NEGYEDIK FEJEZET

„Egy kritikus küldetés egyik kritikus pillanatában, amikor az embereinek a legnagyobb szükségük volt rá, Randall Nightingale eszméletét vesztette. Sabina Coldfield megmentette, biztonságos helyre vonszolta, amiért ez a tiszteletre méltó nő az életével fizetett. Manapság mindenki döbbentnek tűnik, amiért a küldetés kudarcba fulladt, és mert nem történtek további kísérletek annak érdekében, hogy megvizsgáljuk a Maleiva III szúnyogjait és mocsári zsurlóit. Azt mondják, túl sokba került, de a pénzről beszélnek. Mondjuk, valóban sokba került. Olyan emberek életébe, mint amilyen Coldfield volt, aki többet ért, mint tíz Nightingale.”

(Gregory MacAllister: Tisztességgel és becsülettel, a Visszaemlékezések című kötetből)

 

 

Marcel már nem hitt abban, hogy a Süllyesztő lakói réges-régen haltak meg. Vagy hogy halottak egyáltalán.

– Lehet, hogy igazad van – mondta Kellie, és az állát a kezére támasztva figyelte a képernyőt. A nap folyamán készített filmfelvételeket ellenőrizték.

Marcel nemrégiben úgy döntött, hogy miután ez a küldetés véget ér, olyan minősítést fog írni a nőről, mely szerint Kellie Collier alkalmas arra, hogy a jövőben kapitányi beosztásban szolgáljon. Kellie még éppen csak betöltötte a huszonnyolcat, így eléggé fiatal volt ehhez a felelősséghez, de értette a dolgát, és Marcel nem látta értelmét, hogy továbbra is másodtisztként dolgozzon. Különösen most, hogy a csillagközi utazás korábban sosem tapasztalt felvirágzásnak indult. Számtalan csillaghajó, kereskedelmi teherhajó és magánjacht röpködött mindenfelé, amelyeken nagy szükség lett volna kiváló tisztekre. Nem beszélve a Járőrszolgálatról, ami komoly terjeszkedésbe fogott a közelmúltban. Ezt a folyamatot tovább gyorsította a tény, hogy az előző évben odaveszett a Marigold és a Rancocas, az összes hajózójával és utasával együtt. Az első hajó egyszerűen felrobbant, mialatt arra készül, hogy a hipertérbe ugorjon. Az utasai ugyan beszálltak a mentőegységekbe, de elfogyott a levegőjük, mialatt arra vártak, hogy a Járőrszolgálat gépei odaérjenek hozzájuk.

A Rancocasnak leállt a teljes energiaellátó-rendszere, és irányíthatatlanul sodródott. A rádiójuk sem működött, így nem tudtak segítséget kérni, és mire valaki észrevette, hogy bajban vannak, már késő volt.

Azzal párhuzamosan, hogy az emberek kiköltöztek a terraformált világokra, ahol korlátozás nélkül vehettek birtokba földeket, egyre komolyabb biztonsági intézkedések kellettek. Ebből eredően a Járőrszolgálat számára eljött a terjeszkedés kora. Nem lehetett megjósolni, hogy egy olyan ifjú, feltörekvő tehetség, mint Collier, milyen magasra juthat.

Kellie a Transitoria középső részén álló hegyvonulat előhegységét tanulmányozta.

– Szerintem nem lehet kérdéses – jelentette ki. – Ez itt egy út. Vagy az volt.

Marcel úgy vélte, hogy a másodtiszt azt látja, amit látni szeretne.

– Benőtte a növényzet – mondta, és leült Kellie mellé. – Nehéz megítélni. Lehet egy régi folyóágy is.

– Nézz csak ide! Itt felkanyarodik erre a dombra. Ez sosem volt vízfolyás – állította Kellie, és a szemét résnyire vonva fürkészte a monitort. – De amondó vagyok, sok idő telt el azóta, hogy valaki járt rajta.

Az első felfedezés óta eltelt öt napban több elszórtan heverő bizonyítékot találtak arra, hogy a bolygót valaha értelmes lények lakták. Mi több, települések maradványaira bukkantak három kontinensen. A városok rég elpusztultak, aztán a gleccserek eltemették és szétzúzták őket. Mindenesetre a jelek arra utaltak, hogy egy iparosodás előtti korszakban léteztek. A további tisztázásra várni kellett addig, amíg Hutchins megérkezik, és leviszi a csapatát valamelyik helyszínre. De nem léteztek olyan épületek, amelyekre rá lehetett mondani, hogy uralják a környező tájat, és a hó nem volt annyira mély, hogy elnyeljen nagyobb építményeket. Nem lehetett látni hidakat, gátakat, felhőkarcolókat, semmilyen nagyszabású épületet. Csak itt-ott egy-egy töredéket a hóban. Egy háztetőt, egy kaput, egy pillért.

Egy szigeten, ami a Mélyfagyasztó nevet kapta, egy kövekből kirakott gyűrű állt. A Rosszhír-öböl közelében egy elhagyatott talicska várakozott egy kopár mező közepén, nem messze attól a helytől, ahol Nightingale expedícióját támadást érte; és egy ekére emlékeztető tárgyat lehetett látni a Bosszúság-foknál, az Észak-Tempuson.

De az út...

A hossza elérte a harminc kilométert. Egy folyóvölgyből indult, végigkanyargott egy kisebb tó partvidékén, majd felfutott az egyik hegylábra. (Kellie-nek igaza volt, nem lehetett vízfolyás.) Egy rövid szakaszon eltűnt, amikor is egy erdőn vágott át, aztán ismét előbukkant az óceán közelében.

Az út a magas hegyek egyike előtt vezetett el, ami majdnem hétezer méterrel tornyosult az erdő fölé. Az északi oldala mintha egy az egyben levált volna róla, ott egy teljesen függőleges szakadék kötötte össze a felhőkbe burkolózó csúcsot a lenti, szelíd lejtővel. Amikor hajnalban a nap fénye rávetült erre a sziklafalra, a kobalt színében pompázott, így aztán a magaslat a Kék-hegy nevet kapta.

– A nevezetességeket bemutató út – dörmögte Marcel. – Talán... bárcsak lemehetnék, hogy megnézzem! A Wildside személyzete majd tisztázza a dolgokat, amikor ideér.

Kellie összefonta a karját a keblén, és olyan képet vágott, mintha kérdezni akarna valamit, de végük csak megjegyezte:

– Szerencse, hogy akadt egy régész a környéken.

– Hutch? – mordult fel Marcel, és elmosolyodott. – Ő nem régész. Azzal foglalkozik, amivel mi.

– Pilóta?

– Aha, az – bizonygatta Marcel. – Azt hiszem, a főnökeink őt tudták keríteni hirtelen. De Hutch járt már néhány ásatáson, az biztos.

Kellie bólogatott, felállt, és óvatos pillantásokkal méregette a parancsnokát, majd megkérdezte:

– Szerinted megengedi, hogy lemenjek vele?

– Ha megkéred, egészen biztos – válaszolta Marcel. – Alighanem boldog lesz, hogy segítséget kap. A valódi kérdés az, hogy én megengedem-e.

A magas és karcsú Kellie vonzó látványt nyújtott. Sötét szeméből mintha mindig csábító tekintet sugárzott volna, a bőre fényes-feketében játszott, fekete haja a válláig ért. Marcel tudta róla, hogy könnyen magába bolondítja a férfiakat, és hogy vele szemben igyekszik nem bevetni a vonzerejét. „Rossz szokás” – mondta egyszer Kellie, de ugyanolyan természetes volt számára, mint a lélegzés. Most is, a szemhéjai meg-megrebbentek, és valahogy sikerült felnéznie Marcelre, holott a parancsnok ült, ő maga pedig állt.

– Marcel, azt írták, hogy támogatnunk kell Hutchinsékat – mondta határozottan.

– Nem hiszem, hogy ilyen jellegű segítségre gondoltak – tiltakozott a fejét csóválva Marcel.

Kellie egy pillantásával rabul ejtette a parancsnok tekintetét, és az előzőnél halkabban hozzátette:

– Nagyon szeretnék lemenni. Idefent nincs is szükséged rám.

Marcel elgondolkodott pár pillanatra, majd kijelentette:

– A leszállóegység valószínűleg tele lesz kutatókkal. Őket illeti az elsőbbség.

– Rendben – válaszolta bólogatva Kellie. – Ez elfogadható érv. De ha lesz hely...

Marcel kínosan érezte magát. Ismerte Hutchot, nem nagyon, de eléggé annyira, hogy megbízzon benne. A szakértők nem tudták pontosan megmondani, hogy a Süllyesztő széthullása mikor fog megkezdődni. És veszélyes állatok éltek odalent. Ugyanakkor Kellie felnőtt ember volt, és ő nem látott okot arra, hogy megtagadja a kérését.

– Beszélek Hutchcsal – ígérte végül –, és meghallgatjuk, hogy ő mit mond.

 

 

Beekman a gondolataiba temetkezve üldögélt a műveleti irányítóban, amikor Marcel letelepedett mellé. A tudós a homlokát ráncolta, a szeme homályos volt. Aztán hirtelen magához tért, a tekintete kitisztult.

– Marcel – bökte ki hirtelen –, van egy kérdésem hozzád.

– Hallgatlak – felelte a parancsnok.

– Ha netán vannak odalent valakik, akik képesek házat és utat építeni... nem kéne megterveznünk egy mentőakciót?

Marcel már egy ideje másra sem gondolt, de nem látott a gyakorlatban is kivitelezhető megoldást. Hogyan ment meg az ember idegen teremtményeket?

– A Wildside csak egy leszállóegységet hoz – felelte megfontoltan. – Ennyi. Szerinted mennyit tudnánk felhozni? Hová tennénk őket? Szerinted hogyan reagálnának, ha rájuk törne egy rakás űrcsavargó, és megpróbálná beterelni őket egy idegen űrjárműbe?

– Viszont, ha intelligens lények vannak odalent – vágott vissza Beekman –, érzésem szerint erkölcsi kötelességünk, hogy megmentsünk néhányat. Nem gondolod?

– Mennyi tapasztalatod van földönkívüli létformákkal? – érdeklődött Marcel.

– Nem sok – vallotta a fejét csóválva a tudós.

– Lehet, hogy emberevők – vetette fel Marcel.

– Ez nem valószínű. Olyan teremtményekről beszélünk, akik utakat építenek – tiltakozott Beekman, de látszott rajta, hogy kínosan érzi magát. – Tudom, hogy a leszállóegység kicsi, és hogy csak egy lesz itt. De néhányat elhozhatunk onnan. Az Akadémia is ezt várná el tőlünk. – Mialatt beszélt, összehúzta magán szürke mellényét, mintha fázott volna. – Hányan férnek el abban a gépben?

Marcel megkérdezte Billt. A képernyőn számok jelentek meg: tizenegy fő, plusz a pilóta.

– Talán meg kéne várnunk, amíg szembekerülünk a problémával – jegyezte meg Marcel.

– Igen, azt hiszem – dünnyögte lassan bólogatva Beekman.

Marcel elgondolkodott, majd újabb érvvel hozakodott elő:

– Ha csak néhányat viszünk el, az nem lesz kedves húzás. Megmentjük őket, hogy aztán végignézhessék a világuk pusztulását. – Megrázta a fejét, és hozzátette: – És veszélyes volna. Semmiképpen sem tudhatjuk, hogyan fognak reagálni, ha odasétálunk hozzájuk, és rájuk köszönünk. Nem tudunk majd beszélni velük. Aztán következik a génállomány kérdése.

Beekman feltápászkodott, odament a fali képernyőhöz, ami hatalmasan feltornyosuló kumuluszok és a fagyos, kék tenger képét mutatta.

– Valószínűleg képesek leszünk mesterségesen előállítani a génjeiket – mondta megfontoltan. – Adhatnánk nekik egy esélyt, hogy folytassák – tette hozzá, a Süllyesztőt bámulva.

– Nem így szólnak az utasításaink – tiltakozott Marcel. – Az Akadémián tudják, hogy mit találtunk. Ha azt akarnák, hogy mentőakcióba kezdjünk, szólnának.

 

 

A következő napok folyamán további felfedezésekre került sor: egy összeroskadt raktárféleség állt egy folyó partján az Észak-Tempuson, egy fából ácsolt palánk vagy védőfal rejtőzött egy erdő mélyén, és az Árnyék-kikötőben egy jégbe fagyott csónakot lehetett látni. Az oldalán fekvő csónak tíz-tizenkét méter hosszú lehetett, és árbocok meredtek ki belőle. Ám az arányai arra utaltak, hogy a tengerészek jóval kisebbek voltak, mint az emberek.

– Gályának tűnik – vélekedett Mira –, még a tatépítményt is lehet látni.

– Nekünk kicsi lenne, de az biztos, hogy az egy hajó – erősítette meg Chiang Harmon. – Mióta van ott jég?

– Valószínűleg a kezdet kezdetétől fogva – felelte Mira, arra az időszakra utalva, amikor a rendszer találkozott a Quiveras-felhővel. A kutatók úgy gondolták, hogy az Árnyék-kikötő környékén a tenger háromezer évvel ezelőtt befagyott, és azóta sem olvadt ki. Ez a vidék messze északon feküdt, a Gloriamundi keleti partján.

– Mit tudunk még a hajóról? – vetette fel Beekman.

– Az orra olyan formájú, mint egy tengeri kígyó – felelte Chiang a viking bárkákéra hasonlít.

– Nahát, ezt észre sem vettem! – csodálkozott félhangosan Mira. – De igazad van. Tehát van művészetük.

Mirának sokat számított a művészet. Az Akadémia egyik hajóján dolgozva úgy tartotta, hogy a civilizációkat a művészetük határozza meg. Ez a vélemény szűkebb értelemben véve úgy hangzott: a művészet az, amiért érdemes élni. Mira szerint az ember azért dolgozott, hogy legyen ideje élvezni a kifinomult örömöket. Egy bizalmas beszélgetés során elmondta Marcelnek, hogy Beekman emberei kevés kivételtől eltekintve eléggé „beszűkültek”, és olyan elmélyülten hajszolták az anyagi világ adatait, hogy nem tanulták meg, hogyan érezzék jól magukat. Saját magát szibaritának tartotta, a szó legnemesebb értelmében.

Mira a legidősebb utasok közé tartozott; a saját szavajárása szerint egy lendülettel áttört a negyvenes és ötvenes évein, és kijött a másik oldalon. Mindazonáltal megőrizte a karcsúságát, a mozgékonyságát, a vonzerejét, és vágott az esze, mint a borotva. Egyike volt azon szerencsés nőknek, akiken nem fogott az idő.

– Volt művészetük – módosította Beekman a kijelentést.

– Ha közelebbről is vethetnénk rá egy pillantást – mondta Chiang –, valószínűleg kitalálhatnánk, hogyan néztek ki. De ehhez egészen közeire kéne mennünk.

Mira bólogatott.

– A következő alkalommal egy leszállóegységet is hoznunk kell – mondta olyan hangsúllyal, mintha úgy gondolta volna, hogy valaki súlyos hibát követett el, közben egyenesen Beekmanre nézett.

Valamivel később Pete Reshevsky, egy oslói matematikus megjegyezte, hogy nem érti, mire ez a nagy felhajtás.

– Nincs odalent semmi, csak egy halom rom – mondta. – És nyilvánvaló, hogy primitív népség élt itt. Vagyis, aligha tanulhatunk tőlük. – Az alacsony termetű, hegyes orrú, izmos férfi a fél életét az edzőteremben töltötte. Ritkán mosolygott, és akkor is csak a szájával, de a szemével nem. – Jobban járnánk – folytatta –, ha mindenki megmaradna a dolgánál, és nem feledkezne meg arról, hogy miért vagyunk itt.

* * *

Másnap reggel megérkezett a Wildside.

– A kapitánya beszélni óhajt veled – jelentette Bill a parancsnoknak.

Marcel kedvelte Priscilla Hutchinst. Többször találkozott már vele, és könnyed természetű, a szakmát kiválóan értő kollégának ismerte meg. A nő egyfajta legendává vált húsz évvel ezelőtt, amikor is ő volt a pilótája az Omega-felhőket felfedező expedíciónak.

Marcel irigyelte Hutchot azért a küldetésért. Ő maga akkoriban a Kosmiknak dolgozott, néhány havonta hosszú utakat tett meg a Quraquáig és vissza, ami lélekölő élményt jelentett a számára. Viszont rendesen megfizették, és dolgozott benne a becsvágy, szeretett volna feljebb kapaszkodni a hierarchiában. Hutchins szinte kölyök volt még, amikor megtörtént, de az esetet követően a pilóták megdicsőültek az emberek szemében, Marcel pedig rájött, hogy torkig van már azzal, hogy hetekig tétlenül várakozik a semmi közepén. Néhány hónap múlva felmondott a Kosmiknál, és az Akadémiával kötött szerződést.

Örült annak, hogy Hutch a közelében jár. Különös egybeesés volt, hogy a nő, aki, ha a tudtán kívül és közvetetten is, de szerepet játszott abban, hogy az ő pályafutása hogyan alakult, éppen ebben az időpontban jelent meg ismét az életében. Abban az esetben, ha fontos döntéseket kellett volna meghoznia az idegen teremtényekkel kapcsolatban, szívesen meghallgatta volna Hutch tanácsait.

– Kapcsold! – kérte az MI-től.

Priscilla Hutchins éppen csak elérte a pilótajogosítványhoz előírt minimális testmagasságot. A szeme sötét volt, rövidre vágva viselte fekete haját, és ha jókedve volt, a ragyogásával szinte fényárba borított egy sötét helyiséget.

Ezúttal is szélesen mosolyogva köszöntötte Marcelt:

– Á, Marcel! Örülök, hogy látlak! Úgy hallom, megütötted a főnyereményt!

– Többé-kevésbé – felelte a parancsnok. – Gondolod, hogy adnak egy kis prémiumot?

– Gyanítom, hogy annyit, amennyit szoktak.

– Mennyit hallottál az itteni helyzetről? – tudakolta Marcel.

– Csak annyit, hogy értelmes lények nyomaira bukkantatok – válaszolta Hutch. – Egy toronyra, vagy mire. Lehet, hogy valaki még életben van odalent?

– Eddig nem láttunk senkit – felelte Marcel, azzal röviden összefoglalta mindazt, amit az utasai eddig felfedeztek, aztán ábrák és felvételek segítségével megmutatta, hogy hol vannak a települések, illetve azok a helyszínek, amelyeken értelmes lények nyomai látszanak. – A legnagyobb város a Dél-Tempuson terül el – tette hozzá, és megmutatta a vonatkozó felvételt. – Egy óriási gleccser alatt. Nem hiszem, hogy a rendelkezésre álló idő alatt le lehet ásni odáig.

– Mennyi időnk van? – érdeklődött Hutch.

– Maga az ütközés december 9-én, vacsoraidőben fog bekövetkezni – közölte Marcel. – De számításaink szerint a bolygó körülbelül negyven órával korábban elkezd széttöredezni. – November 25-e volt, szombat este. – De nem lehetünk biztosak benne. Ne akard kísérteni a szerencsédet!

– Mit tudunk az őslakókról? – kérdezte Hutch.

– Nem sokat. Kicsik voltak. Körülbelül akkorák, mint egy ötéves gyerek. És a bizonyítékok alapján jelen voltak mind a négy kontinensen.

– Mit javasolsz, hol szálljunk le?

– A torony éppen megfelel a célnak – felelte Marcel. – Úgy tűnik, ott csak keveset kell ásni ahhoz, hogy bejuss. De van egy hátulütője: az a terület egy törésvonalon fekszik.

Hutch tétovázott pár pillanatig, majd rákérdezett:

– Gondolod, hogy egyben marad még pár napig?

– Nem tudom – válaszolta őszintén Marcel. – Nincs itt senki, aki merne felelősséget vállalni az efféle becslésekért.

– Mutasd meg, hogy hol van! – kérdezte a nő.

– A Transitoria északi...

– Hol? – vágott közbe Hutch.

Marcel utasította Billt, hogy küldjön át egy térképet.

Hutch megnézte, bólogatott, és ismét az Eseményről kérdezett:

– Egészen pontosan mi fog történni? És mikor?

– Jól van... – dünnyögte Marcel, és belekezdett a magyarázatba: – Gunther, vagyis Gunther Beekman, a küldetés vezetője azt mondta nekem, hogy a jelenlegi állapotok nagyjából megmaradnak egészen addig, amíg elkezdődik a széthullás. Viszont, miután az elkezdődik, a vég nagyon gyorsan fog bekövetkezni. Vagyis, időben el kell tűnnöd onnan. Azt javaslom, hogy legalább egy héttel korábban szállj fel. Ne szórakozz ezzel a dologgal! Szállj le, kapkodj össze néhány tárgyat, és szállj fel! Valószínűleg földrengéseket, nagy viharokat és hasonlókat fogsz tapasztalni már eléggé korán. Amikor a Süllyesztő az úgynevezett Turner-horizonton belülre kerül, az atmoszféra leszakad róla, az óceánok elillannak, és a kéreg kásává omlik szét. Mindez néhány óra alatt fog megtörténni. Mire a bolygó belezuhan a levesbe, már csak a magja lesz meg. Csupán egy jókora vasdarab.

Hutch egyenesen belenézett a kamerába, és bólogatva felelt:

– Rendben. Azt hiszem, nem fogjuk ellógni az időt.

– Itt maradsz, hogy végignézd az ütközést?

– Most, hogy itt vagyok? Még szép! Feltéve persze, hogy az utasaim nem sikoltoznak túl hangosan.

Néhány másodpercig mindketten hallgattak, aztán Marcel megszólalt:

– Jó, hogy újra látlak, Hutch.

Majdnem két év telt el azóta, hogy nem találkoztak. Hutch akkor a Pinnacle-től tartott hazafelé, Marcel pedig kifelé repült egy kutatócsapattal. Adóvevőn beszélgettek néhány percet, ahogyan most is tették.

De már vagy kétszer ennyi idő telt el azóta, hogy ugyanabban a helyiségben tartózkodtak. Akkor egy navigátori továbbképzésen vettek részt odahaza, a Keréken. Marcel vonzódott a nőhöz, és egy esti ünnepségen sikerült a társaságában töltenie egy-két órát. De a körülmények sosem kedveztek kettejüknek. Valahogy mindig az ellenkező irányba tartottak.

A nő a képeket nézegette.

– Nem egy nagy torony, mi? – mormolta közben.

A henger formájú kőépítménynek nyolc ablaka volt, mindegyik másik szinten, és mindegyik másik irányba nézett. Tizenkét méterrel magasodott a hómező fölé, ám a szenzorok adatai arra utaltak, hogy egy tizenöt méteres darabja a hó alatt rejtőzik, és a talajszinten valószínűleg érintkezik vagy összeköttetésben áll a városfal belső felületével. Elképzelhetőnek tűnt, hogy rajta keresztül a kutatók közvetlenül bejuthatnak a városba.

Marcel a képernyőjére hívott két felvételt. Az egyik közelkép volt, a másik távolról ábrázolta a tornyot, és jól érzékeltette annak sivár magányát.

– Mikor akarjátok kezdeni? – kérdezte a parancsnok.

Hutch félrebillentette a fejét, és mosolyogva felelt:

– Amint becsomagoljuk a szendvicseket.

– Hutch, az elsőtisztem szeretne lemenni veletek.

– Ó, remek – örvendezett Hutch, és látszott rajta, hogy valóban örül. – Ha az úriember szeretne velünk tartani, örömmel visszük!

– Hölgy az az úriember – javította ki Marcel. – A neve: Kellie Collier. Kiváló tiszt. Komoly segítségre számíthatsz tőle, ha bajba kerültök.

– Biztos, hogy jó hasznát veszem majd – válaszolta Hutch. – Jól sejtem, hogy nincs veled egyetlen árva régész sem?

– Jól. Van egy hajórakomány matematikusom, fizikusom és klimatológusom.

– Hát egy nagy teljesítményű lézered? – érdeklődött Hutch.

– Bárcsak lenne! – felelte felkacagva Marcel.

– Jól van, na, egy próbát megért – dohogott a nő, de közben mosolygott.

– Hutch, még egy dolog...

– Igen?

– Mint azt bizonyára tudod, nincs leszállóegységünk – mondta megkomolyodva Marcel. – Ha bajba kerülsz, nem tudok érted menni.

– Tisztában vagyok vele – felelte Hutch. – De ne félj, nagyon óvatos leszek!

– Helyes. És ha majd odalent leszel, megteszel nekem egy szívességet?

– Hallgatlak.

– Hagyj nyitva egy csatornát! Szeretném hallani, hogy mit műveltek odalent.

 

 

Hutch ameddig tudta, halogatta a dolgot. Egyelőre nem tájékoztatta Nightingale-t arról, hogy Gomez szerint jó lenne, ha elkísérné a Süllyesztő felszínére leszálló csapatot. Gyanította, hogy a férfi nem akar majd menni, és nem hitt abban, hogy ha mégis velük tartana, jó hasznát vennék. De pillanatnyilag ő maga, Toni és Kellie Collier alkották az egész csapatot. Szükség lett volna még néhány önkéntesre, hogy legyen, aki őrködik, és segít cipelni a műtárgyakat. Feltéve persze, hogy találnak műtárgyakat.

Hutch a munkájának ezt a részét kegyetlenül utálta. Olyasmire utasították, amihez nem értett. Ráadásul eléggé ismerte már az Akadémián belüli viszonyokat, így jól tudta, hogy siker esetén Gomez fogja bezsebelni a dicsőséget, de ha a vállalkozás kudarcba fullad, akkor az az ő nevét fogja befeketíteni mindörökre.

Mint ahogyan húsz évvel ezelőtt történt, amikor is Richard Wald életét vesztette.

Wald kiváló régész volt, akit Hutch vitt el a Quraquára. A terraformálókkal folytatott hosszas huzakodás során Waldot megölte egy szökőár. Az eset legendává vált. Wald túl sokáig maradt a víz alatt azon a világon. Még akkor is ott maradt, amikor a hullám közeledett felé, és végül Hutch nem tudta időben kihozni onnan. Egyesek őt hibáztatták a halálesetért, azt állítva, hogy egyedül ő látta tisztán az eseményeket, és túl sokáig várt, mielőtt figyelmeztette a férfit.

Elgondolkodott azon, hogy Nightingale talán annak az áldozata, hogy az Akadémia mindig igyekezett bűnbakot keresni – és általában talált is.

Mindenesetre Hutch számára eljött a perc, hogy belevágjon. Befejezte a beszélgetést Marcellel, megállt a közös kabinnál egy szendvicsért, aztán elsétált Nightingale kabinjáig, és bekopogott.

A férfi kinyitotta az ajtót, és meglepettnek tűnt.

– Á, Hutch – mondta. – Gyere be!

Az előző percekben a számítógépén dolgozott. A fali képernyőn a Süllyesztő képe világított. Hutch figyelmesen megnézte a kék tengereket, a felhősávokat, az óriási jégmezőkkel borított kontinenseket, és megjegyezte:

– Gyönyörű ez a világ.

– Hideg ez a világ – felelte kurtán biccentve Nightingale. – Az orbitális pályákról nézve mindegyik gyönyörű.

– Randy, sajnálom, hogy késve érünk haza – mondta ki Hutch.

A férfi a szemébe fúrta a tekintetét, és barátságosan, de határozottan kijelentette:

– Hutch, nem azért jöttél ide, hogy a menetrendről társalogjunk. Mit tehetek érted?

Hutch átnyújtotta a kinyomtatott üzenetet. Nightingale elolvasta, felnézett a nőre, aztán ismét le a papírra, végül megint fel, és megszólalt:

– Ez az, amit Gomez akar. Te mit akarsz?

Hutch mindeddig arra számított, hogy a férfi kapásból elutasítja, ezért kissé meglepődve felelt:

– Szeretném, ha velem jönnél. Jól jönne a segítség.

– Ki megy még?

– A Wendy elsőtisztje.

– Ennyi?

– És Toni.

– Azt tudnod kell, hogy akármit gondol Gomez, nincsenek különleges ismereteim – mondta csendesen Nightingale. – Tudom, hogy az a hely veszélyes, de hát minden bolygó veszélyes, amin van élet. És nem vagyok régész.

– Tudom.

– Ha a tanácsomat kéred, azt mondom: felejtsd el! – fűzte hozzá Nightingale. – Tartsd távol magad attól a helytől!

– Erről szó sem lehet – felelte Hutch.

– Tudom. Még most is szeretnéd, hogy veled menjek?

– Igen, ha hajlandó vagy. Nagyon szeretném – válaszolta Hutch.

* * *

Marcel meglepődve fedezte fel, hogy az utasai mennyire nem vágynak a felszínre. A közmegegyezés valahogy úgy szólt, hogy ha voltak is valamilyenfajta értelmes lények a Süllyesztőn, ennek a ténynek ma már nincs jelentősége. Igazából senkit sem érdekeltek. A kutatók úgy tartották, hogy a helyi kultúra nyilvánvalóan primitív volt, ennélfogva semmit sem tanulhatnak belőle.

Marcel tudta, hogy az exokológia, az a tudományág, ami az idegen társadalmak felépítésével foglalkozik, egyik utasának sem a szakterülete, ettől függetlenül azt hitte, hogy szeretnének lemenni a felszínre abban a reményben, hogy rábukkannak egy-két fontos leletre. Néhányan megszólaltak, és kifejtették, hogy szívesen lemennének, de amikor Marcel felajánlotta nekik, hogy megkérdezi a kedvükért Hutchot, valamennyien visszakoztak. „Mert túl sok a teendő. Le kell folytatni egy sor kísérletet. Máskülönben ebben a pillanatban indulnék. Érted, ugye?”

Egyedül Chiang Harmon jelentkezett. És Marcel gyanította, hogy a fickó azért akar menni, mert Kellie is megy.

A felszíni küldetés elméletileg egyszerűnek ígérkezett: a csapat leszáll, fényképeket készít, mintákat gyűjt, és visszatér. Ha összeakadnak az őslakókkal, őket is lefotózzák. Hutch nem hozta fel az esetleges mentőakció kényes kérdését, így aztán Marcel sem erőltette. Úgy döntött, hogy ha a helyiek felbukkannak, és jelzik, hogy segítséget kérnek, akkor megpróbálkozik valamivel. Máskülönben egyszerűen nem törődik velük. Emiatt a döntés miatt nyugtalanul forgolódott éjszakánként, de ez tűnt az egyetlen gyakorlatias és kivitelezhető megközelítésnek.

A küldetés egy másik vonása is aggasztotta. Tudta, hogyan működik a tudósok agya. Hutch csapata odalent lesz, az emberek új és új csodákat fognak keresni, és óhatatlanul felfedeznek majd olyan dolgokat, amiket nehéz lesz megmagyarázni. És majd be akarnak gyűjteni még egy utolsó műtárgyat, meg akarnak keresni még egy utolsó választ, és Marcel könnyen el tudta képzelni, hogy mialatt a Süllyesztő teljes sebességgel robog majd a pusztulásba, ő könyörögni fog Hutchnak, hogy szálljon már fel végre, és a nő folyamatosan biztosítja majd afelől, hogy mindjárt felszáll. Már csak egyetlen órára van szüksége.

Na persze, Hutch fejében elvileg nem egy tudós agya dolgozott. És a nő azt állította, hogy időben el akar jönni onnan. Miért is ne lehetett volna hinni neki?

* * *

Az Evening Star fedélzetén Gregory MacAllister az előző percekben kimentette magát, és elhagyta a Navigátort. A lakosztálya felé tartott, amikor egy fiatal nő lépett oda hozzá, és megkérdezte, hogy válthatna-e vele néhány szót. Felismerte a nőt: jelen volt a bárban az este folyamán, mialatt a társaság az orosz színjátszás posztmodern vonásairól vitatkozott. A leghátsó sorban ült, nem szólalt fel, de mindvégig éberen és érdeklődve figyelt.

Hogy a nő rendkívül vonzó volt, az MacAllistert a legkevésbé sem rázta meg. Számára sosem jelentett problémát, hogy gyönyörű nőket szedjen fel. Viszont lenyűgözte, ha valaki ennyire tudott figyelni, ez ugyanis éles észt és komoly intellektust sejtetett.

MacAllister nem tisztelte sem a pénzt, sem a magas hivatalt, nem lehetett puszta bájjal vagy erős karizmával levenni a lábáról. Az életének hatvanegynéhány éve alatt megtanulta, hogy legalább annyi faragatlan tuskó van a felső társadalmi osztályokban, mint amennyi tudatlan ostoba az alsó néprétegekben. Szerette hinni, hogy csak az intellektus az, ami leköti őt, jóllehet hajlott arra a nézetre, mely szerint egy egyén fejlett intellektusa a közvetlen következménye annak, hogy az illető gyakran olvassa Gregory MacAllister írásait.

– A nevem Casey Hayes – közölte a nő, közben belekotort a kosztümjének egyik zsebébe, és előhalászott egy sajtós azonosítókártyát. – Az Interwebnek dolgozom.

MacAllister egy pillanatra lehunyta a szemét. Tehát egy újságíró...

A nő magas volt, az arca a legszebb fotómodellek arcát idézte, és a legutóbbi divat szerint, felnyírva hordta dús, barna haját. Szürke nadrágot viselt, és gyémántos melltűvel díszített fekete kosztümkabátot. Nem egy hétköznapi újságíró – állapította meg magában MacAllister.

– Mit tehetek önért? – kérdezte közönyösen.

– MacAllister úr, hallgatja ön a Maleiva-rendszerből érkező jelentéseket?

– Amelyek a romokról szólnak? Igen, folyamatosan követem az események alakulását. Mi sem természetesebb.

Mialatt beszélt, lelassított ugyan, de nem állt meg, a nő pedig felzárkózott mellé.

– Az jutott eszembe – mondta –, hogy ez pontosan az a fajta esemény, ami érdekelheti önt. Egy magányos torony egy mindentől távol eső helyen.

– Valóban? – dünnyögte MacAllister.

Az újságírók mindig a nagy szenzációt látták benne, és készek voltak összevissza hazudozni annak érdekében, hogy szóra bírják. Sosem lehetett előre tudni, hogy MacAllister mikor mond valami olyat, ami felháborítja a közvéleményt, vagy megsért akár egy egész népet. Mint például, az előző évben a Notre Dame-ban, ahol is átvett egy díjat, és a köszönőbeszédében megjegyezte, hogy mindenkinek, aki szeretne toleráns lenni más emberek iránt, félre kellene hajítania minden vallásos meggyőződését és vonzalmát. A vendégek egyike vitába szállt vele, mire ő ártatlan képpel megkérdezte, hogy valaki meg tudna-e nevezni egyetlen személyt, akit egy ateista teológiai ügyek miatt megölt, vagy elűzött az otthonából. Amennyiben annak az illetőnek lett volna némi agya – gondolta akkor –, magyarázatot követelt volna az ő hírneves intoleranciájára.

De hála az égnek, a legtöbb embernek nem vágott az esze.

– Igen – válaszolta a nő –, azóta vagyok az olvasója, hogy egyetemre jártam. – Ezek után belefogott egy rövid értekezésbe MacAllister munkásságának csodálatos voltáról, a férfi pedig szíve szerint hagyta volna, hadd zengje tovább a dicshimnuszt. Csakhogy eléggé fáradt volt, és már későre járt az idő, így aztán megkérte a nőt, hogy térjen a lényegre.

– A Maleiva III-on egy elpusztult civilizációt keresünk – válaszolta a nő. – Néhány őslakó talán még életben van. – Ragyogó mosolyt villantott MacAllisterre, amit arra szánt, hogy elhamvassza vele az ellenállását, és tovább beszélt: – Maga szerint milyenek voltak? Mióta éltek itt? És ez a fajta vég nem azt sugallja, hogy az egész történelmüknek, mindennek, amit valaha elértek, valójában nincs semmiféle eredménye vagy következménye?

– Drága hölgyem... – kezdte MacAllister.

– Casey – szólt közbe a nő.

– Drága hölgyem, honnan a pokolból tudhatnám? Egyébként meg, miért is kellene, hogy érdekeljen a téma?

– MacAllister úr, olvastam az Egy egyszerű újságíró töprengéseit – válaszolta Casey.

MacAllister meglepődött. Az a kötet a legkorábbi esszéinek gyűjteménye volt, odaszúrt vele minden társadalmi ostobaságnak a mellimádástól kezdve a féljek félénkségéig. De tartalmazott egy hosszabb tanulmányt is, amelyben védelmébe vette azt a bizarr gondolatot, amit eredetileg Rousseau hirdetett, és ami arról szólt, hogy sokat lehet tanulni azoktól, akiket nem érintett meg a dekadens civilizáció bomlasztó és romboló befolyása. Ezt persze még azelőtt írta, hogy megértette az igazságot, miszerint a dekadencia egy meglehetősen kellemes és vonzó állapot.

– Abból ide semmi sem vonatkozik – jelentette ki. – A tény, hogy valaha élt valaki a Süllyesztőn, aki tudta, hogyan rakjon egymásra néhány követ, aligha tűnik jelentőségteljesnek. Különösen, mert úgy tűnik, hogy ezek az illetők a köveikkel együtt hamarosan átkerülnek egy boldogabb világba.

A nő felpillantott, és MacAllister elszántságot látott a szemében.

– MacAllister úr, nyilván kíváncsi, hogy miért állítottam meg.

– Nem igazán – vallotta be MacAllister.

– Nagyon szeretnék...

– Interjút készíteni velem.

– Igen. Nagyon szeretnék. Ha tudna némi időt szánni rám...

MacAllister is volt valaha fiatal újságíró. Réges-régen. És ez a nőt nehezére esett visszautasítani.

Miért is? Lehet, hogy a saját írásai kikezdték az akaratát?

– Miről? – kérdezte kurtán.

– Egy általános beszélgetést szeretnék – válaszolta Casey. – Arról beszélhet, amihez kedve van. Jóllehet, mivel mindketten az Esemény miatt vagyunk itt, ez a téma óhatatlanul előkerülne.

MacAllister arra gondolt, hogy előre elkéri a kérdéseket. De ettől az a látszat keletkezhetett volna, hogy a világ legspontánabb gondolkodója szeret előre felkészülni.

– Mondja csak, ööö... – kezdte, de elhallgatott, mert az elméjében rövidzárlat keletkezett. – Mit is mondott, hogy hívják?

– Casey Hayes.

– Mondja csak, Casey, hogy lehet az, hogy pont ezen a gépen utazik? – tudakolta MacAllister. – Az interjú miatt van itt?

A nő oldalra billentette a fejét, és komoly, állhatatos tekintettel nézett rá, mire ő úgy határozott, hogy tetszik neki ez a fiatal teremtés. Újságírónő létére egész értelmesnek tűnt.

– Nos, nem – vallotta be Casey. – Mi több, eredetileg úgy volt, hogy egyáltalán nem fogok dolgozni. A jegy a szüleim születésnapi ajándéka.

– Gratulálok – felelte kurtán MacAllister. – Nagyon szerencsés, hogy ilyen szülei vannak.

– Köszönöm. De bevallom, a kilátás, hogy végignézhetem, amint két világ egymásnak ütközik, egy jó írás ígéretét hordozza. Ha elkapom a megfelelő nézőpontot.

– Lássuk, hogy képes-e rá, Casey! – biztatta MacAllister, és megkérdezte: – Mit tervez? Hogyan fogja megközelíteni a témát?

– Úgy, hogy megkeresem a világ egyik legzseniálisabb újságíróját, és a közvélemény elé tárom a reakcióit.

A nőből teljességgel hiányzott a szégyenérzet.

Casey merőn nézte MacAllistert, aki a nő szemében látni vélte az ígéret csillogását, célzást arra, hogy jutalom várja őt távolabb, az út mentén, de ezt ugyanannak a genetikai programnak tulajdonította, amely megtorpanásra késztette, és nem engedte, hogy haladéktalanul visszatérjen a lakosztályába.

– Talán megbeszélhetnénk a dolgot a holnapi ebédnél – tette hozzá Casey. – Az Árbockosár egész jó hely.

Az Árbockosár a hajó legmenőbb éttermének számított. Csupa bőr és ezüst. Gyertyák mindenütt. A zongorista Bachot játszott. Előkelő és barokk hangulat.

– Nem igazán érzem helyénvalónak – dörmögte MacAllister.

– Rendben – vágta rá Casey készségesen. – Mit javasol?

– Találja ki ön, az éles szemű újságíró! – válaszolta MacAllister. – Ha a Titanic vagy a Rancocas jelentőségéről készítene interjút valakivel, mit javasolna a beszélgetés helyszínének?

– Nem tudom biztosan – válaszolta Casey, és értetlenül pislogott.

– Mivel az egyiket kiemelték, a másikat hazavontatták, és bizonyos fokig mindkettőt rekonstruálták, egyetlen helyszín sem szolgálhatna olyan hatékonyan, mint ezek valamelyik elülső lakosztálya – jelentette ki MacAllister.

– Ó... – Casey sóhajtott egyet, aztán még egyet. – Ó... úgy érti, hogy menjünk le a felszínre...

Valóban így értettem? – kérdezte magától MacAllister. De tényleg, miért is ne? A jelek arra vallottak, hogy történelmi jelentőségű esemény közeleg, és érezte, hogy neki alighanem ott lenne a helye a kellős közepében. Biztosra vette, hogy képes lesz a folyamatok helyes értelmezésére. És azt is, hogy a világ nagy szellemi harcosai, szentimentalistái és moralistái ritka nagy formában lesznek a következő napokban, tanításokat fognak meríteni egy értelmes faj pusztulásából. (Hogy mennyire volt értelmes, az viszont sosem lesz téma.) Egyesek szokásukhoz híven arról beszélnek majd, hogy az Esemény a Mindenható figyelmeztetése. MacAllisternek eszébe jutott, hogy ha netán megtalálnának néhányat a balszerencsés őslakók közül, sokan fognak szívszaggató hangon mentőakcióért kiáltani, feltehetően az Evening Star fedélzetéről.

Tehát, miért is ne?

– Igen – mondta ki végre –, ha a Süllyesztőről akarunk beszélgetni, akkor a Süllyesztőre kell mennünk.

– Nem tudom, hogyan lehetne elintézni – felelte bizonytalanul a nő. – Indítanak oda túrákat?

MacAllister felnevetett, és derűsen válaszolt:

– Nem, de biztos vagyok abban, hogy el lehet intézni. Maradt még néhány napunk. Meglátom, mit tehetek.

MacAllister röviddel ezután belépett a lakosztályába, bezárta az ajtót, és belesüppedt egy kényelmes karosszékbe.

Az újságíró Sarára emlékeztette.

Nem a megjelenésével. Sara arcát finomabb, lágyabb vonások uralták. Sara haja több árnyalattal sötétebb színben játszott, és Sarában nem dolgozott ekkora lendület. A két nő súlyra és magasságra nagyjából ugyanolyan volt, de ezen túl nem egykönnyen lehetett felfedezni hasonlóságot a külsejükben.

De létezett valami hasonlóság.

Talán a szemük. De Saráé zöld volt, Caseyé pedig kék. Mindazonáltal, MacAllister felismerte azt az elszánt, állhatatos tekintetet, és a nő arckifejezésében is volt valami, talán az, ahogyan a szája sarkában mosoly bujkált, és a hangja ellágyult, amikor rájött, hogy nem tudja érvényesíteni az akaratát.

Aztán MacAllister arra gondolt, hogy talán csak elszabadult a képzelete, mert egy olyan utazáson vesz részt, ami hamarosan bekerül a történelembe, és nagyon szerette volna, ha Sara is itt van mellette.

Miután húsz éven át könyörtelenül támadta a házasságot, olyan intézménynek tekintette, ami mentálisan leépíti mindkét nemet, továbbá evolúciós csapdának tartotta, találkozott Sarával, amikor előadást tartott fiatal újságírók egy kisebb csapatának. Sara meghívta vacsorázni, mert egy fontos munkán dolgozott, és ahhoz kellett egy interjú vele. Akkoriban ő volt Amerika leghíresebb nőgyűlölője. „A nagy szenvedélyek mindig elhalnak” – ezt hangoztatta folyton. A szerelem fennmaradásának maximális idejét először egy évben határozta meg, aztán leszállította három hónapra, végül tizenegy napra.

Sara mellett sosem volt esélye kipróbálni, hogy ezek az értékek mennyire állják meg a helyüket. Nyolc hónappal azután, hogy megismerkedtek, három héttel azután, hogy összeházasodtak, Sara meghalt egy ostoba csónakbalesetben. MacAllister nem volt jelen, az irodájában dolgozott, amikor megtörtént.

Sok idő telt el azóta. De egyetlen nap sem múlt el úgy, hogy nem gondolt Sarára.

Sara számtalan hangulatban élt, hol komor volt, hol derűs, hol töprengő, de mindig sokat nevetett. A családneve úgy hangzott: Dingle, és gyakran mondogatta másoknak, hogy csak azért ment hozzá Gregory MacAllisterhez, hogy megváltozzon a neve. Azt állította, hogy mindig is szégyellte az eredetit.

MacAllister nem tudta megmondani, hogy miért, de pillanatnyilag úgy érezte, hogy Sara szelleme ott van vele a lakosztályban.

Ostobaság! – förmedt rá magára gondolatban. – Öregszel.

Kért egy epres Clippert az automatától, és a számítógép-terminálból előhívta a könyvtár katalógusát. Ramsey Taggartnak új regénye jelent meg, és bele akart nézni. Taggartot ő fedezte fel annak idején, ám a fickó kezdett lecsúszni. Beszélt vele néhányszor, megmutatta neki, hogy mit csinál rosszul. Ennek ellenére az előző írásán – egy házasságtörés silány történetén – nem látszottak a javulás jelei. MacAllister úgy érezte, hogy ha Taggart új könyve is ezt az irányt követi, akkor neki nem lesz más választása, mint hogy megint helyre teszi a fiút, ezúttal hivatalos formában. A nagy nyilvánosság előtt.

Felidézte magában a Caseyvel folytatott beszélgetést, mert az az érzés gyötörte, hogy nem vett észre valamit. Nem volt az a típus, aki bajba sodorja magát mások kedvéért, és mégis önként elvállalt egy helyszíni interjút, ami komoly kényelmetlenségeket okozott neki. Miért is csinálta?

Aztán a tudata mélyén fokról fokra felderengett a válasz: azért, mert le akar menni a Maleiva III felszínére. Hogy ott sétálhasson a romok között, és ráboruljon azok elképesztő kora. Hogy megmártózzon a közelgő katasztrófa érzetében. Milyen érzés lehet odalent állni, a halálra ítélt világ felszínén, és a száguldva közeledő gigászt bámulni?

Annak érdekében, hogy elintézze az ügyet, meg kellett nyernie Erik Nicholson támogatását.

Nicholson, az Evening Star kapitánya kicsi ember volt, termetre és lélekben egyaránt. Például, mérhetetlen büszkeség töltötte el a saját pozíciójától, úgy járkált az utasok között, mint egy kérkedő pulykakakas. Homályos fogalmazással, erőtlen hangon beszélt, mintha egy hegycsúcsról kapott isteni parancsolatokat közvetített volna abban a reményben, hogy a hallgatói hisznek neki.

MacAllister pillanatok alatt elintézte, hogy másnap este együtt vacsorázhasson a kapitánnyal. Az alkalom kiválóan megfelelt arra, hogy bizalmas beszélgetésbe elegyedjen vele, és lendületbe hozza a gépezetet. Valahogyan rá kellett beszélnie a kapitányt, hogy érdekében álljon leküldeni a hajó leszállóegységét a felszínre – úgy, hogy abban ott ül Gregory MacAllister és Casey Hayes.

Megérkezett a könyv, és MacAllister belekezdett. Ám egyszer-kétszer körülnézett, hogy megnyugtassa magát, valóban egyedül van az elegáns kabinban.