HARMINCADIK FEJEZET

„Az élet olyan, mint egy séta a ködben. Ezt a legtöbb ember nem tudja. A napfény láttán abba a tévhitbe esnek, hogy látják, mi van előttük. Ám ez az oka annak, hogy állandóan eltévednek, vagy árkokba esnek, vagy házasságot kötnek.”

(Gregory MacAllister: Kézikönyv a házassághoz)

 

 

A széthullásig hátralévő idő: 33 óra (becsült adat)

A majdnem szabályos gömb alakú aszteroida átmérője meghaladta az egy kilométert. Az óriási kődarabot fémháló fogta körül, ami egy lemezzel csatlakozott a rudakhoz.

Janet izgatottan nézte végig, hogy a Kívülállók egyik csapata leereszkedik a lemezre, és nekilát, hogy levágja az objektumról. Csakis egy rúdra volt szükségük, az alfára, de még annak is csak egy 320 kilométeres szakaszára.

John Drummond képernyők egész fala mögül felügyelte a munkálatokat. Ő kapta a feladatot, hogy ellenőrizze a Kívülállók minden tevékenységét: az aszteroidára beosztott egységet, a négy osztagot, amelyek egyelőre még a zsilipekben készülődtek a kiszállásra, továbbá azt az öt csapatot, amelyeket már kiraktak az objektumra, de még a hálót kezelő csapatot is, amely az imént indult útnak Miles Chastain vezetésével.

Janet nem rajongott Drummondért, aki úgy viselkedett, mint aki szíve szerint egy percet sem pazarolna arra, aki nem ért a legmagasabb szintű matematikához. A férfira pillanatnyilag hatalmas nyomás nehezedett, és ő ezt meg is értette, de arra a következtetésre jutott, hogy Drummond normális körülmények között is egy tökfej.

A pilótájukat Franknek hívták. Ő sem foglalkozott sokat Drummonddal, és valószínűleg ugyanazon okokból. Janet ezt tisztán kiérezte a fickó hangjából, de ha Drummond észrevette is, nem törődött vele. Mialatt Janet a helyükre tartó csapatokat figyelte, Frank hátrafordult, és tájékoztatta őket, hogy a Star egyik kompja hamarosan megérkezik melléjük. A gép Milest és Philip Zossimovot hozta, akik meg akarták nézni a hálót.

– Rendben, Frank – mormolta Drummond a műszereit fürkészve –, három perc múlva kezdünk.

Behozta a főmonitorára az aszteroidát, elforgatta, majd előrehajolt, letette az öklére az állát, és utasította a mesterséges intelligenciát, hogy mutassa meg neki a vonalat, amelynél el kell vágniuk a hálót. Azt a reszt, ahol a lemez csatlakozott az objektumhoz, elnevezték északi pólusnak. A képernyőn egy kurzor jelent meg a lemez egyik oldalán, és megkerülte az aszteroidát úgy, hogy a déli pólus közelében haladt el.

Janet kinézett a hálóra, amit csak akkor lehetett látni, amikor a komp lámpái megfelelő szögben világították meg. A legfeljebb ujjnyi vastagságú szálakat eléggé szorosra szőtték, a nyílások annyira szűkek voltak, hogy egy emberi lény nem fért volna át rajtuk.

Az MI átvette az irányítást. A komp gyorsított, a felszín közelébe ereszkedett, és beirányozta a lézereket, amelyeket Miles csapata szerelt fel burkolatára az előző napokban. Drummond figyelmeztette az északi pólus közelében dolgozó embereket, hogy bújjanak a lemez mögé és maradjanak is ott.

– Húzzátok le a fejeteket! – utasította őket. – Kezdünk.

Janet tudta, hogy Drummond jobban szerette volna, ha senki sincs az objektumon, mialatt kieresztik az aszteroidát. Főleg nem ennyire közel. De tizenöt rudat kellett levágniuk a lemezről, és nem végeztek volna vele időben, ezért azonnal el kellett kezdeniük, amint megérkeztek.

A komp közelebb siklott az ellensúlyhoz. Janet fél lábbal kilépett a zsilipből, és megérintette az aszteroidát. A színtelen férfihangon beszélő mesterséges intelligencia tájékoztatta őket, hogy mindjárt aktiválja a lézereket.

A rövid visszaszámlálás után két fehér fénynyaláb hasított a sziklát borító porba. A komp lassan mozgott az északitól a déli pólus felé. Az orrát, illetve a lézereit mindvégig az aszteroidán tartva megkerülte a déli pólust, és elindult vissza.

– Szépen nyílik szét – jelentette Frank –, egy két-perc múlva kiszabadul. – Hallgatott néhány másodpercig, majd kibökte: – Ajjaj!

Janet érezte, hogy a szívverése felgyorsult.

– Figyelmet kérek mindenkitől! – folytatta Frank. – Meteoritraj közeledik. Harminc másodperc múlva érkezik. Húzódjatok a lemez mögé!

 

 

Tom Scolari kikukkantott a lemez felső pereme felett, hogy megnézze, látszanak-e már a kövek. Janet villámgyorsan leteremtette, mire visszabújt. A társai is végrehajtották a parancsot.

– Maradjatok a lemez mögött! – figyelmeztette őket Janet. – Az aszteroida felett fognak elrepülni. Ha nem jöttök ki onnan, nem lesz semmi bajotok!

Scolari észlelte, hogy valami elsuhan mellette, és annyit látott, hogy egy apró, sötét árnyalak száguld a csillagok között. Az egész alig tartott néhány szívverésnyi ideig. Az adóvevőből fojtott zihálások hallatszottak, és valaki felnyögött ijedtében.

Aztán a lemez rezgésbe jött, és rándult egyet. Fény villant valahol a rudak között.

– Egy becsapódott – jelentette Janet.

Újabb remegés következett. Scolari a mellette lapuló társa szemébe nézett, és látta a nőn, hogy halálra rémült.

Idegesen várt, és a szívverését figyelte, mígnem Frank ismét jelentkezett.

– Úgy tűnik, emberek, ennyi volt! Semmi nincs a monitoron.

– Mindenki jól van? – kérdezte Drummond.

Többen jelentették, hogy igen, de Janet név szerinti jelentkezést kért. Mialatt ez megtörtént, Scolari megszámolta maga körül az embereket. Mindenki a helyén maradt, és mindenki mozgott. A legtöbben értetlenül nézegettek egymásra, aztán a nő – Kitnek hívták – folytatta a munkát. Ám ettől a pillanattól fogva a jó hangulat odalett. Scolari felfogta, hogy életveszélyes helyen van, és örült, hogy nincs egyedül.

Indulás előtt teljesen egyszerű utasításokat kapott: ő és az emberei vágjanak át annyi rudat, amennyit csak lehet. De legfeljebb csak félig, amíg az aszteroida nem szabadul ki. Amikor a kompokról jelentik, hogy a sziklatömb megindult, gondoskodjon arról, hogy mindenki a lemez mögött legyen. Miután az aszteroida elsodródott, fejezzék be a munkát, vagyis vágják le a rudakat úgy, hogy az alfa-rúd, a lemez és a háló maradjanak együtt, de váljanak el az objektum többi részétől.

Scolari a csapat legidősebb tagja volt. Nem sokat tudott a többiek magánéletéről, csak annyit, amit felszedett egy-egy elejtett megjegyzésből. Az egyik éppen párt keresett, a másik két gyermeket nevelt. De mindannyiukat lelkesedéssel és izgalommal töltötte el az, hogy segíthettek kimenteni a bajba jutott embereket. Ketten szemmel láthatóan féltek. Talán mások is, csak ők jobban palástolták az érzéseiket. És Scolari készséggel bevallotta magának, hogy ő is fél. Ám az ereiben rengeteg adrenalin keringett, kellemes érzései támadtak. Mialatt a lemez széleinél táncoló lézernyalábokat nézte, hihetetlenül elevennek érezte magát. Úgy gondolta, hogy egyszer mindenkinek kapnia kellene egy lehetőséget arra, hogy ilyesmit csináljon.

A Süllyesztő felé pillantva mozgó fénypontokat látott. A háromszöget kirajzoló reflektorok alapján felismerte, hogy az Akadémia egyik kompja közeledik. Bár, hogy melyik csillaghajóról származik, a sajátjáról vagy a Wendyről, azt nem tudta megállapítani.

Aztán Janet jelentkezett:

– Jól van, emberek! Mindenki fedezékbe! Bármelyik pillanatban megtörténhet.

Az erős fény immár a lemez másik pereménél mozgott. Ez azt jelentette, hogy a lézerekkel felszerelt komp megkerülte az aszteroida déli pólusát, és az északi felé tart. Janet biztosította a Kívülállókat, hogy amikor a szikla elindul, nem létezik, hogy feléjük induljon el. És Scolari hitt neki, de sokkal könnyebb volt hinnie a hajó egyik kényelmes, fényárban úszó előadótermében, mint idekint, ahol csak egy vékony fémlap védte őt és a társait a szörnyetegtől.

Nekitámaszkodott a lemeznek, ami hirtelen megremegett.

– Az aszteroida úton van – jelentette Janet.

Az egyik nő, egy Cleo nevű, középkorú tanárnő feljebb tornázta magát, és kinézett a lemez felső pereme felett. Világossárga kezeslábast viselt, a nyakában pedig kék sálat. A lézerek fénye megvilágította az arcvonásait, és a szeme lassan felfelé fordult, mialatt Scolari válla felett átkémlelve nézett valamit.

– Ott megy – mondta megilletődve.

Scolari meglátta, hogy a sötét árnyalak széle jelenik meg a lemez pereme mellett.

– Sima ügy – tette hozzá elégedetten Cleo, és búcsút intett a sziklatömbnek.

 

 

Amikor Janet megerősítette, hogy az aszteroida kiszabadult a hálóból, Lori visszavitte a Wildside-ot az alfa-rúdhoz. Úgy fordította a hajót, hogy annak hossztengelye tizennyolc egész néhány tized fokot zárjon be az alfa hossztengelyével. A Zwick ugyanilyen szögben csatlakozott a rúd középső részéhez, de az orra pontosan az ellenkező irányba mutatott, mint a Wildside-é. Ez az elrendezés lehetővé tette, hogy a két hajó megkezdje a rúd elforgatását, hogy végül a hálóval felszerelt vég mutasson a Süllyesztő felé. Miután a Wildside elfoglalta a megfelelő pozíciót, Jase Power és a társai kimentek az űrbe, és hozzáhegesztették a hajót a rúdhoz.

Gond és fennakadás nélkül elvégezték a munkát, megvizsgálták a művüket, és miután úgy döntöttek, hogy jónak tűnik, a közelében maradtak, Janet ítéletére várva. A nő ragaszkodott hozzá, hogy személyesen ellenőrizze a hegesztéseket. Néhány perccel később komp érkezett Powerék mellé, hogy végrehajtsa a szenzoros vizsgálatot. Janet utasítottak okét, hogy térjenek vissza, és erősítsenek meg néhány területet, aztán áldását adta a műre.

– Nagyon profi munka, emberek – dicsérte a Kívülállókat. – Menjetek be, és amikor mind bent vagytok, szóljatok! És köszönöm.

Elsőnek a Zwick csapatának vezetője jelentkezett:

– Kész vagyunk! Hozzáhegesztettük a hajót az alfához!

A Wildside osztaga másodpercek múlva jelentette, hogy szintén elkészültek, és visszatértek a hajóba.

Ekkor Janet közölte Drummonddal, hogy elvégezték a munkát, kezdhetik a manővert.

A hálóból kiszabadult aszteroida lassan sodródott egy új orbitális pálya felé. A számítások azt mutatták, hogy legalább egy napig keringeni fog a bolygó körül, aztán a Jerry Morgan átrendezi a környék gravitációs viszonyait.

Drummond elégedetten figyelte a távolodó kőtömböt. Az ő szakmájában ritkán esett meg, hogy láthatta tudása gyakorlati alkalmazásának az eredményét. Igaz, a döntést Marcel és Beekman hoztak meg, de az ó számításai alapján. És mérhetetlenül jólesett neki az, amit látott.

Az objektum felső végén az immár üres háló lassan szétterült. Körülbelül a háromnegyedéig vágták el, amikor az aszteroida kiszabadult belőle. Most pedig úgy lebegett ott, mint egy gigászi pálcára tűzött, óriási fátyol.

 

 

Nicholson kapitány bejelentette valamennyi hajón és kompon, hogy az első lépés sikeres volt, és minden az ütemterv szerint halad.

A kompok ekkor megindultak, és elvittek két-két Kívülállót mind az öt kötőelemhez, hogy kiszabadítsák az alfa-rudat. Pindart és Shirát a lemeztől 420 kilométerre tették ki. Ők itt magát az alfát kezdték elvágni, hogy leválasszák a lejjebb lévő, mintegy kétezer-hatszáz kilométeres szakaszát. A lemeznél Tom Scolari és a társai folytatták a munkát, hogy teljesen átvágják a rudakat.

Mindezen tevékenység Drummond csapatának éber és szigorú felügyelete mellett zajlott. A matematikus elsősorban azért aggódott, hogy a rúd minden ponton egyszerre váljon el a többitől. Az alfa könnyen eltörhetett volna, ha valamelyik szakasza mozogni kezd, mialatt valahol még összeköttetésben áll a többivel.

A komp, amelyet Scolari az imént látott közeledni, Milest és Philip Zossimovot szállította, akiknek képe megjelent Drummond egyik monitorán, néhány másodperccel azután, hogy az aszteroida kiszabadult.

– Odamehetünk, hogy közelebbről is megnézzük? – kérdezte Zossimov.

– Maradjatok készenlétben! Még pár perc – felelte Drummond, és a Start hívta. Pillanatokon belül meglátta a végtelenül komoly és eléggé feszült Marcel arcának képét.

– Tartjuk az ütemtervet – jelentette Drummond. – Készüljetek a kezdésre!

Scolari csapatának három perc kellett még ahhoz, hogy átvágják a rudakat. Ekkor leálltak, és Drummond jelzésére vártak. Az ellensúly mentén mindenütt ugyanez történt: a kapcsoknál dolgozó öt csapat, illetve Pindar és Shira az alfa távoli végénél elérték a háromperces határt, és jelentettek Drummondnak, aki az óráját figyelte.

Amikor mindenki bejelentkezett, arra utasította őket, hogy várjanak a jelére. Ismét hívta Marcelt, aki közölte vele, hogy a részéről mehet a dolog.

– Hölgyeim és uraim – mondta ekkor Drummond a Kívülállóknak –, tegyétek szabaddá az alfa-rudat!

 

 

Marcel és Nicholson a Star hídján hallgatták a Drummondnak szóló jelentéseket:

– Kettes helyszín szabad!

– Az alsó vég szabad!

– Egyes helyszín szabad!

Az ötös és a hármas helyszín Kívülállóinak bejelentései után rövid szünet következett, aztán Drummond megkérdezte a négyesen dolgozókat, hogy mi a helyzet.

– Egy pillanat, John... – felelte egy férfi, majd pár másodperccel később ismét megszólalt: – Igen, kész vagyunk!

A meteoritzáport leszámítva a munkának két olyan pillanata adódott, ami sokakat nyugtalanított. Az első az volt, amikor az aszteroida kiszabadult. A második akkor jött el, amikor átvágták a tizenötödik rudat is, és az alfa elvált a többitől.

 

 

Scolari azt hitte, hogy az elszakadás folyamatos lesz. Ő és a társai már elvágták a legtöbb rudat, és az utolsó hármon dolgoztak, amikor azok egymás után eltörtek, és az alfa a lemezzel és a hálóval együtt hirtelen elkezdett elsodródni.

A megcsonkított rúd a tömegcsökkenés miatt megremegett. És ezzel az első szakasznak vége lett.

– A lemez szabad – jelentette be Drummond.

– Mindenki jól van? – kérdezte Janet.

Scolari gyorsan körülnézett, és közölte:

– Mind megvagyunk.

– Akkor jó – felelte Janet. – Szép munka volt!

Scolari végignézett a szerelvényen. A logika azt diktálta, hogy miután a tizennégy rúd elválik a lemeztől, vagy szétnyílnak, vagy összecsukódnak. Vagy valami történik velük. Lehetetlennek tűnt, hogy tökéletesen párhuzamosan maradjanak, de pontosan ez történt. Scolari hirtelen rájött, hogy a kapcsok a helyükön maradtak, és összefogták őket. Hogy csak az alfát választották le az objektum többi részétől. Ám a legközelebbi összekötő elem nyolcvan kilométerre volt a végponttól. Mégis párhuzamosak maradtak.

Scolari észrevette, hogy még most is a kezében tartja a lézervetőjét, mire összecsukta, és berakta a mellénye egyik zsebébe.

– Tom, itt jön a taxink – közölte vele az egyik munkatársa.

Az Akadémia kompja siklott feléjük, ugyanaz a gép, ami két órával korábban odavitte őket a lemezhez. Beállt melléjük, és a pilóta szólt nekik, hogy ideje bemenni. A zsilip kinyílt. A csapat tagjai beszálltak, megvárták, amíg a kamra feltöltődött levegővel, és miután nyílt a belső ajtó, lelkesen gratuláltak egymásnak.

– Álmomban sem hittem volna, hogy ekkora tehetség vagyok – mondta boldogan mosolyogva Cleo.

 

 

Marcel apró, szinte láthatatlan kézmozdulattal jelzett Nicholsonnak, aki erre megnyomta a gombot.

– Második szakasz indul – jelentette be Lori.

Az ellensúly többi részétől megszabadított alfa-rúd hossza az eredetinek alig tizenhárom százalékára csökkent. A többi csillaghajót is irányító Lori a szenzorok beérkező adataira várt.

Amikor meggyőződött arról, hogy minden rendben van, és véget ért a visszaszámlálás, begyújtotta a Zwick és a Wildside manőverező-hajtóműveit, hogy elhúzza az alfát a többi rúdtól, gondosan ügyelve, hogy a rúd ne kezdjen semmiféle másodlagos mozgásba. Aztán megkezdte a hosszú forgató-manővert, aminek a célja az volt, hogy a lemez és a háló kerüljenek alulra, a Köd-tenger fölé, ahol a remények és a számítások szerint a háló húsz óra múlva találkozni fog Hutch leszállóegységével.

Lori ellenőrizte a folyamatot, ami lassan, elfogadható pontossággal zajlott, és amikor a helyzet lehetővé tette, begyújtotta a Wildside fő hajtóműveit, négy perccel később pedig a Zwickét. A rúd mozgását immár nemcsak a műszerek, de az emberi szemek is érzékelték.

Körülbelül tizenhét perccel azután, hogy az MI aktiválta a Wildside fő hajtóműveit, leállította őket, és néhány perccel később ugyanezt tette a Zwick hajtóműveivel.

Ekkor következett az a gyors művelet, amelyről mindenki tudta, hogy a mentés legkényesebb része, leszámítva azt a szakaszt, amikor majd bele kell ereszteni az alfát a Süllyesztő légkörébe.

A Wildside-on és a Zwicken tartózkodó Kívülállók visszasiettek az űrbe, és leválasztották a hajókat a rúdról. Nem volt idő arra, hogy visszatérjenek a hajók fedélzetére, ezért rákötözték magukat a héjazatra. Amikor jelentették, hogy minden rendben, Lori óvatosan új helyre mozgatta a csillaghajókat, és úgy fordította őket, hogy a hossztengelyük párhuzamos legyen az alfáéval. Amikor ez megtörtént, a Kívülállók ismét hozzáhegesztették a gépeket a rúdhoz.

Ezalatt a másik két hajó, az Evening Star és a Wendy is elfoglalta a kijelölt helyét az alfa közvetlen közelében. Janet tanítványai kitódultak a zsilipeken, és rögzítették a hajójukat a rúdon.

A probléma, amire számítani lehetett, a Wendynél alakult ki. Az egyik önkéntes, a kutatócsapat egyik tudósa rosszul lett, és kihányta az ebédjét. A védőmező nem tudott kezelni egy ilyen eseményt. Rugalmas volt, adott némi helyet, de a szerencsétlen nőt hamar elborította a saját hányadéka. Pánikba esett, elszakadt a héjazattól, és elsodródott a hajótól.

Egy tartalék hegesztő lépett a helyére, aki azonnal munkához látott, érte pedig elindult egy komp.

A manőver bonyolultnak ígérkezett, mert egy bizonyos időkereten, alig két órán belül kellett elvégezni. Mint kiderült, feleslegesen aggódtak oly sokan. A határidő vége előtt tizenegy perccel minden munka készen volt, és mindenki visszatért a hajója fedélzetére, még a szerencsétlenül járt kutató is. A négy hajó a rúdhoz erősítve, bevetésre készen várakozott.

Lori ekkor aktiválta a fő hajtóműveket, és a csillaghajók lassan, óvatosan elindultak a rúddal együtt a Köd-tenger felé.

 

 

A padló helyenként megroskadt, másutt a mennyezet szakadt le. Hutch és Nightingale a főfolyosó melletti helyiségekben találtak néhány szövetfoszlányt, amelyek ruhákból származhattak. Mintát vettek mindenből, folyamatosan rögzítették a mikroszkennerükkel mindazt, amit láttak, és beszámoltak a benyomásaikról.

Aztán Canyon hívta őket.

– Hutch, nagyon szeretnék élő közvetítést az állomás belsejéből – mondta –, ha volnának szívesek. Már küldtünk felvételeket. Nem akarom lekötni az energiáit, de tudja, ez egy óriási sztori odahaza. És mindenki szeretné hallani az önök reakcióit.

– Adjon egy kis időt, August! – kérte Hutch. – Nem sétálgathatok úgy, hogy mindennel szembefordulok, hogy megmutassam a kamerának.

– Nem is kell – válaszolta sietve a tudósító –, a spontán képek tökéletesen megfelelnek. Késleltetőt használunk, és utólag mindent összerakhatunk, amit nem veszünk észre. Nem kell aggódnia, ki tudjuk vágni azt, ami nem tetszik. Bármit, amit maguk ki akarnak hagyni. Óriási sztorit faragunk belőle. És az adósuk leszek.

– Nem fog sokat látni – jegyezte meg Hutch. – Sűrű köd van idelent.

– Tudom. Szeretjük a ködöt. Sajátos hangulatot ad – felelte Canyon. – És higgye el, az Akadémián is imádni fogják! A szélsőségig hajszolt régészet romantikája.

Hutch a társára pillantott, aki biccentéssel jelezte, hogy részéről rendben van a dolog.

– Kössünk alkut! – javasolta Hutch a tudósítónak. – Amikor úgy ítélem meg, hogy figyelemre méltó dologra bukkantunk, mondok róla pár mondatot. Cserébe maga nem szólal meg. Engedje, hogy végezzem a munkámat, én pedig igyekszem együttműködni.

– Hutch, nagyon szeretnék kérdéseket feltenni – kérte Canyon.

– Sok a dolgom, August.

– Igen, hát persze. Jó, rendben. Csináljuk úgy, ahogy maga akarja! Tökéletesen megértem.

– Jelenleg egy hosszú folyosón tartózkodunk – közölte Hutch –, valószínűleg háromezer éve nem járt itt senki.

– Háromezer éve? – csapott le Canyon. – Tényleg azt gondolja, hogy ennyire régi?

– August, maga gyógyíthatatlan – állapította meg Hutch.

– Sajnálom – bökte ki a tudósító.

– Jó, semmi gond – felelte Hutch. – Nyilván elkeserítő lehet odafent lenni, távol az eseményektől.

Canyon egészen más hangnemben válaszolt.

– Tudja – mondta csendesen –, ha lehetőséget kapnék arra, hogy lemenjek magukhoz, szinte hajlandó lennék elfogadni. Ilyen nagy ez a sztori.

– De csak szinte – jegyezte meg Hutch.

– Aha... csak szinte – ismerte be Canyon.

Hutch maga is furcsállta, de hirtelen megsajnálta a tudósítót.

 

 

Hutch külön figyelmet szentelt a feliratoknak. A hat nyelv mindig ugyanabban a sorrendben követte egymást.

A főfolyosók melletti területeken, a kisebb járatokban és helyiségekben felfedeztek egy hetedik ábécét is.

– Ezt már láttam – mondta Hutch, és rámutatott a feliratra, amely a T alakú kereszteződésnél sötétlett a falon. Két karaktercsoportot véstek oda, az alattuk lévő jelek csakis nyilak lehettek. – Alighanem helyiségeket jeleznek. Mosdókat. Ajándéktárgyak és jégkrém erre. Poggyászmegőrző balra.

Nightingale a mutatóujjával a száját ütögetve gondolkodott, majd megszólalt:

– Megmondom, hogy hol láttunk ilyeneket. A légpárnásnál lévő emlékművön.

Ebben a pillanatban kattanást hallottak. Halkan, élesen és tisztán szólt, és mintha továbbra is ott lebegett volna a levegőben.

Hutch úgy érezte, megállt a szíve. Nightingale-nek a torkán akadt a lélegzete.

– Egy állat – suttogta alig hallhatóan Hutch.

Mozdulatlanul állva vártak, a tekintetüket a ködbe fúrva.

A folyosó falaiban csukott ajtók sorakoztak. Mialatt mindketten figyeltek, az egyik megmozdult. Körülbelül egyujjnyira kinyílt, és megállt.

Hutch és Nightingale közelebb húzódtak egymáshoz, hogy szükség esetén támogassák a másikat. Hutch elővette a fűrészét. Egyikük sem mondott semmit.

Mivel nem történt más, Hutch odaóvakodott az ajtóhoz.

Amikor a közelébe ért, hirtelen bezárult, mire ő ijedtében ugrott egyet visszafelé.

Az ajtó ismét kinyílt.

– Talán el kéne tűnnünk innen – suttogta Nightingale.

– Várj! – felelte Hutch, azzal lábujjhegyre állva közelebb surrant, és benézett a résen, de nem látott mást, csak egy üres helyiséget.

Vett egy mély lélegzetet, és megnyomta az ajtót, ami kicsivel tágabbra nyílt, de amikor elengedte, ismét becsukódott. Aztán megint résnyire nyílt.

– Szenzoros? – vetette fel Nightingale.

– Minden bizonnyal. És még működik – felelte Hutch, és eszébe jutott, hogy az építmény tetején valószínűleg napelemek vannak.

Az ajtó magassága három méter lehetett, és ugyanabból a műanyagféleségből készült, mint amit az épület más részein láttak. Nem szerelték fel sem kilinccsel, sem gombbal. Ám Hutch felfedezett egy vízszintes, zöld sávot, ami a szenzor lehetett. És egy másik zöld csíkot is, amin megfakult írásjelek sorakoztak. A felirat alighanem azt tudatta, hogy ki dolgozik az ajtó mögötti helyiségben, vagy hogy annak mi a rendeltetése.

Canyon az ígérete ellenére megszólalt:

– Hutch, ez egy lenyűgöző pillanat volt. Mit érzett, amikor először meghallotta a hangot?

Hutch tudta, hogy a most következő szavait az egész világon hallani fogják. Már bánta, hogy engedte hallgatózni a tudósítót és az ő kétmilliárd nézőjét. Szeretett volna bátran, hőshöz méltóan viselkedni, de attól tartott, hogy az imént felnyögött vagy felkiáltott ijedtében. Így rövid töprengés után bevallotta:

– Megrémültem.

Az ajtó ismét résnyire nyílt.

A padló megremegett annak jeleként, hogy újabb földrengés rázza meg a hegyet.

Hutch és Nightingale folytatták útjukat. Az ajtó újra meg újra kinyílt és becsukódott, és csakis a mozgását kísérő neszek zavarták meg az épületben uralkodó csendességet.

Felmentek egy rámpán, és egy rekeszekre osztott, alacsony mennyezetű terembe jutottak. Mindenfelé derékmagasságban elhelyezett táblák lógtak, a válaszfalak mentén alacsony padok és körülbelül fél méter magas korlátok álltak. Bal kéz felől tücskökre méretezett lépcső vezetett a felső szintre. Némelyik helyiséget széksorok töltöttek meg, nagyjából úgy, mint a légpárnás utasterét. Az egyiknek olyan magas volt a mennyezete, hogy kényelmesen felegyenesedhettek benne.

A komplexumnak egyetlen ki- és bejárata volt – az, amelyeken ők bejöttek.

– Azt hiszem, beszálltunk az űrliftbe – jegyezte meg Hutch.

Ha valóban így történt, nyomát sem látták a felvonót működtető gépezeteknek.

– Alighanem igazad van – felelte Nightingale, és lenézett az alacsony korlátokra.

– Nem volt fejlett kultúra – mondta a fejét csóválva Hutch. – Szerinted hogyan fogadták a sólymokat, amikor megérkeztek közéjük, és közölték velük, hogy el kell hagyniuk a bolygójukat?