ELSŐ FEJEZET

2223. november

„A hamarosan bekövetkező ütközés, ami egy gázóriást, illetve egy, a miénkhez oly hasonló világot érint, erősen emlékeztet a vallás és a józan ész közötti, örökös ütközésre. Az egyik hatalmasra dagadt, és tele van gázzal, míg a másik mértéktartó és szilárd. Az egyik mindent elnyel maga körül, a másik csupán helyet kínál, amin az ember megvetheti a lábát. Az egyik egy csavargó pusztító, ami az éjszakából jött, a másik egy meleg, fényes hely, ami sebezhető a szenteskedő csőcseléknek.”

(Gregory MacAllister: Készítsd a pénzedet!)

Azért jöttek a Maleiva III-hoz, hogy végignézzék a világvégét.

A kutatók húsz éve várták az eseményt, amit Jeremy Benchwater Morgan jósolt meg, a rosszindulatú és robbanékony természetű asztrofizikus, aki a munkatársai szerint eleve öregnek született. Morganről még manapság is gonosz pletykák szállongtak, amelyek szerint az egyik gyereke miatta kapott rá a nyugtatókra, a másik miatta lett öngyilkos, míg a felesége miatta szállt fiatalon a sírba. És persze sokat lehetett hallani arról, hogy könyörtelenül tönkretette a nála kevésbé tehetséges személyek pályafutását, még akkor is, ha semmit sem nyert vele, és hogy álladóan ő aratta le a babérokat mások műveiért. Hogy mindebből mennyi volt igaz, azt senki sem tudta. Az bizonyosnak tűnt, hogy a munkatársai féltek Morgantől, és gyűlölték őt, és hogy az egyik idegbeteg sógora legalább két alkalommal megpróbálta megölni. Amikor végül egy szívroham elvitte, egykori barátja és több évtizedes ellenlábasa, Gunther Beekman egy baráti beszélgetés alkalmával elmondta róla, hogy ököllel verte a második feleségét. Az utasításainak megfelelően nem tartottak megemlékezést a tiszteletére. Ezt állítólag egy amolyan utolsó bosszúszomjas kitolásnak szánta, mert így megfoszthatta a rokonait és ismerőseit attól az örömtől, hogy tüntetően otthon maradjanak.

Mivel Morgan óriási munkát végzett, és előre megjósolta a közelgő ütközést, az Akadémia az ő nevét adta annak a szökevény bolygónak, amelyik betolakodott a Maleiva-rendszerbe. Jóllehet a hagyomány mindenképpen megkövetelte ezt a gesztust, sokan érezték úgy, hogy az Akadémia vezetői nem csekély kárörömmel tették.

A Morgan jupiteri méreteket öltött. Többet nyomott, mint 296 Föld. Az egyenlítői átmérője meghaladta a 131 600 kilométert, a pólusainál öt százalékkel kevesebbet. Ezt a lapultságot az okozta, hogy rendkívül gyorsan forgott, alig kilenc óra alatt tett meg egy-egy fordulatot. A szilárd magja tucatszor olyan tömör és nehéz volt, mint a Föld, máskülönben főleg hidrogénből és héliumból állt.

A saját mozgássíkjához képest majdnem kilencven fokkal dőlt oldalra, és feleennyire a rendszer síkjához képest. A szürkéskék bolygót nem vette körül gyűrű, nem keringett körülötte hold, és a légköre viszonylag nyugodtnak tűnt.

– Tudjuk, hogy honnan jött? – kérdezte Marcel, és végignézett a hídon tartózkodó embereken.

Az alacsony, elhízott, szakállas Gunther Beekman szaporán bólogatott, a képernyőre varázsolt egy csillagtérképet, és kinagyította annak egyik részét.

– Íme, a gyanúsított – közölte fennhangon –, a Chippewa-felhő egyik szelete. Ha igazunk van, a Morgan félmilliárd éve utazik.

A számítások azt mutatták, hogy a betolakodó december 9-én, greenwichi idő szerint 17 óra 56 perckor össze fog ütközni a Maleiva III-mal.

Maleivának eredetileg egy kislányt neveztek, annak a szenátornak a lányát, aki a tudományos költségvetési bizottságban elnökölt akkor, amikor húsz évvel korábban Morgan felfedezte a szökevény gázóriást. A rendszerben tizenegy bolygó keringett, de csak a pusztulásra ítélt harmadik kapott nevet is a római számmal írt sorszáma mellé. Kezdettől fogva úgy hívták: Süllyesztő. A dolgok gyakran gonosz természete miatt azon kevés világok közé tartozott, amelyeken őshonos élet létezett. Jelenleg egy háromezer éves jégkorszak zajlott rajta, de ha nem várt volna rá pusztulás, hosszú távon az emberiség kiváló állomáshelye lehetett volna.

– Az ütközés még csak a folyamat kezdete – mondta Beekman. – Nem tudjuk megjósolni, hogy mi fog történni utána, de a Morgan néhány ezer évre teljesen felforgatja ezt a rendszert. – Hátradőlt, a tarkója mögött összekulcsolta az ujjait, és mialatt az arcán megjelentek az elégedettség jelei, hozzátette: – Látványos műsor lesz, az biztos!

A Morgan-expedíciót Beekman vezette, a kétszeres Nobel-díjas planetológus, megrögzött agglegény és New York állam egykori sakkbajnoka. A közelgő eseményt puszta megszokásból „ütközés”-nek nevezte, de Marcelt megdöbbentette a két világ egymáshoz viszonyított mérete. Úgy tartotta, hogy nem lesz ott semmiféle ütközés. A Süllyesztő egyszerűen belehullik a Morgan felhőtakarójába, valahogy úgy, mint amikor egy elejtett érme belepottyan egy pocsolyába.

– Miért nincsenek holdjai? – kérdezte Beekmantől.

A tudós elgondolkodott pár pillanatra, majd megfontoltan válaszolt:

– Nyilván ugyanazon katasztrófa az oka. Akármi lökte ki a honi rendszeréből, leszaggatta róla a függelékeit. Lehet, hogy pár száz éven belül itt is látni fogunk valami hasonlót.

– Milyen értelemben?

– A Morgan itt marad a környéken – magyarázta Beekman. – Legalábbis, egy darabig. Rendkívül instabil pályára fog állni. – A képernyőre tette a Maleiva és a bolygórendszer képét. Az egyik gázóriás olyan közel keringett a Naphoz, hogy gyakorlatilag súrolta a koronát. A rendszer többi része a Naprendszerre hasonlított: a csillag közelében Föld típusú bolygók keringtek, a külső részeken pedig gázóriások. Még egy aszteroidaöv is akadt ott, ahol egy bolygónak nem sikerült kialakulnia egy óriásbolygó közelsége miatt.

– Egy idő után mindent lerombol – folytatta Beekman már-már sóvárogva. – Ezen világok közül némelyiket más keringési pályára fog állítani, amelyek szabálytalanok és valószínűleg instabilak lesznek. Egy-kettő spirális pályán mozogva belehullik a helyi napba. Mások egy az egyben kilökődnek a rendszerből.

– Nem az a környék – jegyezte meg Marcel –, ahol érdemes ingatlanba fektetni a pénzt.

– Nem, valóban nem – értett egyet Beekman.

Marcel Clairveau a Wendy Jay kapitánya volt. Ez a hajó szállította a Morgan-kutatócsapatot, hogy a tudósok megfigyelhessék az ütközést, megvizsgálják a hatásait, majd hazatérve könyveket írjanak az energia expanziójáról, a gravitációs hullámokról és még a jó ég tudja, mi mindenről. A negyvenöt fős csapatot fizikusok, kozmológusok, planetológusok, klimatológusok és még vagy tucatnyi különféle szakértő alkotta. Válogatott társaság volt, mindenki a szakterülete élvonalához tartozott.

– Mennyi ideig fog tartani? Mennyi idő kell ahhoz, hogy a dolgok lecsillapodjanak?

– Ó, Marcel, a pokolba is... nem tudom – felelte Beekman. – Túl sok a változó az egyenletben. Lehet, hogy sosem stabilizálódik. Legalábbis, abban az értelemben nem, amire te gondolsz.

Csillagfolyó özönlött át az egészen, az Észak-Amerika-nebula felé nyújtózva. A hatalmas porfelhőket a távoli Deneb világította meg, a fehér szuperóriás, ami hatvanezerszer annyi fényt adott, mint a Nap. A porfelhők mélyén új csillagok formálódtak, de még több millió évet kellett várni ahhoz, hogy felragyogjanak.

Marcel lenézett a Süllyesztőre.

Lehetett volna akár a Föld is.

A nappali oldalon jártak, a déli félteke felett. Hómezők borították a kontinenseket a pólusoktól az egyenlítő mentén húzódó, mintegy két-háromszáz kilométer széles övezetig. Az óceánokon jégtáblák és jéghegyek sodródtak.

A fagy háromezer éve uralta ezt a világot, azóta, hogy a Maleiva a bolygócsaládjával együtt behatolt a helyi porfelhők egyikébe. Egyelőre nem bukkantak ki belőle, a számítások azt mutatták, hogy ez majd csak nyolc évszázad múlva fog megtörténni. A por felfogta a napfényt, és a világok lehűltek. Ha lett volna civilizáció a Süllyesztőn, nem vészelte volna át a csapást.

A klimatológusok úgy tartották, hogy a 15. déli szélességi kör alatt és a 15. északi felett a jég soha nem olvadt el. Nem olvadt el harminc évszázada. Az ilyen jelenségek esetében ez nem számított hosszú időnek. A Földön több hasonló hosszúságú jégkorszak is lezajlott már.

A nagy testű szárazföldi állatok egy része fennmaradt. A kutatók csordákat láttak az egyenlítő környékén elterülő síkságokon és erdőkben, amelyek jelenleg egy zöld sávot formáltak a két kontinensen. Néha a gleccserek végénél is mozgott valami. Mindesetre, az egyenlítői övezetben számos teremtmény élt.

Beekman felállt, vett egy mély lélegzetet, kiöblítette a kávéscsészéjét, vállon veregette Marcelt, és sugárzó mosollyal rászólt:

– Készüljünk fel! – Elindult az ajtó felé, és hozzátette: – Azt hiszem, eljött a szellemek órája.

Miután elhagyta a kabint, Marcel hosszasan mosolygott. A Wendyn utazó kutatókon úrrá lett a csillapíthatatlan lelkesedés. Útközben újra és újra lefuttatták az Esemény szimulációit, órákon át tárgyalták a lehetőségeket, a különféle nézeteket, amelyek energiacseréről szóltak, vagy az időre gyakorolt hatásról, vagy a gravitációs hullámok ritmusáról. Sokat vitatkoztak azon, hogy végül mennyit fognak majd megtudni a gázóriások felépítéséről, összetételéről és az ütközések természetéről. Arra számítottak, hogy az új ismeretek révén talán sikerült megfejteni régi rejtélyeket, például, hogy az Uránusz miért billeg annyira, vagy hogy miért tartalmaz annyi vasat a Vega-rendszerben keringő Erasmus, illetve odahaza a Merkúr. És ami a legfontosabb: a tudósok most kaptak egy – az első és alighanem az utolsó – lehetőséget arra, hogy belelássanak egy Föld típusú bolygó belsejébe. Különleges szenzorokat hoztak magukkal, mert bizonyosnak tűnt, hogy a végvonaglások alatt az energiakitörések vakítóak lesznek.

– A széthullás itt fog megkezdődni – mondogatták egymásnak újra és újra, az idővonalra mutogatva –, és a mag itt válik láthatóvá. Édes istenem, el tudjátok képzelni, hogy hogyan fog kinézni?

A bölcs mondás szerint senki sem lehet jó kutató, ha teljesen kinőtt a gyerekkorból. Ha valóban így állt a helyzet, akkor Marcel tudta, hogy a megfelelő embereket hozták magukkal. Kölykök voltak, akik eljöttek, hogy megnézzék a nagy műsort. És akárhogyan próbálták takargatni az igazságot, azt színlelve, hogy ez elsősorban egy adatgyűjtő expedíció, senkit sem tudtak megtéveszteni. Jutalomút volt ez nekik, amit a temérdek munkával töltött évekért és a kiemelkedő teljesítményükért kaptak. Odahaza behatoltak az űr struktúrájába, feltérképezték az univerzum távoli határvidékeit, megoldották az idővel kapcsolatos rejtélyek javát, most pedig csak annyit kellett tenniük, hogy hátradőlnek, és élvezik egy egyedülálló természeti katasztrófa látványát.

És Marcel örült, hogy itt lehet velük. Úgy érezte, ez élete legfontosabb utazása.

A Wendy Jay az Akadémia flottájának legrégebb óta szolgáló hajója volt. A gerincét közel fél évszázaddal ezelőtt fektették le, és a belső dekorációinak köszönhetően azok, akik a fedélzetére léptek, úgy érezhették, hogy egy másik korszakba érkeztek.

A jelenlegi utasai teleszkópokkal és szenzorokkal figyelték a Morgant, némelyiket a hajó héjazatára szerelték, másokat műholdak hordoztak. Az egész hajóban minden arra alkalmas helyen tudósok kémlelték a ködös, kékesszürke világot. A felszínén gigászi villámok cikáztak. Néha meteorok száguldottak át az égboltján, hosszú lángcsóvát húzva maguk után, aztán belevesztek a felhőkbe.

A kutatók megmérték a bolygó mágneses mezőjét, aminek erőssége a Jupiter mezőjének kétharmada volt, és rögzítették a rádióhullámok sikításait és reccsenéseit.

Az ünnepi hangulat mindvégig megmaradt. A fizikusok és planetológusok ide-oda bolyongtak a folyosókon, meglátogatták egymást a kabinjaikban, ott őgyelegtek a vezérlőközpontokban, benéztek a hídra, és jókat ittak a megfigyelőállásokban. Amikor Marcel beballagott a Wendy műveleti központjába, fél tucat embert pillantott meg, akik egy képernyő mögött gyűltek össze, és amikor meglátták őt, a poharukat felé emelve üdvözölték.

Hogy a krém krémje így köszöntötte, az mérhetetlenül jólesett neki. Úgy gondolta, nem is rossz eredmény egy kölyöktől, aki éveken át ellenállt az iskolának és a könyveknek. Tizennégy éves korában az egyik tanárnője félrevonta, és azt javasolta neki, hogy máris jelentkezzen munkanélküli segélyért. Hogy időben beálljon a sorba – ezt mondta a nő.

A terv úgy szólt, hogy miután a kutatók a Morgan felett befejezik a megfigyelést, átköltöznek a Maleiva III-hoz, ahol szondákat helyeznek ki, és műholdakat állítanak pályára. A szándék Chiang Harmon magyarázata szerint úgy hangzott: „Mérjük az áldozat hőmérsékletét, és hallgatjuk a szívét az utolsó napjaiban.” A tudósok minden megszerezhető adatot rögzíteni akartak. Azt tervezték, hogy meghatározzák a Maleiva III sűrűségét, és feljegyzik az albedója váltakozását. Megfigyelik az apályok és a dagályok változásait. Megvizsgálják a bolygó magjának vastagságát és összetételét, elemzik a légkör összevetőit, és rögzítik a légnyomás adatait. Feltérképezik a világ hurrikánjait és tornádóit, és megmérik az egyre erősebb földrengéseket, amelyek végül szét fogják tépni a bolygót.

Miután orbitális pályára álltak a Süllyesztő felett, az első nap reggelén Beekman az étkezőben mindenkinek bejelentette, hogy a hidrogén-hélium arány 80,6 a 14,1-hez, ami tökéletesen megfelel annak, ami a gyanú szerint a Morgan honi csillaga. Vagyis, most már csaknem teljesen biztosan tudták, hogy a gigász hol született.

Mindenki tapsolt, néhányan részegséget színlelve eldadogták, hogy a hír pohárköszöntőért kiált. A lárma nevetésbe fordult, és Beekman körbeadta az almalevet. Minden jókedvük dacára a kutatók nagyon is józan életmódot folytattak.

Marcel Clairveau szeretett volna bekerülni a vezérkarba, de gyanította, hogy az élete hátralévő részében az Akadémia csillaghajóit fogja vezetni. Ezt megelőzően a Kosmik Rt.-nek dolgozott, személyzetet és készleteket szállított a Quaraquára, amit a Kosmik terraformálás alá vett. De nem kedvelte a céget irányító alakokat, mert nem csupán zsarnoki hajlamúak voltak, még a feladatukhoz sem értettek. Odáig fajultak a dolgok, hogy zavarba jött, amikor elmondta valakinek, hogy kiknek dolgozik. Többek között ezért történt, hogy amikor felajánlottak neki egy pilótaállást az Akadémiánál, habozás nélkül elfogadta.

Marcel párizsi volt, jóllehet az élete a Pinnacle-en kezdődött. Ő volt a világon a második gyerek, aki egy Naprendszeren kívüli bolygón született. Az első, egy lány, szintén a Pinnacle-en született, és mindenféle ajándékot és juttatást kapott, többek között ingyenes oktatásban részesült.

– Legyen ez egy jó lecke – mondogatta sokszor Marcel apja. – Senki sem tudja, hogy ki volt Kolumbusz elsőtisztje. Mindig törekedj arra, hogy a csúcson legyél!

Ez egy állandó ugratásnak számított kettejük között, de Marcel meglátta benne a bölcsességet, és most egy változata ott virított a kabinjában, az íróasztala felett lógó táblán: „Vesd bele magad, vagy ülj le!” Nem volt különösebben költői, de arra emlékeztette, hogy semmit se bízzon a véletlenre vagy a szerencsére.

Az apjának sok csalódást okozott azzal, hogy kamaszkorában nem látott maga előtt célokat, és az öreg akkor halt meg, amikor ő még csak úgy sodródott, kétségkívül abban a tudatban, hogy kissé bogaras gyermeke soha életében nem fog csinálni semmit, ami fontos és jelentős. Bejuttatta Marcelt egy kisebbfajta lyoni főiskolára, amelynek tanárai a konok és ellenálló fiatalokra specializálódtak. És ők megismertették őt Voltaire-rel.

Talán az apja váratlan halála okozta, vagy talán Voltaire, vagy egy matematikatanár, aki rendíthetetlenül hitt benne (az okát Marcel sosem tudta meg), vagy Valerie Guischard, aki nyíltan a szemébe mondta, hogy nem fog összeállni egy olyan férfival, akinek nincs jövője. De akármi volt is az ok, Marcel úgy döntött, hogy meghódítja a világot.

Ezt ugyan azóta sem érte el, de ma már egy fénysebességgel repülő űrhajó kapitányaként dolgozott. Azzal már elkésett, hogy elcsípje Valerie-t, de tudta, hogy többé egyetlen nő sem fogja elutasítani azért, mert nem képes nyújtani semmit.

A csillaghajókról viszont kiderült, hogy korántsem olyan romantikusak, mint korábban hitte. Hiába állt az Akadémia alkalmazásában, az élete arról szólt, hogy utasokat és rakományokat vonszolt át egyik világról a másikra, monoton rendszerességgel. Korábban azt remélte, hogy a kutatóhajók túlmennek a határokon, eljutnak olyan helyekre, ahol még senki sem járt, mint például a Taliaferro, ami huszonegy évvel ezelőtt elrepült a messzeségbe, és megtalálta a Morgant. Marcel ilyen életre vágyott. De azoknál az expedícióknál a gazdaságosság is fontos szerepet játszott, így a hajókat általában a tudományos személyzet tagjai vezették: asztrofizikusok, exobiológusok, klimatológusok, olyan illetők, akik több feladatkört is el tudtak látni a küldetések alatt. Marcel tudott csillaghajót vezetni, és seperc alatt megjavított egy elromlott kávéfőzőt. Ügyes és tapasztalt technikusként azon maroknyi pilóta közé tartozott, akik menet közben el tudtak végezni akár komolyabb javításokat is. Ez a képessége sokat nyomott a latban, de csak egy volt azon okok közül, amiért az Akadémia előszeretettel küldte őt a sok utas részvételével zajló repülésekre.

Egy idő után azon kapta magát, hogy érdekesen eseménytelen életet él.

Ez ment egészen addig, amíg fel nem bukkant a Morgan.

Mivel a Morgan pontosan szemből közeledett – egyfajta kozmikus vonatszerencsétlenség készülődött –, a Maleiva III-on egyelőre nem lehetett érzékelni az óriásbolygó gravitációjának hatásait. És a Maleiva III felszínéről nézve egyelőre nem is látszott másnak, csupán egy fényes csillagnak az égbolton.

– Nem sok minden változik odalent – jósolta Beekman – az utolsó negyven óráig. Aztán – izgatottan összedörzsölte a tenyerét – lemegy a függöny.

Az éjszakai oldal felett jártak. Áttetsző felhők sodródtak alattuk, halványan derengve a csillagfényben. Egyes foltokon látni lehetett az óceánokat vagy a hóborította földeket.

A Wendy Jay alacsony orbitális pályán repült kelet felé. A hajó fedélzetén kora reggel volt, ám a kutatók közül sokan már a képernyők mögött tolongtak. Szendvicset ettek, és mérhetetlen mennyiségű kávét fogyasztottak el. Az ég kivilágosodott előttük, azzal párhuzamosan, hogy mind közelebb értek a terminátorhoz.

Marcel személyzetét két fő alkotta: Mira Amelia fedélzeti mérnök és Kellie Collier elsőtiszt. Amikor Marcel aludt, Kellie vette át a hidat. Ám nem egykönnyen aludt el. A kutatók izgatottsága rá is átragadt, és hajnali egynél előbb nem jött álom a szemére. Néhány órával később felriadt, egy darabig forgolódott, majd feladta, és úgy döntött, hogy lezuhanyozik és felöltözik. Egyfajta morbid kíváncsiság alakult ki benne a közelgő tűzijátékkal kapcsolatban. A felismerés bosszantotta, mert mindig is azt tartotta magáról, túl okos ahhoz, hogy a száját tátva bámuljon baleseteket.

Megpróbálta meggyőzni magát, hogy csupán tudományos alapon kíváncsi. De tudta, hogy ennél többről van szó. Volt valami csontig hatoló abban a tudatban, hogy egy egész bolygó összes élőlénye éli a mindennapi, megszokott életét, miközben a teljes pusztulás felé száguldanak.

Marcel bekapcsolta a monitorát, és ráállt a műveleti irányítóból érkező jelek egyikére. A képernyőt az óceán fenséges íve töltötte be. A felhőtakaró szélén kisebb hófelhő lebegett.

A hajó jelenleg egy hósapkás csúcsokkal teli hegyvonulat felett repült, ami a távolban végtelennek tűnő síksággá laposodott.

A Quiveras-porfelhőt nem lehetett látni. Még a csillaghajó fedélzetén is kizárólag detektorokkal lehetett észlelni a jelenlétét. De a hatásai egyértelműen látszottak. Ha hirtelen eltűnt volna, a Maleiva III trópusi világ lett volna.

A hajó átvágott egy háromszög alakú kontinens, a bolygó legnagyobb szárazföldje felett. Az északi és a nyugati partokat óriási hegyek uralták, néhány magaslat szabálytalan központi gerincet formált. A kontinens a tizedik északi szélességi körtől lenyúlt majdnem a déli sarkig. A déli határát puszta szemmel nem lehetett látni, mert összeköttetésben állt a sarki jégtakaróval. Abel Kinder, a fedélzeten tartózkodó klimatológusok egyike állította, hogy a szárazföldet még normális időszakokban is jéghíd köti össze a sarkvidékkel.

Marcel belépett a hídra, és ott találta Beekmant, amint a megszokott ülésében ült. Kellie társaságában intézte a feltérképezést, és kávét iszogatott. Együtt nézték végig, hogy az utolsó nagy hegyek lassan kisiklanak a képből. A síkságon állatcsorda vonult, szigorúan egy bizonyos irányba.

– Mik azok? – tudakolta Marcel.

– Szőrös ilyen-olyanok – felelte a vállát megvonva Beekman. – A rénszarvas helyi megfelelői. Csak annyi a különbség, hogy fehér a bundájuk. Szeretnéd, hogy feltúrjam az archívumot?

Marcel intett a tudósnak, hogy hagyja. Csak azért tette fel a kérdést, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Tudta, hogy a Süllyesztőn élő állatok többé-kevésbé a megszokott és alaposan megvizsgált létformák változatai. Megvoltak bennük a szokásos szervek, a központi idegrendszer, a keringési rendszer és a szimmetriára való hajlam. Itt viszont sok külső vázas teremtmény létezett. A puha testeket erős csontok vették körül. A legtöbb növény klorofillt használt.

A Süllyesztőn a rovarok változatos méreteket értek el, a legnagyobbak akkorára nőttek, mint a németjuhász kutyák.

A részletek azért hiányoztak – ahogyan azt mindenki tudta –, mert a tizenkilenc évvel ezelőtti Nightingale-expedíciót az első kutatási napon megtámadták a helyi állatok. Azóta senki sem járt a bolygó felszínén. A kutatások a műholdas megfigyelésekre korlátozódtak.

– Elég kellemes hely – jelentette ki Beekman. – Jó kilátásokkal kecsegtetné a volt főnökeidet.

A Kosmik Rt.-re célzott, amelynek bolygóépítő főosztálya választotta ki és alakította át azokat a bolygókat, amelyek alkalmasak voltak emberi állomáshelynek.

– Túl hideg – jegyezte meg Marcel. – Ez a világ egy óriási fagyasztóláda.

– Az egyenlítő körül nem annyira rossz a helyzet – felelte Beekman.

– És mindenesetre, ezek az állapotok átmenetiek. Néhány évszázad múlva a bolygó kikerül a porból, és minden visszatér a megszokott kerékvágásba.

– Nem hiszem, hogy a volt főnökeim ennyire hosszú távon gondolkodnak – vélekedett a fejét csóválva Marcel.

– Nem sok lakható világ létezik, Marcel – válaszolta a vállát vonogatva Beekman. – Mi több, szerintem a Süllyesztő pont jó lenne az emberiségnek.

Odalent a kopár síkságot erdők váltották fel, aztán megint hegyek következtek. Röviddel ezután ismét óceán felett jártak.

Chiang Harmon jelentkezett a műveleti irányítóból, és bejelentette, hogy az utolsó általános rendeltetésű szondát is kilőtték. Mialatt beszélt, a háttérből nevetés hallatszott, aztán valaki azt mondta:

– Gloriamundi!

– Mi folyik ott? – érdeklődött Beekman.

– A fiúk nevet adnak a kontinenseknek – közölte Chiang.

– Miért vesztegetik ilyesmire az időt? – kérdezte értetlenül Marcel. – Hamarosan megsemmisül az egész!

– Talán éppen ezért – felelte Kellie, a sötét bőrű, vonzó külsejű elsőtiszt. Ő volt a kapitány által ismert egyetlen ember, aki kikapcsolódás gyanánt valóban verseket olvasott. – Az ütközés után maradni fog egy térképünk. Nem árt, ha kitalálunk hozzá néhány nevet.

Marcel és Beekman átsétáltak a műveleti irányítóba, hogy onnan figyeljék az eseményeket. A társaság fele volt jelen, szinte mindenki kiabált, vitatkozott, érvelt és javasolt. Chiang sorban a képernyőre varázsolta a helyszíneket, és nem csupán a kontinenseket, hanem az óceánokat és beltengereket is, továbbá a hegyeket és a folyókat, a szigeteket és a fokokat is.

A háromszögletű kontinens, ami felett az imént repültek át, Transitoria lett. A többit már elnevezték: Idők Végezetének, Gloriamundinak, Északi és Déli Tempusnak.

A nagy északi óceánt Coraggiónak nevezték el, a többi a Nirvána, a Fenséges és a Titokzatos nevet kapta. Az a tenger, ami elválasztotta Transitoriát a két Tempustól (amiket összekötött egy keskeny földnyelv), Ködtenger lett.

A Búcsú-fokkal és a Rosszhír-öböllel folytatták, ami mélyen benyúlt a Transitoria északnyugati részébe, majd következett az Őrszem-hegy, a Fekete-part és a Bánat-hegység.

A kutatók rövid idő alatt megtöltötték a térképet feliratokkal, aztán az érdeklődésük alábbhagyott, és sorban elszivárogtak. De előtte Marcel még észrevette a hangulatban beállt változást. Nehéz lett volna pontosan meghatározni, hogy mi történt, de azt biztosan tudta, hogy nem a képzelete játszik vele. A kutatók megkomolyodtak, egyre ritkábban nevettek, és úgy tűnt, hajlamosak együtt maradni.

Marcel nem mindig jött ki az Akadémia tudósaival. Sokan beleragadtak a szakterületükbe, és úgy tartották, hogy ha valakit nem érdekel például az, hogy az idő milyen gyorsan telik egy erős gravitációs térben, akkor az illető nem is méltó arra, hogy megismerjék. Ezt persze nem szándékosan csinálták, és általában igyekeztek összebarátkozni a hajózókkal. De csak kevesen tudták tökéletesen palástolni az érzéseiket. Még a nők is hajlottak arra, hogy csak azzal foglakozzanak, ami érinti a területüket.

Ebből eredően Marcel esténként általában korán visszavonult a kabinjába, vagy a hajó könyvtárában bolyongott. Ez azonban rendkívüli nap volt, az állomáshelyen töltött első teljes nap. A tudósok ünnepeltek, és ő nem akart lemaradni semmiről. A műveleti irányítóban maradt, amíg az utolsó kutató is berakta a poharát és a tányérját a gyűjtőbe, aztán leült, hogy Chiang térképét tanulmányozza.

Nem esett nehezére, hogy emberi világnak képzelje el a Maleiva III-at. Az Árnyék-kikötő a Gloriamundi csúcsán helyezkedett el. A Kanyargós-csatorna átszelte mindkét Tempust.

Marcel még ekkor sem érzett semmiféle álmosságot. Egy idő után visszatért a hídra, és látta, hogy a hajó mesterséges intelligenciája ellenőrző teszteket futtat. Pár perc alatt beleunt abba, hogy a lenti gleccsereket és óceánokat bámulja, így aztán elővett egy politikai thrillert, amit az előző este kezdett olvasni. Hallotta, hogy emberek mozognak a folyosókon. Ez ugyan szokatlan volt ebben az órában, de az egész napot átható izgalomnak tulajdonította.

Fél órája olvasott már, amikor az adóvevője halkan csengetett, aztán Beekman jelentkezett:

– Marcel?

– Igen, Gunther?

– A műveleti irányítóban vagyok. Ha van egy perced, átjöhetnél. Találtunk valamit, amit alighanem szívesen megnéznél.

A monitorok előtt hat-nyolc ember verődött össze. Mindegyiken ugyanaz a kép derengett: egy mély hóval borított erdőt ábrázolt. A fák között tárgyak látszottak, talán falak lehettek. Nehéz volt pontosan megítélni.

– Teljes nagyításon vagyunk – közölte Beekman.

Marcel torz pofát vágott a monitorra, mintha ettől kitisztulhatott volna a kép.

– Mi az ott? – kérdezte.

– Nem tudjuk biztosan... de úgy néz ki, mint...

– Egy épület – szólt közbe Mira Amelia, és közelebb lépett a képernyőhöz. – Van valaki odalent.

– Lehet, hogy csak a szűrt napfény okozza – találgatott valaki. – Egy sajátos fényjáték, semmi több.

Mindannyian a monitort bámultak, aztán Beekman halkan megszólalt:

– Szerintem mesterséges eredetű.