NYOLCADIK FEJEZET

„Egy földi ásatás eredményei bizonyos paramétereken belül megjósolhatóak, mert ismerjük az általános történelmi körülményeket. Egy idegen világon végzett feltárás teljesen más lapra tartozik. Ha valaki egyszer kiás egy bútort a Sinus II-n vagy a Rigel XVII-en, jobban teszi, ha a bejáratnál hagyja a feltevéseit.”

(Gregory MacAllister: Helyszínek és hangok, A Nagy Utazás című kötetből)

 

 

Nightingale életében először vette komolyan fontolóra azt, hogy nekimegy valakinek. Hogy ellenállt a késztetésnek, és nem húzott be egyet annak a gúnyosan vigyorgó, önelégült rohadéknak, az nem azért történt, mert Hutch visszafogta, vagy mert vonakodott volna nekiugrani egy nála kétszer nagyobb illetőnek. Csakis azért állt le, mert általában véve helytelenítette az erőszakot.

Nightingale-be szigorú erkölcsiséget neveltek bele. Az ember ne csináljon jelenetet. Őrizze meg a méltóságát minden körülmények között. Ha meg kell támadnia valakit, azt mosolyogva tegye, egy éles megjegyzéssel. Sajnálatos módon, az adott pillanatban nem jutott eszébe megfelelő megjegyzés.

Most pedig, mialatt az alagútban dolgozott Tonival és Chianggal, szégyellte magát a kitörése miatt. Nem tette volna jól, ha ütött volna a régi sérelmei miatt. De az isten szerelmére, MacAllisterrel került szembe, és legalább megszabadult volna attól a tehertől, amit évek óta cipelt.

Annak idején MacAllister a Premier főszerkesztőjeként írt egy cikket az első expedícióról, Tisztességgel és becsülettel címmel. Röviddel azután jelent meg, hogy Nightingale hazatért, amikor a vizsgálat még javában zajlott. MacAllister őt hibáztatta a kudarcért, megvádolta azzal, hogy súlyos hibákat követett el, és magatehetetlen gyávának nevezte, mert eszméletét vesztette, miután megsebesült. Ráadásul jelentéktelennek tüntette fel a sérüléseit. „Csupán karcolások” – állította MacAllister, mintha ott lett volna.

A főszerkesztő nyilvánosan megbélyegezte őt, aztán a vizsgálóbizottság elmarasztalta – szerinte pont az írás miatt –, emiatt fel kellett adnia _a jövőbeli expedíciókkal kapcsolatos terveit. „Túl kell lépnünk a Maleiva III-on” – mondta neki az egyik igazgatóhelyettes, miután maga az igazgató elzárkózott mindenféle kapcsolat elől. Nem akarta, hogy Nightingale-lel együtt lássák.

A Tisztességgel és becsülettel hat évvel ezelőtt ismét megjelent egy MacAllister írásait tartalmazó válogatáskötetben. A rohadék akkor megint támadásba lendült. Erre az előbb úgy tett, mintha nem ismerte volna őt...

– Jól vagy? – kérdezte Chiang.

Azon dolgoztak, hogy kitakarítsák a kamrát, amelyben a fúvócsöveket találták, és amelyet immár fegyverraktárnak neveztek. Nightingale rádöbbent, hogy az imént abbahagyta a munkát, és csak nézett maga elé.

– Igen – bökte ki –, jól.

Toni és Chiang aggodalmasan figyelték őt. Lefelé jövet megkérdezték tőle, hogy mi váltotta ki belőle azt a kitörést, de megkérte őket, hogy ejtsék a témát. Hogyan is tudta volna elmagyarázni nekik? Ugyanakkor nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy MacAllister, az egész emberiség nagyszájú, felelőtlen ostorozója karnyújtásnyira volt tőle, és ő nem tett semmit. Milyen szánalmas alaknak tűnhetett...

 

 

John Drummond annak idején azzal tett szert a hírnevére, hogy egy év alatt megszerezte a doktorátusi fokozatot, amikor is kidolgozta a róla elnevezett egyenleteket, amelyek jelentős előrelépést jelentettek a galaktikus evolúció folyamatának megértése felé. De az azt követő évtizedben nem állt elő semmiféle jelentős felfedezéssel. Most pedig, harmincöt évesen, közeledett ahhoz a korhoz, amikortól elméletileg már a hanyatlás következett. A tapasztalatok szerint a fizikusok és a matematikusok fiatalon alkották meg életük nagy művét. A zsenialitás az ifjak vonásának számított.

Drummond érzékelte a helyzetét, és beletörődött abba, hogy a pályafutása hátralévő részét a periférián fogja tölteni a nála jobbak eredményeinek folytonos kritizálásával. A hírnevét már nem kellett féltenie, és tudta, hogy ha többé nem is csinál semmi fontosat, akkor is ott lesz neki a tudat, hogy a húszas évei elején messze túlszárnyalt szinte mindenki mást az egész Földön.

Noha tudatában volt a saját eredményeinek, áhítat töltötte el olyan emberek jelenlétében, mint Beekman és al-Kabhar, akiket mindenütt ismertek és tiszteltek. Viszont mindig is úgy érezte, hogy a nagy tudósok kissé lekezelően bánnak vele. Talán azért, mert feltételezték róla, hogy bár fiatalon ígéretes tehetségnek bizonyult, nem fogja valóra váltani azokat az ígéreteket.

Ebből eredően védekező magatartást vett fel. Nem tartott lépést a szakterülete fejlődésével, és gyanította, hogy politikai okok miatt választották ki a Süllyesztő-expedícióra – túl nagy név volt ahhoz, hogy lehagyják a meghívottak listájáról. Néha úgy gondolta, jobb lett volna középszerűként kezdeni, hogy mérsékelten ígéretesnek ítéljék, mint ilyen reményeket kelteni mindenkiben – saját magában is –, hogy aztán mindenkinek csalódást okozzon.

Chianghoz hasonlóan ő is vonzódott Kellie Collier-hez, de soha nem próbált közeledni hozzá. Alkalomadtán megivott vele egy kávét, és annyi időt töltött vele, amennyit csak tudott. De félt a visszautasítástól, és érezte a nőn, hogy nem veszi komolyan, nem tekinti kívánatos férfinak.

Nem igazán lepődött meg, amikor Beekman az irodájába hívta, és megkérdezte tőle, volna-e kedve csatlakozni ahhoz a csapathoz, amely hamarosan megvizsgálja a Maleiva III körül keringő tárgyat. A legtöbb munkatársa elalélt volna az örömtől egy ilyen ajánlat hallatán, de Drummond nem úszott a boldogságban ettől a megtiszteltetéstől, mert azt jelentette, hogy el kell hagynia a hajót. És halálra rémült a puszta gondolattól, hogy kimenjen az űrbe.

– Ez nagyon rendes tőled, Gunther – mondta. Szerette a keresztnevén szólítani a nagy embert.

– Ugyan már, megérdemled, hogy részed legyen ebben a kiváltságban! – felelte mosolyogva Beekman.

– De a többiek...

– Meg fogják érteni. Megérdemled ezt a megbízatást, John. Gratulálok!

Drummond ezalatt a fagyos semmire gondolt.

– Szeretnél részt venni benne, ugye? – kérdezte Beekman.

– Igen. Természetesen, igen. Csak arra gondolok, hogy szerintem idősebb tudósoknak járna ez a megtiszteltetés – felelte Drummond, és érezte, hogy a szíve mind hevesebben dobog. Tudta, hogy az űrséta elméletileg egyszerű dolog. Az ember csak felveszi a levegőtartályt, egy övet meg egy mágneses cipőt. Meg valami kényelmes ruhát. A „kényelmes” jelző külön kihangsúlyozták. Drummond nem szerette a magas helyeket, de minden, amit a vákuumban végzett munkáról elolvasott, arra utalt, hogy ez nem okozhat problémát.

Mielőtt megkapta az ajánlatot, mielőtt végiggondolta volna, elkövette azt a hibát, hogy elmondta a munkatársainak, mennyire szeretne átkelni az objektumhoz, hogy megtapogassa, és sétáljon rajta. Ezek után tudta, hogy ha visszautasítaná a felkérést, neki vége lenne, attól függetlenül, hogy milyen magyarázattal tenné.

– Tudod, hogyan kell használni egy lézerfűrészt? – kérdezte Beekman.

– Persze – felelte Drummond. – Nyomd meg a gombját, és ne szegezd a lábadra!

– Remek. Jó – helyeselt Beekman. – Két óra múlva indulunk. Gyere az elülső teherdokkhoz! A C-fedélzeten.

– Gunther, még sosem viseltem védőszerelést – vallotta be Drummond.

– Én sem – válaszolta Beekman, és felnevetett. – Azt hiszem, majd egymástól fogunk tanulni. – És ekkor a megbeszélésnek váratlanul vége szakadt. Kinyílt az iroda ajtaja. Beekman felkapott egy tollat, és anélkül, hogy felnézett volna, hozzáfűzte: – Ó, jut eszembe... a kapitány azt mondja, hogy ha szeretnél enni, akkor most kéne, és csak valami könnyűt. Jobb lenne, ha nem tele gyomorral indulnál űrsétára.

Drummond becsukta a szemét, és azt latolgatta magában, hogy megúszhatja-e a dolgot, ha azt állítja, hogy rosszul lett az ételtől.

 

 

Marcel már bánta, hogy elengedte Kellie-t. Ha a nő a fedélzeten maradt volna, elküldhette volna a kutatócsapattal az ellensúlyhoz, ő maga pedig tartalékban maradt volna arra az esetre, ha vészhelyzet állna elő. És lett volna egy kevésbé fárasztó délutánja.

Nem szívesen vitte ki Beekman embereit. Még egyikük sem ment át egy légzsilipen repülés közben. Valójában persze nem sok minden csúszhatott félre. A Flickinger-mező nagy biztonságot adott. Ettől függetlenül nyugtalanította a tudat, hogy kezdőket visz ki az űrbe.

Beekman kérésére Marcel levitte a Wendyt az objektum alsó végéhez, ami a legközelebb esett a bolygóhoz, és a legtávolabb az aszteroidától. Erről a helyről már tisztán látszott, hogy a szerkezetet egy nagyobb építményről választották le. A rudak végén reteszek és csatlakozók voltak.

Marcel úgy állította be az irányt, a sebességet és a helyzetet, hogy a hajó és az objektum tökéletesen együtt mozogjanak. Ez döntő fontosságú volt, nemcsak azért, hogy a zsilipet alig néhány méter válassza el a szerkezet végétől, hanem azért is, mert az újonc űrsétálók megrémültek volna, ha azt látják, hogy a hajó és az objektum mozognak egymáshoz képest. Amúgy is akadt a környéken két fényes gömb, amelyek egymáshoz viszonyítva láthatóan mozogtak: a Süllyesztő és a napja. Ennek látványa is elegendő lehetett ahhoz, hogy megszédüljenek azok, akik nem szoktak hozzá.

– Ne nézzetek a bolygóra és a napjára! – tanácsolta Marcel a csapatának. – Van odakint egy tisztességes idegen objektumunk, ami nem hasonlít semmihez, amit valaha láttunk. Arra összpontosítsatok!

Beekman egy nőt és egy férfit választott kísérőnek. Mindketten fiatalok voltak, és a kutatócsapat kiválóságai közé tartoztak. A nő, Carla Stepan, a fény terjedésével kapcsolatosan végzett valami úttörő munkát. Marcel ezt helyénvalónak találta, mivel maga Carla is ragyogó teremtés volt.

Drummondról már mindenki hallott, de maga a férfi rejtélyesnek tűnt. Csendesnek, tartózkodónak, félénknek bizonyult. A kapitány különösnek vélte, hogy Beekman éppen mellette döntött.

A zsiliphez érkezve megmutatta a tudósoknak, hogyan használják a védőszerelést. A Flickinger-mező számos előnnyel rendelkezett az előző évszázad űrruháihoz képest, főleg azzal, hogy semmi sem lyukaszthatta ki.

Az viszont előfordulhatott, hogy valaki annyira belefeledkezik a csodás pillanatokba, hogy véletlenül leoldja magát a biztosítókötélről. És maga a generátor sem volt teljesen bolondbiztos. Egy különösen leleményes illető elronthatta a sugárzás ellen védő pajzsot, aminek eredményeként megsült volna. Vagy belepiszkálhatott az oxigén-nitrogén arányba, aminek az lett volna az eredménye, hogy megkergül vagy meghal. Ebből eredően Marcel ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki tartsa távol a kezét a szabályzóegységtől, miután egyszer beállította.

Marcel még az indulás előtt azt javasolta Beekmannek, hogy ő maga ne menjen, amire a planetológus azt felelte neki, hogy túl sokat aggódik.

Beekman az orvosi anyagai szerint teljesen egészséges volt, máskülönben nem is kerülhetett volna a fedélzetre. De sosem nézett ki jól. Fekete szakálla csak még jobban hangsúlyozta az arca örökös sápadtságát. Ráadásul úgy tűnt, könnyen kifullad. Néha lihegett, és a legkisebb erőkifejtéstől is kivörösödött. Marcelnek jogában állt volna megtiltani neki, hogy részt vegyen ebben a kalandban, de tudta, hogy ez Gunther nagy műsora, és nem tudta rávenni magát, hogy megfossza a tudóst az élménytől, ami a szakmai pályafutása csúcspontjának ígérkezett.

– Mindenki kész van? – kérdezte Marcel.

Mindannyian a zsilip előtt álltak. Beekman és Carla szemmel láthatóan izgatottan várták az indulást, John Drummond tétovának tűnt. Marcel ellenőrizte a légzőkészülékeiket, és aktiválta a Flickinger-generátorokat. Carla dolgozott már lézerfűrésszel, ezért adott neki egyet, egy másikat pedig magához vett. Felcsatolták a csuklójukra a lámpákat. Marcel kiosztotta a mellényeket, és megvárta, hogy mindenki felvegye a magáét.

Mindegyik mellényt felszerelték egy karabinerrel, amelyhez a biztosítókötelet lehetett csatlakoztatni.

Marcel ezenfelül egy manőverező-hajtóművet is magára szíjazott.

Ellenőrizték az adóvevőket, és bementek a kamrába. Marcel elindította a zsilipelés folyamatát. A belső ajtó bezárult, és a szivattyúk kiszívták a levegőt. Úgy tűnt, Beekman és Carla jól vannak, de Drummond egyre gyorsabban lélegzett.

– Nyugalom, John! – szólt oda neki Marcel egy magáncsatornán. – Nem vészes a dolog, majd meglátod.

– Talán rosszkor jövök elő vele – válaszolta Drummond –, de van egy kis gondom a magassággal.

– Mindenkinek van egy kis gondja a magassággal – állította magabiztosan Marcel. – Ne aggódj emiatt! Tudom, hogy nehéz elhinni, de észre sem fogod venni.

Carla látta, hogy mi történik, és biztató mosolyt villantott a matematikusra. Aztán mondott valamit neki, de hogy mit, azt Marcel nem hallotta. Mindenesetre Drummond bólogatott, és valamivel jobban nézett ki. Nem sokkal, de egy kicsivel jobban.

A lámpák elaludtak, és a külső zárófedél kinyílt. A néhány méternyi semmin átnézve egyenesen a párhuzamos rudakat látták maguk előtt. A holdszürke felületek érdesnek tűntek, és helyenként apró mélyedések sötétlettek rajuk. Olyan vastagok – gondolta Marcel –, mint egy elefántláb. A zsilipből nézve tizenöt teljesen különálló rúdnak látszottak, talán vízvezetékeknek, amelyek tőlük jobbra néhány méter után véget értek, míg balra látszólag a végtelenbe nyúltak. És tökéletesen egyenlő távolságra voltak egymástól, mintha egy láthatatlan erő tartotta volna őket a helyükön.

– Hihetetlen – mormolta Drummond, mialatt kissé előrehajolt, és előbb jobbra, majd balra nézett.

Marcel nem látott sem jelzéseket, sem díszeket, sem csavarokat, sem foglalatokat, sem peremeket. Nem látott mást, csak tizenöt szimmetrikusan elrendezett rudat, nyolcat a külső gyűrűben, hatot a belsőben, és egyet a gyűrűk tengelyében.

Hozzácsatlakoztatott egy biztosítókötelet a héjazatba épített csathoz, és intett az expedíció vezetőjének, hogy induljon.

– Tiéd a pálya, Gunther! – mondta jókedvűen.

Beekman a külső peremhez lépett, és egy pillanatra sem vette le a szemét a hosszú, szürke rudakról. Kidugta a fejét a zsilipből, és vett egy mély lélegzetet.

– Édes istenem! – nyögte elfúló hangon.

Marcel rácsatolta a kötelet a tudós mellényéhez erősített karabinerre.

– Ha távolodsz, ráenged, vagy behúzódik, ha arra van szükséged – magyarázta.

– Milyen hosszú? – kérdezte Beekman.

– Húsz méter.

– Úgy értem, milyen messze lehet a legközelebbi kapocs, ami összefogja a szerkezetet? – módosította a kérdését a tudós.

– A legközelebbi... majdnem ötven kilométerre van – válaszolta Marcel.

Beekman megcsóválta a fejét.

– Ha valaki más jelentésében olvasok egy ilyen dologról – mondta továbbra is elképedten nem hittem volna el, hogy létezik. – Rálépett a zsilip külső peremére, és kijelentette: – Azt hiszem, kész vagyok.

– Rendben. Legyél óvatos! Amikor szólok, lökd el magad! De ne ugorj, mert akkor utánad kell mennem – magyarázott Marcel, és a többiekre nézve folytatta: – Ha valakinek sikerül elsodródnia, a mentés az én dolgom. Mindenki más itt marad. Megértettétek?

Megértették.

– Mehetsz! – mondta ekkor Marcel.

Beekman előregörnyedt kissé. Fehér nadrágot és zöld melegítőfelsőt viselt, amin a Berlin felirat, az egyetemének a neve díszelgett. Kimondottan lelkesnek tűnt. És boldognak. Vagy inkább elragadtatottnak. Végül előrehajolt, finoman ellökte magát, és örömteli kiáltást hallatott, amikor kilódult a hajóból. A többiek szótlanul bámulták, mialatt lassan siklott előre, az egyik lábát behajlítva, a másikat kinyújtva, vagyis nagyjából úgy nézett ki, mint egy futó ember két lépés között.

Marcel a zsilip nyílásában állt, a tenyerén csúsztatta a biztosítókötelet, amíg nem látta biztosnak, hogy Beekman nem repül túl gyorsan. Az expedíció vezetője hamar elérte a legközelebbi rudat, nekiütközött, mindkét karjával átölelte, és németül kiabált valamit.

– Marcel – folytatta aztán –, tartozom neked egy vacsorával!

– Írásban kérem! – felelte vigyorogva Marcel.

Beekman lazított a fogáson, a lábával rátalált egy másik rúdra, óvatosan ráállt, és lelkesen integetett.

Ekkor Carla lépett a kijárathoz, hogy induljon.

Beekman és a társai hamarosan összegyűltek a rudakon, Marcel pedig őrködött. Carla képeket készített, Drummond szenzoradatokat gyűjtögetett. Beekman folyamatosan beszélt, leírta, hogy mit lát, közben különféle műszereket szedett elő a mellényéből, hogy válaszoljon a hajón tartózkodó munkatársai kérdéseire. Igen, az objektum mágneses. Nem, úgy tűnik, nem hozzák rezgésbe az alacsony frekvenciájú hanghullámok.

Carla elővette a fűrészt, és tárgyalni kezdett Beekmannel. Marcel nem hallotta, hogy miről beszélnek, de nyilvánvalóan azt próbálták eldönteni, hogy honnan vegyenek mintát. A rudak felszíne mindenütt ugyanolyan volt. Ez az egyformaság csak egy helyen tört meg, mégpedig az Összekötő elemnél, de azt még látni sem lehetett innen.

Végül döntésre jutottak, Carla megvetette a lábát, becélozta az egyik rudat, és közelebb eresztette hozzá a fűrészt.

– Óvatosan! – javasolta Marcel. A Flickinger-mező nem védte volna meg a nőt, ha hibát vét.

– Az leszek – ígérte Carla.

Bekapcsolta a készüléket, a sugárnyaláb felvillant, és mind a négyük arca előtt elsötétült a védőmező.

Carla nekilátott, hogy az egyik rúdból levágjon egy körülbelül kétméteres darabot.

 

 

Drummond elrakta a műszereit, és csak ücsörgött. A látszat szerint rendkívül alaposan szemrevételezte a rudakat, valójában gondosan ügyelt, hogy ne nézzen ki a fekete semmibe. Marcel elhagyta a zsilipet, átsiklott az ellensúlyra, és a matematikus mellett állapodott meg.

– Hogy bírod? – kérdezte egy zárt sávon.

– Egy kicsit szédülök – vallotta be Drummond.

– Semmi baj – felelte Marcel. – Bárkivel előfordulhat. Szeretnél visszamenni?

– Nem – válaszolta Drummond a fejét rázva, de közben a szemét az egyik rúdon tartotta.

– Hamarosan jobban fogod érezni magad – ígérte Marcel. – Ha vissza akarsz menni, elkísérlek.

Drummond motyogott valamit, amiből Marcel csak annyit értett: „átkozott bolond”.

– Talán nem – felelte –, talán csak egy kicsivel érzékenyebb vagy, mint a többiek.

Drummondnak sikerült mosolyt erőltetnie az arcára, és továbbra is a rudakat fürkészve válaszolt:

– Marcel, talán vissza kéne térnem a hajóra, mielőtt nagy gondot okozok.

– Akármi történjen is, John, nem okozhatsz nagy gondot! Urai vagyunk a helyzetnek.

– Rendben.

Drummond nem akart ugrani. Marcel gyanította, hogy a fickó még itt, ahol nincs gravitáció, még itt is a Wendy Jayhez viszonyítja a helyzetét, az érzékszervei még a hajó alapján határozzák meg, hogy hol van a fent és a lent. Mindvégig úgy helyezkedett, hogy a hajó felső része felé legyen a feje. Most pedig arra kérték, hogy ismét vágjon át azon a szörnyű ürességen. Marcel arra gondolt, hogy azok, akik azt állítják, hogy az űrben nem lehet érzékelni a magasságot, még sosem jártak ott. Kinyújtotta a kezét, hogy rátegye Drummond vállára, ám a férfi odébb húzódott.

– Köszönöm – mormolta –, de megbirkózom vele.

– Ebben aztán van erő – állapította meg Carla, és elismerő pillantásokat vetett a fűrészére. Drummond szemszögéből nézve fejjel lefelé állt. A férfi szorosan lehunyta a szemét.

Carla már félig átvágta a kiszemelt rudat. Beekman a végét tartotta, hogy a leválasztott darab ne sodródjon el, miután a nő befejezi a munkát.

Drummond kinyitotta a szemét, és úgy bámulta a zsilipet, mintha fél kilométerre lett volna tőle. A nyílásból fény áradt ki az űrbe.

– Több ellenállásra számítottam – jegyezte meg Carla.

– Semmi gond – szólt oda Marcel a matematikusnak –, megengedsz egy javaslatot?

Drummond egyre szabálytalanabb ritmusban lélegzett, de nem válaszolt.

– Csukd be a szemed, John! És engedd, hogy átvigyelek! – kérte Marcel. A Wendy alig két méterre lebegett tőlük. Bill gondoskodott arról, hogy a hajó tökéletes nyugalomban legyen az idegen objektumhoz képest. Marcel ugyanakkor érzékelte, hogy a Süllyesztő lassan felfelé siklik.

– Baj van, John? – kérdezte Beekman.

– Nem, jól vagyunk – felelte Marcel.

– John? – kérdezte ezúttal Carla, a hangja alapján eléggé aggódva. – Jól vagy?

– Igen! – mordult fel ingerülten Drummond, de nyomban Marcelre nézett, és hozzátette: – Hát, nem... vigyél be, kérlek!

Marcel gyengéden átkarolta a matematikus derekát, és Drummond ezúttal nem húzódott el.

– Szólj, amikor felkészültél! – mondta barátságosan.

Drummond megfeszítette az izmait, és lehunyta a szemét.

– Egy percet kérek – felelte, de elkésett. Marcel már szeretett volna véget vetni az idegeskedésnek, és várakozás nélkül elrugaszkodott. Lassan siklottak a fényes, hívogató nyílás felé.

– Egy pillanat, és ott leszünk, John – vigasztalta Marcel a matematikust.

Mostanra már a többiek is őket figyelték. Carla kikapcsolta a lézerét, és megkérdezte, hogy segíthet-e. Marcel észrevette, hogy Beekman megveti a lábát, és felkészül, hogy kövesse őket.

– Nyugodtan maradhatsz, Gunny! – szólt oda neki. – Jól vagyunk.

– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan a tudós.

– Egy kis űrbetegség, azt hiszem. Semmi komoly. Gyakran megesik.

Drummond pár pillanatig kapálózott, aztán nekiütköztek a burkolatnak, de Drummond fél kézzel elkapta a zsilip peremét, és berántotta magát a nyíláson, Marcel pedig engedte, hogy egyedül boldoguljon. Amikor a fiatal férfi már biztonságban volt odabent, bemászott mellé.

– Átkozottul gyáva vagyok – morogta Drummond.

Idebent már hatott rájuk a hajó mesterséges gravitációja. Marcel leült az egyik padra, és megjegyezte:

– Túl szigorú vagy önmagadhoz.

Drummond csak komoran bámult rá.

– Figyelj ide! – folytatta Marcel, mialatt hátradőlt, és kényelmesen elhelyezkedett. – Azt, amit csináltál, nem sokan csinálnák utánad. A legtöbb ember azt érezte volna, amit te, és egyáltalán nem ment volna ki oda. – Kinézett az ellensúlyra, illetve az azon túl ragyogó csillagokra, és megkérdezte: – Szeretnéd, hogy becsukjam a zsilipet? Bemenjünk a hajóba?

– Ne! – felelte a fejét rázva Drummond. – Nem teheted meg! A többiek még kint vannak.

Néhány perccel később Beekman és Carla is megérkeztek a zsákmányukkal. Óvatosan bebújtatták a zsilipbe, ahol a hajó megszokott fél g-s gravitációja uralkodott. (A teljes földi normál gravitáció fenntartása rengeteg energiát igényelt volna.) A levágott darab hossza elérte a két métert, és mindannyian arra számítottak, hogy nehéz lesz mozgatni.

Ehhez képest Carla meglepetten pislogott, és jelzett Beekmannek, hogy engedje el a tárgyat, amit aztán könnyedén megemelt.

– Az ilyennincs tökéletes név – közölte hüledezve –, ugyanis ennek alig van valami súlya.

Beekman a szemét meresztve bámult.

– Egész jó mérnökök voltak, mi? – mormolta aztán a fejét csóválva.

– Igen – erősítette meg a nő.

– A súly miatt? – érdeklődött Marcel.

Drummond már majdnem normálisan lélegzett. Beszélni akart, és Beekman intett neki, hogy vágjon bele nyugodtan.

– Az a gond ezzel a fajta építménnyel – mondta alaposan megfontolva minden szót, mintha ógörögül beszélt volna, aztán elakadt egy pillanatra, megint vett egy mély lélegzetet, és folytatta: – Az a probléma, hogy túl nagy tömeg oszlik el egy ilyen szélsőségesen nagy hosszúságon.

Beekmanre pillantott, aki bólogatott, mire a matematikus tovább magyarázott:

– Az építmény a különféle erőhatások miatt bármely pontján eltörhet valahol. Gondoljunk például a... chicagói Csillagfény Központra, és képzeljük el, hogy kartonpapírból van megépítve.

– Összeroskadna – dünnyögte Marcel.

– Pontosan – helyeselt Carla. – Ha a jelenleg rendelkezésünkre álló építőanyagokból építenénk meg egy ilyen valamit... – biccentett egyet a nyitott zsilipajtón túl lebegő objektum felé – az olyan lenne, mintha kartonból építenénk egy felhőkarcolót. Ha megpróbálkoznánk vele, a saját tömegétől összeomlana.

Beekman átvette a szót, és tovább fejtegette az elméletet:

– Amennyiben egy akkora valamit akarsz építeni, mint amekkora a Csillagfény, az építőanyagoknak meg kell felelniük két fontos követelménynek.

– Erősnek kell lenniük – mondta Marcel.

– És könnyűnek – tette hozzá Carla, és a mintára pillantva folytatta: – Tudjuk, hogy erős, mert az ellensúly egyben marad. És most már azt is tudjuk, legalábbis részben, hogy miért marad egyben. A tömege hihetetlenül csekély.

Ezt követően bezárták a zsilipet. Két perccel később felgyúltak a zöld jelzőlámpák, és kinyílt a belső zárófedél. Levették a mellényüket, kikapcsolták a Flickinger-generátorokat, és elhagyták a zsilipkamrát.

– Mi a következő lépés? – érdeklődött Marcel.

– Elemezzük a mintát – jelentette ki elégedetten Beekman. – Kiderítjük, hogyan csinálták.

 

 

August Canyon úgy vélte, a Süllyesztőt megfelelően nevezték el. Több hírszolgálat közös képviselőjeként repült a pusztulásra ítélt világhoz, hogy írjon egy cikket, amiről gyanította, hogy nem nagyon fogja érdekelni a közvéleményt. A megbízatás minden kétséget kizáróan jelezte, hogy a vezetőség hogyan képzeli az ő jövőjét. Sztrájkolnak Szibériában? Küldjétek Canyont! Vizet találtak a Hold másik oldalán? Menjen Canyon, és készítsen néhány interjút!

– Ennyire azért nem rossz – állította Emma Constantine, Canyon producere, és rajta, illetve a pilótán kívül az Edward J. Zwick egyetlen utasa.

– Miért nem? – tudakolta Canyon. Az utazás öt hete alatt folyamatosan füstölgött magában, viszont hallgatott azokról a dolgokról, amelyek az elméjében forogtak. De most már belefáradt a bezártságba, belefáradt abba, hogy virtuális strandokon lebzseljen, miközben az ő korában járó tudósítók komoly tényfeltáró munkát végeztek: korrupciós ügyeket derítettek fel Londonban, vad orgiákról számoltak be Washingtonból, és leleplezték az ostobaságot Párizsban.

– Jó cikk lesz – biztatta Emma. – Összeütközik két bolygó. Nagy téma, ha ügyesen nyúlsz hozzá.

– Az lehetne, ha lenne valaki, akivel interjút készíthetnék – vágott vissza Canyon. Rendelkezett az összes szükséges képesítéssel. A Harvardon diplomázott, majd a Washington Online-nál, később pedig Sam Brewsternél szerzett szakmai gyakorlatot. Brewster a világ legnagyobb oknyomozó riporterei közé tartozott. Canyon másfél évet töltött mellette, elég időt ahhoz, hogy Brewster felismerje, nem rendelkezik egy oknyomozó riporter erős gyomrával, ő maga pedig megundorodjon a főváros összes hatalmi központjától. A barátságosnak nem nevezhető búcsú után Canyon szerencsére még éppen fel tudott ugrani a Toledo Expressre.

– Van egy egész hajórakomány tudósunk, akivel beszélhetsz – felelte a nő.

– Á, hát persze – válaszolta Canyon, és gúnyosan folytatta: – Próbáltál már rávenni egy fizikust, hogy mondjon valamit, ami akár csak egy kicsit is érdekli az embereket?

– Néha sikerült, ha úgy adódott.

– Igen, néha – ismerte el kelletlenül Canyon. – Kockaelmélet. Gravitációs hullámok. Erők összeveszése. Ezek egész izgalmas anyagok voltak.

– Talán erők összeütközése – javította ki Emma.

– Kit érdekel? – morogta Canyon, és vett egy mély lélegzetet. – Nekünk egy jó politikusra van szükségünk. Egy olyan valakire, aki bolygók összeütközése ellen küzd.

– Figyelj, állj le az önsajnálattal! – kérte a nő. – Van egy egész adatbázisunk az efféle alakokról.

– Tudom – válaszolta Canyon. – Tasker a Wendyn utazik, és ő hajlandó lesz beszélni, de éppen ez a gond. Ő állandóan és az örökkévalóságig beszél.

– Ha muszáj, megvághatjuk – felelte Emma. – Figyelj rám, Augie, itt vagyunk, így hát próbáljuk még kihozni a legtöbbet a helyzetből! Én sem vagyok odáig ezért a megbízatásért. De sokkal érdekesebb lesz, mint hiszed.

– Mitől lenne az?

– Attól, hogy nem mindennap ütközik össze két bolygó – magyarázta Emma, és értetlenül ráncolta a homlokát. – És attól, hogy romok vannak a Süllyesztőn.

– De civilizációnak nyoma sincs – felelte Canyon. – Szerinted kit érdekel, hogy hamarosan egy kőhalom is eltűnik minden mással együtt?

– Augie, ki emelte azt a kőhalmot? – vetette fel Emma.

– Kétlem, hogy azoknak az embereknek, akiket leküldték oda, lesz idejük kideríteni – válaszolta a fejét ingatva Canyon.

– Éppen ez a lényeg – jelentette ki jóindulatúan mosolyogva Emma. – Felejtsd el a Wendyt! Van ott egy világ, ami hamarosan széthullik. Egy háromezer éves jégkorszak. Városoknak semmi nyoma. Ez azt jelenti, hogy csak vadállatok maradtak ott. A vadállatok ostobák, és senki sem érdekelnek. Na de eltűnt civilizációk? Ez valami új. Nekünk azokkal kell interjút csinálnunk, akik odalent vannak a felszínen, és a torony körül bóklásznak. Nem azokkal, akik a csillaghajón heverésznek. Találjuk ki, hogy mit kezdjünk ezzel a szállal, és nyerők vagyunk!

Canyon nekitámasztotta a fejét az ülése háttámlájának, és a mennyezetet bámulva, rosszkedvűen válaszolt:

– Tudod, Emma... néha tényleg utálom ezt a munkát.