HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

„A jó szerencse kevésbé a tehetség vagy a befektetett munka eredménye, sokkal több köze van az időzítéshez. Valaki jókor volt jó helyen, amikor a dinnyeszállító teherautó felborult. Így történnek az előléptetések, így keletkeznek a vagyonok. Ha egy perccel később érünk a kereszteződéshez, amikor a rendőrök már a helyszínen vannak, vége is az ügynek.”

(Gregory MacAllister: Eltévedve Babilonban)

 

 

A széthullásig hátralévő idő: 63 óra (becsült adat)

A Rosszhír-öbölnél Kellie lenézett, és a torkán akadt a lélegzet. A mélyebben fekvő területek mind víz alá kerültek. Abból a magaslatból, amelyen nemrégiben végigmentek, csak egy-egy szirt állt ki a vízből.

– Te mit gondolsz? – kérdezte Hutch. A diagnosztikára gondolt, nem az odalent uralkodó állapotokra.

– Fogalmam sincs, hogy miért bénult le az MI. Talán lassú degeneráció végzett vele.

– Jó, mi van még?

– Gondjaink vannak a hőmérséklet-szabályozással – sorolta Kellie. – A fedélzeti kommunikációs egységek rendben vannak. A kondenzátorok maximális teljesítménnyel üzemelnek, de ez az eredeti teljesítményük alig huszonöt százaléka. Úgy tűnik, csupán ennyire képesek. A szenzorok kész vannak. Az elülső lengésszabályzó mintha nem is létezne. Az elektromos rendszer is figyelmeztető jelzést ad.

Hutch keservesen fintorgott, és megkérdezte:

– De remélem, nem akar leállni semmi.

– Úgy tűnik, nem.

– Jó. Ha lesz időnk, mindennek utánanézünk – jelentette ki Hutch. – Rengeteg tartalék alkatrészünk van.

Normális esetben a pilóta egymaga futtatta volna le a diagnosztikát, de hát normális esetben az MI irányította volna a leszállóegységet. Hutchot lekötötte a gép vezetése, ezért szorult Kellie segítségére.

Kellie elhadart még néhány hibát, amelyek egyelőre nem okoztak gondot, de okozhattak, majd hozzátette:

– Nem akarunk sokat repülni ezzel a szépséggel. De el kell vinnie minket a toronyig.

Hutch kétezer méteren vízszintesbe állította a gépet, tájékoztatta az adóvevőnél ülő ügyeletest, hogy nincsenek szenzorai, és az idegen nő segítségével felvette a helyes irányt. Az ügyeletes megkérdezte tőle, hogy szerintük van-e esélye annak, hogy sikerül felemelkedniük a leszállóegységgel a Wendyhez.

– Semmi esély – felelte Hutch. – Fel tudunk emelkedni, és le tudunk szállni. Még egy kicsit lebeghetünk is. De elérni egy orbitális pályát? Kizárt, hogy sikerülne.

Kellie rááldozott egy percet arra, hogy felhívja Nightingale-t.

– Mi a helyzet, fiúk? – kérdezte derűsen.

– Jól vagyunk.

– Helyes. Mi meg repülünk – közölte Kellie, aztán az ügyeleteshez beszélt: – Allie, van időnk arra, hogy felszedjük a társainkat?

Hutch bólogatott, és növelte a tolóerőt.

– Felejtsétek el! – válaszolta az ügyeletes. – A víz ezekben a pillanatokban is tódul befelé a síkságra. Rengeteg víz.

A Jerry Morgan fényében a táj kísérteties látványt nyújtott. Kellie meglátta azt a területet, ahol Chiang meghalt, és látni vélte az a helyet is, ahol megtalálták a légpárnást. Röviddel ezután átrepültek a folyó felett, amelynél a szitakötők rájuk támadtak.

Aztán Marcel hívta őket, és komoran bejelentette:

– Hutch, iszonyat mennyiségű víz özönlik át a völgyön. A dagály egyre magasabb, és a hegygerinc egy része egyszerűen összeomlott.

Mindannyian tudták, hogy a folyamat folytatódni fog mindaddig, amíg a Morgan átvonul az égen. Dél felé nézve sötét füstoszlopot láttak.

– Vulkánok – magyarázta Marcel. – Ma éjjel mindegyik ki fog törni.

– A toronynál mi a helyzet? – kérdezte Hutch.

– Oda egyelőre csak kevés víz ért el. De ez hamarosan megváltozik. Gyújtsátok be az utánégetőket!

– Értettem, utánégetőket begyújtani! – felelte Hutch, de persze csak viccelt. Máris a maximális tolóerővel repült.

– A torony egy tágas síkságon áll – folytatta Marcel. – Tőle északra van egy szűkület, amin a víz átfolyik. Amikor kiér az alföldre, szétterül. Ennek köszönhetően nyerünk egy kis időt, de ez az állapot nem fog az örökkévalóságig tartani.

– Mennyi időnk maradt? – kérdezte Hutch.

– Mennyi idő kell, hogy odaérj?

– Húsz perc.

– Talán elég lesz – felelte Marcel. – De rohannotok kell!

Hutch ekkor MacAllistert hívta.

– Mac!

– Igen, Priscilla?

– Mac, legyenek óvatosak! Amint lehet, jövünk magukért!

– Várjuk magukat.

– Ön és Randy jól vannak?

– Most épp jól, de nem leszünk jól, ha nem szerzik meg azokat az elemeket.

– Kondenzátorok, Mac – javította ki Hutch.

– Bánom is én... sosem értettem a műszaki dolgokhoz – válaszolta MacAllister. – De mindenképpen menjenek, és szerezzék meg őket! Bekapcsolva hagyunk egy lámpát, hogy lássák, hol vagyunk.

Ismét Marcel jelentkezett.

– Hutch... – kezdte, és a hangjából érződött mindaz a kétségbeesés, csüggedés és reményvesztettség, ami az utóbbi napokban halmozódott fel a bensőjében – nem fog menni! Fordulj meg, és...

– Hogy érted azt, hogy nem fog menni?

– Csak csináld, amit mondtam! Nincs rá idő, hogy elmenjetek a toronyhoz.

– A pokolba is, Marcel! – vágott közbe Kellie. – Nem adhatjuk fel! Ez az egyetlen mód arra, hogy eltűnjünk innen!

– Dolgozunk egy tartalék terven – közölte Marcel. – Felejtsétek el a kondenzátorokat!

– Mi a tartalék terv?

– Bonyolult.

– Azt mindjárt gondoltam – válaszolta ingerülten Kellie. – Magyarázd el pár szóval, légy szíves!

– Megpróbálunk felhúzni titeket az égből.

– Hogy mit csináltok, kivel és honnan?

– Repülés közben felszedünk titeket – felelte Marcel. – Most nem tudom elmagyarázni.

– Ez egyáltalán nem lep meg.

– Készítünk valamit, ami talán beválik.

– Marcel, mennyire bízol ebben a tervben? – kérdezte Hutch.

A parancsnok néhány pillanatig hallgatott, talán azért, mert el kellett gondolkodnia a kérdésen.

– Nézzétek... – mondta aztán – ilyesmivel még sosem próbálkozott senki. Nem ígérhetem, hogy sikerülni fog. De van rá esély.

– Rendben – mordult fel Kellie, és odaszólt a pilótának: –, irány a torony!

Hutch egyetértett vele.

– Szerintem is jobban járunk, ha felszedjük a kondenzátorokat – jelentette ki, azzal előrehajolt ültében, mintha ezzel gyorsabb repülésre késztethette volna a leszállóegységet.

– Hutch... – kezdte halkan és elkeseredetten Marcel, de nem mondott többet.

Kellie megrázta a fejét.

– Érjünk oda, vagy vége az egésznek! – morogta haragosan.

Máris teljes tolóerővel repültek, gyakorlatilag azóta, hogy elhagyták a folyót.

– Mennyi időnk van? – kérdezte Kellie. – Mielőtt a víz eléri a tornyot?

– A torony már vízben áll – felelte fojtott hangon Marcel.

– Mennyire mélyben? Mennyire mozog a víz?

– Elég mély – válaszolta Marcel –, értsétek meg, erre már nincs időtök!

– Már kint járunk a síkság felett – mondta Hutch –, és nem látunk semmiféle vizet.

– Ott van az, higgyétek el nekem...

– Megnézzük, Marcel – jelentette ki hatarozottan Hutch –, aztán majd elmondjuk, hogy mi van.

Kellie magáncsatornára váltott.

– Nem vagyunk a síkság felett, Hutch – mondta halkan.

És valóban, erdők és dombok felett repültek.

– Csak pár percre vagyunk tőle – mondta Hutch, azzal visszakapcsolt a Marcellel közös sávra, és közölte a parancsnokkal: – Ha úgy látjuk, hogy meg lehet csinálni, megpróbálkozunk vele.

– Bárcsak ne tennétek! – mormolta Marcel.

– Bárcsak ne kellene megtennünk! – vágott vissza Hutch. – Most pedig beszéljünk a vízről! Mit fogunk látni? Hullámokat? Fokozatos emelkedést? Mit?

– Egy hullám tart a torony felé. Pontosabban több hullám egymás után.

– Milyen messze vannak? Úgy értem, a toronytól. Milyen magasak?

– Elég magasak ahhoz, hogy elárasszák a kondenzátorokat. Mert a földszinten vannak, ugye?

– Igen, egy asztalon.

– Akkor valószínűleg máris vízben vannak – vélte rosszkedvűen Marcel.

– Van rá esély, hogy megelőzzük a hullámokat? Van akármekkora esély?

– Körülbelül tizenöt percetek van.

Hutch úgy becsülte, hogy körülbelül tíz perc múlva lesznek a toronynál.

– Rendben, Marcel – felelte –, akkor mindent vagy semmit!

– Jut eszembe: letértél az irányról – mondta Marcel. – Fordulj balra tizenkét fokkal!

Hutch balra döntötte a botkormányt, és az irányindikátort figyelte, majd megkérdezte:

– Így jó?

– Igen – válaszolta a férfi csüggedten –, jónak tűnik.

Kellie a hajtóművek állhatatos dübörgését hallgatta, és a hóval borított dombokat nézte, amelyek lassan elmaradoztak mögöttük.

– A lehető legkisebb töltéssel megyünk – mondta neki Hutch. – Ez azt jelenti, hogy talán be kell szerelnünk az új kondenzátorokat, mielőtt felszállhatunk. Ez egy kicsit érdekes lesz. Nem ártana, ha körülnéznél hátul. Gondoskodj róla, hogy minden kéznél legyen arra az esetre, ha be kell kötnünk azokat az egységeket!

– Itt, a hátsó ülésen fogjuk csinálni? – kérdezte meglepetten Kellie.

– Ha forró lesz a helyzet, akkor igen – felelte Hutch. – Nem lesz időnk arra, hogy kiemeljük a helyükről a fedélzeti kondenzátorokat. Csak széthúzzuk a csatlakozókat, bekötjük az újakat, leszíjazzuk őket, és eltűnünk a francba! Szóval, szükségünk lesz tápkábelekre és kulcsokra. Jó volna, ha előkészítenéd ezeket.

Kellie hátrament, és elkezdte előszedegetni a szükséges szerszámokat.

Rövidesen átrepültek az utolsó hegy felett, és kiértek a síkság fölé. Ekkor már a hómező felett repültek, és nem e világi kép tárult a szemük elé: a csillogó fákkal és az ezüsttel szegett árnyakkal teli, kísérteties táj látványa. Aztán az árnyalatok megváltoztak, ami azt jelentette, hogy víz felett repülnek.

A víz sekélynek tűnt, legfeljebb térdig érhetett. A bokrok, sőt a magasabb fűcsomók még kilátszottak belőle. Kellie jelentette, hogy mindent kirakott a hátsó ülésekre.

Hutch az órára pillantott, és a tornyot kereste a tekintetével.

– Már nem lehetünk messze – mormolta, aztán megkérdezte Marceltől: – Mi történik a kondenzátorokkal, ha vizet kapnak?

– Nem készítik őket vízállónak, Hutch. Ha víz hatol beléjük, ki kell szárítani őket. Talán még használhatóak maradnak. Tényleg nem tudok biztosat mondani, és az adatbázisban sincsenek ilyen jellegű adatok. Mindenesetre egy olyan állapot, amit mindenáron kerülni kell.

Hutch értette, hogy a másik parancsnok miről beszél: gyorsabban kellene haladniuk. Levette a meghajtást, és a felszín közelébe ereszkedett. A gép sebességet veszített.

– Kellie, tartsd nyitva a szemed! – kérte Hutch a társát.

A fák és a dombok körül sodorvonalak képződtek. Állatok menekültek az áradat elől. Egy falkányi farkasszerű lénynek úsznia kellett, csak a fejük látszott ki a vízből. A délnyugatra eső, magasabb terület felé tartottak, de bizonyosnak tűnt, hogy nem fogják elérni.

– Hutch, mindjárt ott vagytok – jelentette Marcel. – Három fok balra, közvetlenül előttetek, körülbelül kétezer méterre.

Hutch kikapcsolta a fúvókákat. A leszállóegység lassulva siklott az ezüstös fényben.

– Elég sekély még ahhoz, hogy sikerüljön – jegyezte meg halkan, reménykedve Kellie.

– Igen, látom – mormolta Hutch, és a műszereket figyelte. – Megpróbálom úgy letenni, hogy a lehető legkevésbé használom a tüskét. Takarékoskodnunk kell vele, hogy kijuttasson innen minket.

De nem maradt más választása, használnia kellett a rendszert ahhoz, hogy a levegőben maradjanak. Ennélfogva az energia mennyisége folyamatosan csökkent. Repülés közben a reaktor automatikusan lekapcsolt, így csak annyi energia állt a rendelkezésükre, amennyit a telepek és a kondenzátorok tároltak. És hogy takarékoskodjanak az idővel, a minimális szintre töltötték fel ezeket.

Marcel, aki már vagy két perce hallgatott, hirtelen megszólalt:

– Körülbelül hat percetek van az áradat érkezéséig.

– Mekkora az első hullám?

– Szétterül, és egyre laposabb. De pillanatnyilag még tíz méter magas – válaszolta Marcel. – Vagyis majdnem olyan magas, mint a torony.

– Ott a kicsikénk – mondta hirtelen Kellie, és előremutatott.

A szakadéknak nyomát sem lehetett látni.

A vízből kiemelkedő torony elhagyatottnak, komornak és sivárnak hatott, de még állt. Hutch valahogy ősréginek látta, egy eltűnt civilizáció utolsó emlékének, egy vaskos kőujjnak, ami mindennel dacolva szegeződik a könyörtelen égboltra.

– Leszállunk – jelentette be, és leeresztette a talpakat.

– Minden rendben lesz – mormolta bizakodva Kellie.

A külső reflektorok fénye áramló vízről verődött vissza. Hutch ellenirányba működtette a fúvókákat, és miután a gép majdnem egy helyben lebegett, óvatosan leeresztette a talajra.

Kellie észak felé nézve felfedezett egy mozgó, szürke falat.

– Ott jön a hullám – mondta, és aktiválta a védőmezőjét.

Hutch előrenyomta a botkormányt, és finom döccenés jelezte, hogy földet értek. Kellie kinyitotta a zsilipet, és egyszerűen belevetette magát a vízbe.

Az áramlat megpróbálta kirántani alóla a lábát.

Hutch is elindult kifelé, de a zsilipben megállt, onnan nézte a közeledő vízhegyet. Aztán Kellie riadtan hallotta, hogy a társa visszahívja:

– Felejtsd el! Nincs rá idő! Fordulj meg, és gyere!

– Várjátok, amíg túlhalad rajtatok – szolt közbe Marcel –, aztán próbáljátok meg!

– Nem! – tiltakozott Kellie, és keményen küzdött, hogy talpon maradjon. A sodrás észak felé tolta, a közeledő hullám irányába.

– Azzal nem megyünk semmire, ha elveszítjük a leszállóegységet – mondta meglepően nyugodtan és közönyösen Hutch.

– Ha átmegy itt a hullám, nem fogjuk megtalálni a kondenzátorokat – vitatkozott Kellie. – Most halunk meg, vagy kicsivel később. Mi a különbség?

Már csak néhány méter választotta el a bejárattól, és konokul ment előre.

– Téged sem akarlak elveszíteni – tette hozzá Hutch.

A hullám óriási volt. A felső íve egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, aztán a taraja átbukott a szinte teljesen függőleges elülső falán, és lezúdult. Kellie bebotladozott a toronyba. A kondenzátorok az asztalon hevertek, ugyanott, ahol hagyták őket, ponyvával letakarva. A víz már bokán felül ért idebent. A hullám mély, fülsüketítő dübörgéssel közeledett.

– Gyere már! – mondta az előző, színtelen hangján Hutch. – Kellie, fel kell emelnem a gépet.

Kellie megtapogatta az egyik kondenzátort. Nem tudta itt hagyni az egységeket. Nem létezett olyan, hogy nélkülük menjen el. Csak felkapja, és visszaszalad vele... de Hutchra is szüksége volt. Mindkettőt nem bírta el egyedül.

– ...fel kell emelnem, hát nem érted?

Kellie és a hullám – gondolta Kellie –, egész jól hangzik.

– Édes istenem... – mormolta Hutch.

De Kellie nem is remélhette, hogy el tudja vinni. Sosem érte volna el a gépet...

Végül elszakadt a kondenzátoroktól, és a sárban caplatva eltámolygott az ajtóig. A nyílásban megbotlott, és eldőlt, de gurult egyet, felpattant, és futásnak eredt. Hutch a gép zsilipjében állt, és észak felé nézett. És felfelé. Kellie átgázolt az utolsó métereken, és a társa hirtelen eltűnt a leszállóegység belsejében. Meghallotta, hogy a hajtóművek beindulnak, és észrevette, hogy a hullám árnyéka rátelepszik. A zsilipajtó még nyitva volt, de ugrania kellett, hogy elérje a létrát. Az utolsó fokot sikerült elkapnia, aztán vadul lengedezett, mialatt Tess a levegőbe emelkedett vele, közben döbbenten bámulta a vízfalat, ami ebben a pillanatban elérte a tornyot. A hullám átcsapott az épületen, és teljesen eltakarta. A gép túl lassan emelkedett, de aztán a lefelé szegeződő fúvókák működésbe léptek, és a leszállóegység szinte felszökkent a magasba. Kellie elszántan kapaszkodott, noha vagy fél tonnának érezte magát.

Hutch kikapcsolta a fúvókákat, és lejjebb engedte a gépet. Kellie feljebb vonszolta magát néhány fokkal, mígnem sikerült az egyik lábával ráállnia a legalsó keresztrúdra.

A torony továbbra sem látszott ki az áradatból. A levegőben tengervíz szaga terjengett.

Kellie fejjel előre bevetődött a zsilipen, és keresett valamit, amit hozzávághatna Hutchhoz, aki a műszerfalnál ült, és még csak nem is nézett rá.

– Ott hagytál volna – hörögte kifulladva Kellie –, odalent hagytál volna, ha nem sikerül megkapaszkodnom.

– Még két emberért felelek – válaszolta haragtól rekedtes hangon Hutch. – Ha meg akarod ölni magad, az egy dolog. De nem hagyom, hogy miattad mi is meghaljunk.

– Sikerülhetett volna, hogy az isten verjen meg! – kiabálta Kellie, és becsukta a zsilipet.

Hutch végre megfordult ültében, és Kellie-re nézve felelt:

– Mindkét kezed kellett ahhoz, hogy életben maradj. Miből gondolod, hogy sikerült volna, ha nálad van az egyik kondenzátor?

– Túl sokat vártunk, mielőtt kiszálltunk a gépből – vitatkozott Kellie. – Ha azonnal mentünk volna, amint ideértünk... ha nem tétovázunk, hanem csak csináljuk...

– Akkor mind a ketten meghaltunk volna – fejezte be a mondatot Hutch.

Hutch tett egy kört a géppel. Tomboló víz felett repültek. A torony továbbra sem látszott. Viszont a távolban felbukkant a második hullám.

A két nő néma csendben figyelt. Az előzőnél magasabb vízhegy hamar odaért hozzájuk, és továbbhaladt.

– Meg kellett volna próbálnunk – mondta csendesen Kellie.

Ekkor végre meglátták a tornyot. Víz özönlött ki az ablakaiból, de csodával határos módon majdnem sértetlen maradt, csak a tetejéből hiányzott néhány darab.

– A következő három perc múlva érkezik – közölte Hutch.

A harmadik hullám igazi óriás volt. Egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, és Hutch jóval feljebb emelte a gépet. A környéken csak néhány fa legfelső ágai látszottak ki a vízből. De ez a hullám azokon is átcsapott, aztán elérte a tornyot.

Hutch és Kellie szótlanul várták, hogy a kőtető kibukkanjon a vízből. Marcel megkérdezte tőlük, hogy mi történt.

– Még nem tudjuk – felelte Hutch.

MacAllister és Nightingale szintén jelentkeztek.

– Alighanem későn értünk ide – mondta nekik Hutch.

 

 

Hutch úgy gondolta, hogy talán még mindig van némi esélyük. Aktiválta a fúvókákat, leírt egy tágas kört a géppel, és lekapcsolta a tüskét, hogy takarékoskodjon az energiával.

– Vége – mondta halkan, reszkető hangon Kellie.

– Még nem. A víz hamarosan elvonul. Akkor lemegyünk, és körülnézünk.

Csakhogy a torony és a környéke egy örvénylő beltengerré változott. A vízszint hol emelkedett, hogy csökkent. Újabb és újabb hullámok söpörtek át a tájon. A nyomukban néha egy-egy pillanatra feltárultak a talaj jókora, sártengerré vált foltjai. De Hutch már nem tudta meghatározni, hogy hol állt a torony.

– Hutch, körülbelül egy óra múlva kezd visszahúzódni – tájékoztatta őt Marcel.

– Itt pillanatnyilag egy egész óceán van – válaszolta Hutch. – Azt mondod: visszahúzódik. Ez azt jelenti, hogy teljesen elvonul innen a víz?

– Nem, csak egy része. Rengeteg marad belőle a síkságon. Legalábbis, a következő néhány napban.

– Rendben, úgysincs más dolgunk – mondta bólogatva Kellie. – Csak...

– Ennyi elég lesz – vágott közbe Hutch, és tovább körözött a géppel.

Ekkor ismét MacAllister szólt hozzájuk:

– Figyeljenek rám, hölgyek, maguk mindent megtettek. Ne emésszék magukat!

Hutch mélyen átérezte, hogy hány ember sorsa múlik a döntésein.

Kellie megsemmisítő pillantásokkal meregette őt, és már ez is kezdte fárasztani.

A következő negyvenöt percben kisebb-nagyobb hullámok söpörtek át a környéken. A Morgan lassan siklott az égbolton nyugat felé, hatalmas volt, fényes és gyönyörű.

Végül a víz apadni kezdett, a másik irányba áramlott. A géptől jobbra fehéren kavargó sodorvonal jelent meg. A torony maradványai rejtőztek ott.

Hutch óvatosan letette a leszállóegységet az elvonuló vízbe, és elkezdte feltölteni a telepeket. Feszült csendben várakoztak legalább egy órán keresztül, amíg az áradat elvesztette a kezdeti erejét. Ekkor kiszálltak a gépből, beleereszkedtek a derékig érő, lassan mozgó vízbe.

A torony teteje és a felső szintek leszakadtak. Az asztal eltűnt, a kondenzátorokkal együtt. Hutch és Kellie gondosan körülnéztek a földszinti helyiségben, majd elővették a lámpájukat, és leúsztak az alsó szintre. De semmit sem találtak.

Nekiláttak, hogy átkutassák a torony környékét. Szektorokat jelöltek ki, átgyalogoltak, és átúsztak rajtuk, és olyan alaposan átkutatták valamennyit, amennyire csak lehetett.

A Morgan lenyugodott, és közeledett a napkelte ideje.