk kéne! – figyelmeztette őket MacAllister.

Nightingale odaballagott hozzájuk, szemügyre vette a véseteket, és megfontoltan közölte:

– Az, hogy ez a roncs közelében van, arra utal, hogy emlékmű lehet. Ezek a jelek itt felül a pilóták nevei. A többi pedig az utasoké.

– És a legfelső sor? – kérdezte Kellie.

– Ha ez egy emlékmű – mondta MacAllister –, akkor valami jól hangzó mondat lehet. „Itt nyugszunk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak...”, valami ilyesmi.

– Tehát mi történt itt? – vetette fel Chiang.

– Minden bizonnyal egy közlekedési baleset – felelte Nightingale. – Ez itt egy roncs.

– Persze, de hová utaztak?

– Talán vándormunkások lehettek – találhatott MacAllister. – Béresek. Kényszermunkára ítélt bűnözők.

– Rabszolgák? – tette hozzá Chiang.

– Elképzelhető – válaszolta bólogatva Nightingale.

– Ki vésné fel rabszolgák nevét egy emlékműre? – kérdezte Hutch, és megrázta a fejét. – Ezt nehezen tudnám elhinni.

– Az emberi történelem során – mondta MacAllister – néha megesett, hogy a rabszolgatartók néha kedvelték a rabszolgáikat. – Megvonta a vállát, és hozzáfűzte: – Ki tudja, mire képes egy idegen kultúra?

 

 

Késő estig erőltetett menetben haladtak. Amikor végül letáboroztak, ismét interjút adtak Canyonnak. Chiang élvezte a lehetőséget, hogy nemzetközi színpadon lehet, ráadásul a hős szerepében, és olyan dolgokat mondott, amiket vártak tőle. „Biztosan hazajutunk. Rengetegen szurkolnak értünk.” Bátran vigyorogva nézett a mikroszkenner kamerájába, de amikor Kellie-re pillantott, észrevette, hogy a nő kissé gúnyosan mosolyogva figyeli.

Mire befejezte, eléggé zavarba jött.

A többiek ugyanilyen szégyentelennek bizonyultak. Nightingale a megszokottnál jóval mélyebb hangon dörmögött, MacAllister igyekezett behúzni a hasát, és Kellie úgy beszélt, mintha semmi sem érdekelné őket. Még Hutchins, a parancsnok sem tudta megállni, hogy ne játssza meg magát. Ők lettek az óra hírességei, és ez befolyást gyakorolt rájuk.

Canyon külön-külön beszélt velük. Miután végeztek, összegyűltek a tűz körül, és igyekeztek úgy tenni, mintha nem történt volna semmi rendkívüli. A tudósító még kapcsolatban maradt Kellie-vel, hogy háttérinformációkat szerezzen.

Chiang gyűlölte az éjszakai erdőt. Sehogyan sem lehetett gondoskodni a biztonságról. Legalább három őr kellett volna ahhoz, hogy semmi se lephesse meg őket.

Ez volt a nyolcadik éjszaka, amit a szabadban töltöttek. Chiang úgy hitte, hogy pontos a számítás, de minden kezdett összemosódni, és már nem volt biztos semmiben. Egészen mostanáig egyetlen ragadozó sem támadt rájuk éjszaka, így valószínűnek tűnt, hogy ez már nem is fog megtörténni. Ettől függetlenül a lehetőség fennállt, és ez nyugtalanította őt.

Az őrhelyéről tisztán látta Canyon képét. A férfi mintha egy fatuskón ült volna Kellie-vel szemben. Kérdéseket tett fel, a nő figyelmesen hallgatta, és néha bólogatott, néha pedig elgondolkodott. Talán azt mondta:

– Ó, igen, biztosak vagyunk abban, hogy a leszállóegység működni fog.

Vagy talán azt:

– Nem, őszintén szólva nem beszélgettünk erről a lehetőségről. Nem számítunk rá, hogy ez fog történni.

Chiangnak nem volt sem alapja, sem oka arra, hogy féltékeny legyen, valahogy mégis bosszús lett. Canyon viselkedésében volt valami, ami úgy hatott, mintha a férfi megpróbálta volna elcsábítani Kellie-t.

Ezenfelül Canyon nem tudta palástolni a tényt, hogy fogalma sincs, hogyan érzik magukat a felszínen tartózkodó emberek. Elárulta, hogy elsősorban az érdekli, hogy minél többen nézzék odahaza a műsorát, elnyerje a főnökei tetszését, és feljebb kerüljön a táplálékláncban. A feladat, hogy felvételeket készítsen két bolygó ütközéséről, tökéletesen illett hozzá. Eldarált volna néhány közhelyet, felhívott volna egy-két asztrofizikust a Wendyről, akik egy kicsit színesítették volna a műsort, és minden remekül ment volna.

De nem felelt meg arra, hogy halálos veszélybe került emberekkel beszélgessen.

Ez volt Chiang utolsó gondolata. A tűz fénykörének határán állt, a környező sötétséget fürkészte, és néha végigpásztázott egy-egy sötét bokron a lámpájával. És hirtelen a világ eltűnt előle, mintha valaki szempillantás alatt összecsukta és elrántotta volna.

 

 

MacAllister már nagyon unta Canyont. Az előző éjszakán készült felvételek még nem jutottak el a Földre. Hosszú utat kellett megtenniük, még a hiperreléken keresztül is, ami azt jelentette, hogy még vagy másfél napig nem kerülnek képernyőre. MacAllister remélte, hogy ők addigra megtalálják Tesst, és eltűnnek erről az őrült helyről. Elképzelte magát és a társait, amint megpillantják a gépet, odarohannak hozzá, bemásznak a belsejébe, feltöltik energiával, aztán az utaskabin fényűző kényelmében elrepülnek a toronyhoz. Látta magukat, amint leteszik a gépet, kihozzák a kondenzátorokat az épületből, majd Hutch és Kellie seperc alatt beszerelik a helyükre a berendezéseket. Aztán pedig tapsolni fognak, mialatt Tess felemelkedik velük, és felszáguld az égboltra...

A fák halkan susogtak a gyenge szellőben, a tűz pattogva égett. MacAllister látta, hogy Kellie a tudósítóval beszélget, látta, hogy a nő elakad, és látta, hogy Canyon mond valamit. Pontosan tudta, hogy a férfi mit kérdez:

– Mire gondol, amikor a Morgan felkel éjszakánként, és azt látja, hogy egyre nagyobb?

MacAllister gyanította, hogy a Morgan ezen az estén akkorának fog látszani, mint egy óriási léghajó.

– Szeretne üzenni valamit az otthoniaknak?

Ó, igen – gondolta MacAllister –, őszintén és egyszerűen: az élet szép.

A tudósító képe élesen és tisztán látszott, még a tűz táncoló fényénél is. A férfi Kellie felé hajolt, és a látszat szerint figyelmesen hallgatott, bár MacAllister biztosra vette, hogy Canyon már a következő kérdést fogalmazgatja magában.

És ezt a békés, nyugodt jelenetet hirtelen éles rikoltás zavarta meg.

Valami elhúzott MacAllister feje mellett. Néhány nappal korábban még döbbenten ült volna, azon töprengve, hogy mi történik körülötte. De azóta a reflexei sokat fejlődtek. Kiáltott egyet, hogy figyelmeztesse a társait, és a földre vetette magát.

Kövek repültek el mellette. Az egyik a vállát érte, egy másik a fejének csapódott. Újabb sikolyok hallatszottak, vékonyak és erőtlenek, mintha dühös gyerekek visítoztak volna. MacAllister a fűrésze után tapogatózott. Felvillant egy lézernyaláb, és lángra kapott több bokor. A nyaláb áthatolt egy fán, ami aztán fülsértő recsegés kíséretében eldőlt.

A következő pillanatban hajítódárda állt bele hangos koppanással a tűznél felhalmozott ágak egyikébe. MacAllister sötét testeket látott a fák között, aztán szőrös tücskök rontottak be a táborhelynek használt tisztásra. Képtelenül ronda vadállatok voltak, nem sokban hasonlítottak arra a köpenyt viselő, nemes alakra, akinek a szobra az erdei kápolnában állt.

MacAllister éppen időben kapta elő a fegyverét. Két teremtmény ugrott felé, a kezükben hajítódárdát szorongattak. Kettévágta őket, a fegyverükkel együtt. Rögtön ezután leterített egy másikat is, ami éppen Kellie hátába akarta döfni a dárdáját. Hutch arra utasította társait, hogy formáljanak szűk védőkört a tűznél, de MacAllister nem szakíthatott időt arra, hogy elfoglalja a helyét az alakzatban. A tisztáson teljes zűrzavar uralkodott.

A tücskök folyamatosan rikoltoztak. Valaki kettévágta az egyiket, a koponyája tetejétől a felsőteste közepéig. Nightingale belépett egy rohamozó osztag elé, és széles ívben lengette jobbra-balra a fűrészét. Végtagok röpködtek mindenfelé, és a támadásnak vége szakadt. Röviddel ezután a tücskök szinte egyszerre megfordultak, és visszarohantak az erdőbe.

A tisztás körül álló bokrok jó része lángolt. Valami lezuhant egy ágról, közvetlenül MacAllister mellé érkezett. A kezében dárdát tartott. Azonnal felugrott, és megpróbált elmenekülni, de a feldühödött MacAllister így is lesújtott rá, mire a lény felvisított, összeroskadt, és többé nem mozdult.

Hutch és Kellie tovább harcoltak a fák határánál. Nightingale a legyőzött ellenségei között állt, a lábát szétvetve, a fűrészét feltartva, mint valami jelenkori Hektór. A hősies pózt MacAllister kissé soknak érezte, de a férfi viselkedése lenyűgözte. Úgy tűnik, ha az életünk a tét – bölcselkedett magában –, a legtöbben kiváló teljesítményt nyújtunk.

A fák közül hallatszó csatazaj egyre halkult, végül megszűnt. Canyon mindvégig a székén üldögélt, és sikerült megőriznie a hidegvérét. Csak azt láthatta, ami az adóvevő kamerájának szűk látóterében zajlott le. Folyamatosan kérdezgette, hogy mi történik, de senki nem válaszolt neki.

Íme, az Universal Hírhálózat helyszíni tudósítása – gondolta MacAllister.

Nightingale végül elmagyarázta a riporternek, hogy megtámadták őket.

Canyon tovább faggatózott, részleteket kért. Kik a támadók? Megsebesült valaki? MacAllister kikapcsolta a tudósító felől érkező hangot, és megtapogatta a fejét. Fájt ott, ahol a kő eltalálta, de a mezőn keresztül nem tudta megállapítani, hogy vérzik-e. Úgy vélte, hogy máskülönben jól van. Beszerzett pár púpot, de ennyivel megúszta.

Ekkor Marcel jelentkezett a közös csatornán, és feltette ugyanazon kérdéseket.

– Tücskök – felelte neki kurtán Kellie. – Várj egy percet, és beszélünk.

MacAllister bensőjében két érzés kavargott: a félelem és az izgalom. Te jó ég, hogy ez micsoda érzés volt! – gondolta. – A szívünk mélyén vadállatok vagyunk, ez az igazság.

Hutch visszatért a tisztásra, körülnézett, és megkérdezte:

– Mindenki jól van?

Nightingale intett, hogy nála minden rendben. A fák közé világított a lámpájával, hogy meggyőződjön róla, valóban elmentek.

– Azt hiszem, csak sikerült összefutni az őslakókkal – dörmögte rosszkedvűen.

– Hát maga, Mac? – kérdezte Hutch.

– Élek és virulok – közölte MacAllister. – Szerintem azok a kis rohadékok nem egyhamar fognak visszajönni.

– Chiang hol van? – kérdezte Hutch.

MacAllister lenézett az egyik testre. A zöldes bőrű, tarajos fejű teremtmény halottnak tűnt, bár a szeme nyitva volt. A szerkesztő úgy becsülte, hogy a lény körülbelül a derekáig érne, ha állna. Óvatosan megrugdosta, mire a teremtmény megmozdult, és sírós, nyekergő hangot hallatott.

Ekkor Kellie fojtott hangja hallatszott:

– Itt van... megtaláltam...

Chiang mozdulatlanul feküdt. Fel tucat sebből vérzett, a vére szétáradt a Flickinger-mezőben.

– Kapcsolják ki a generátort! – javasolta MacAllister.

– Ne! – tiltakozott Kellie, térdre vetette magát a férfi mellett, és halk, különös hangon hozzátette: – A mező tartja egyben.

Hutch is letérdelt, megfogta Chiang csuklóját, és megszólalt:

– Mac, hozza a mentőládát!

MacAllister sarkon fordult, és odasietett a pilóta hátizsákjához.

– Nincs pulzus – mondta Hutch.

– Nem lélegzik – nyögte alig hallhatóan Kellie.

Ha vonakodva is, de kikapcsoltak az F-generátort, és Hutch szívmasszázzsal, illetve szájból szájba lélegeztetéssel próbálkozott.

Valaki bizonyára bemondta Embry kódját, mert hirtelen az ő hangja hallatszott az adóvevőből.

– Ne mozgassátok! – kérte határozottan.

Aztán Marcel is megszólalt:

– Valaki őrködjön! Lehet, hogy visszatérnek!

– Vállalom – közölte Nightingale.

– Ölj meg mindent, ami mozog! – mondta mély hangon Kellie.

– Megvan már az a segélykészlet? – kérdezte Embry.

– Mac hozza.

Mac, siessen! – kerte Embry a szerkesztőtől. – Milyen a vérzés? Hadd lássam! Mutassátok!

MacAllister megérkezett a mentőládával. Hutch átvette, és kézmozdulatokkal jelzett a férfinak, hogy segítsen Nightingale-nek. Kellie elővett egy nyomókötést, és rátette az egyik sebre, majd nyomban előkapta a következőt. MacAllister néhány pillanatig mozdulatlanul állt, és Chiangot bámulta, aztán elfordult.

Nightingale megrugdosott egy halott lényt. MacAllister remélte, hogy Chiang támadói is a hullák között vannak.

A két férfi egymás mellett lépkedve újra meg újra körüljárta a tisztást. Az exobiológus kimerültnek tűnt. MacAllister ekkor első ízben elgondolkodott azon, hogy annak idején talán igazságtalan volt Nightingale-lel szemben.

– Maga járt már itt, ugye? – kérdezte tőle.

– Aha – dünnyögte Nightingale, és olyan arcot vágott, mintha rohadt gyümölcsbe harapott volna. – Van egy kis déjà vu érzésem. – Elhallgatott néhány pillanatra, majd vett egy mély lélegzetet, és kimondta: – Gyűlölöm ezt a helyet.

– Sajnálom – felelte bólogatva MacAllister, és igazából nem tudta, hogy mit is akart ezzel mondani.

– Igen, én is – válaszolta Nightingale, és összepréselte a száját, majd kinyitotta, mintha folytatni akarta volna. De végül csak megvonta a vállát, és elfordította a tekintetét.

MacAllister belehallgatott a közös csatornán zajló beszélgetésbe.

– Lélegeztessétek!

– Azt csináljuk.

– Kellie, el kell állítanod a vérzést. Még jobban szorítsd össze.

– Nem megy, Embry.

– Folytassátok! Van pulzus?

– Talán, de alig észlelhető.

– Ne adjátok fel! Kellie, szerezz egy takarót, és terítsd Chiangra!

MacAllister elnézett kelet felé, és a Denebet bámulta, mialatt a háta mögött Chiang testéből elszállt az élet.

 

 

Ott temették el Chiangot, ahol elesett. Hajnalban tartották a rövid ceremóniát. MacAllister – aki a hírneve miatt ritkán engedhette meg magának, hogy kimutassa az érzéseit – keresett egy követ, és rávéste Chiang születésének, illetve halálának évszámát, és hozzátett egy mondatot: „A barátait védve halt meg.”

Mély sírt ástak, és beleeresztették a férfit. Kellie szeretett volna beszélni, de folyton felzokogott, végül megkérte Hutchot, hogy fejezze be helyette.

– Chiang nem tartozott egyik hivatalos egyházhoz sem – mondta Kellie –, de erős volt a hite. – Hutch bólogatott, nem akarta kijavítani a társát, így aztán egyszerűen átadta Chiangot a talajnak – nem tudta rávenni magát, hogy kimondja a föld szót –, és kijelentette, hogy a barátjuk túl fiatalon távozott, majd arra kérte Chiang istenét, hogy viselje gondját a társuknak.

Mialatt megtöltötték földdel a sírgödröt, Kellie bénultan állt, és meg-megingott, de nem fogadott el segítséget senkitől.

 

 

Röviddel a temetés után Nightingale bejelentette, hogy a támadóknak van gerincük, viszont a csontjaik üregesek.

– Madarak? – kérdezte MacAllister.

– Azt hiszem, valaha azok lehettek – felelte Nightingale, és leírta a karok és a bordák közötti szálakat, amelyek jelenléte talán arra utalt, hogy ezek a teremtmények a múltban még tudtak repülni.

Ezt követően átkutatták a lények ruházatát. Számos zsebet találtak, amelyek gyümölcsöket, diókat, illetve sima kavicsokat tartalmaztak – ez utóbbiakat nyilván fegyvernek szánták.

– Indulnunk kell – jelentette be Hutch.

– Mi lesz a hullákkal? – kérdezte Nightingale. – Ezeket nem kéne eltemetnünk?

Kellie gyűlölködő arcot vágott, és haragosan felcsattant:

– Gondoskodjanak róluk a sajátjaik!

 

 

August Canyon tudósítása

Ma este rossz híreink vannak. A Maleiva III felszínén rekedt embereket egy órával ezelőtt megtámadták...

 

 

Beekman egy virtuális szikláról bámult egy vadul örvénylő óceánt, amikor Marcel megérkezett. Vízszintesen száguldó hó ostromolta a csúcsot, az ádáz szelek korbácsolták fel, semmi köze nem volt a tiszta, derült égbolthoz. A Morgan már magasan járt.

Régebben a Maleiva III felszínén a dagályok szelídek voltak Hold híján csak a távoli nap váltott ki látható hatásokat. De ezen az estén a közeledő gázóriás jóvoltából a tenger nekivadulva őrjöngött. Gigászi hullámok döngölték a Transitoria északi partvidékén álló sziklákat.

– Ma este bekövetkezik – közölte Beekman anélkül, hogy a parancsnok felé fordult volna.

Marcel nekiroskadt a válaszfalnak.

– Édes istenem, Gunny – felelte halkan –, akkor megint elvesztettünk egy napot.

– A hegyvonulatnak több gyenge pontja is van – magyarázta Beekman. – Harry szerint törésvonalak vannak ott. A helyzet rosszabb, mint korábban gondoltuk. Ma este megadják magukat.

– Biztos vagy benne?

– Aha, biztosak vagyunk benne – válaszolta a tudós, és szomorúan nézett Marcelre. – Ezt sehogyan sem tudhattuk...

– Jól van, nem a ti hibátok – szólt közbe Marcel, és az az érzése támadt, hogy egy jéghideg kéz megmarkolja a gerincét. – És a csapat még harminc kilométerre jár a géptől.

Beekman bólogatott, és halkan megjegyezte:

– Jobb lesz, ha sietnek.