TIZENEGYEDIK FEJEZET

„Az élet egy védőháló nélkül előadott halálugrás. A lényeg, hogy az ember megtalálja a megfelelő helyet és egyensúlyt, és óvja magát a programtól, amit a társadalom plántált az elméjébe. A világunk tele van azokkal a roncsokkal, akik lezuhantak, a reformerek, a gondolkodók, a katonai vezetők és a szenvedélyes hívők roncsaival, akik azt képzelik, hogy nekünk, a többieknek szükségünk van a tőlük érkező útmutatásra.”

(Gregory MacAllister: A legszebb bosszú, az Eltévedve a holdbázison című kötetből)

 

 

A széthullásig hátralévő idő: 252 óra (becsült adat)

– Marcel, megérkezett a Boardman válasza – jelentette Bill. – Azt mondják, értik a problémánkat, és máris úton vannak felénk.

Marcel megkönnyebbülten sóhajtott.

– Várhatóan négy nap és hat óra múlva érkeznek meg – tette hozzá az MI.

Marcel tájékoztatta Hutchot, aki a beszélgetés alatt megpróbálta palástolni a tényt, hogy visszatartja a lélegzetét. Aztán felhívta a Start. Nicholson, aki már annak is nagyon örült, hogy MacAllister él, a két öklét a levegőben rázva örvendezett a jó hírnek. Marcel ezt követően értesítette Beekmant is, hogy ő továbbíthassa az embereinek. Amikor ezzel végzett, közölte a hírt a Wildside-on várakozó két utassal is. Egy nővel beszélt, aki elhadarta, hogy mennyire örül, hogy úton van a segítség, és hogy mekkora szerencse ez, és hogy ő az első pillanattól fogva ellenezte ezt a küldetést. Aztán pedig célzott rá, hogy Marcel legalább részben felelős a helyzetért, amelynek irányítása egyértelműen kicsúszott az ujjai közül.

 

 

Nicholson újabb adag nyugtatóért nyúlt, és végignézte, hogy a fali képernyőn megjelenik egy csodás erdőt ábrázoló hologram. Már csak az vigasztalta, hogy nem fognak többen meghalni. A Maleiva elég messze esett a kereskedelmi útvonalaktól, és könnyen megtörténhetett volna, hogy senki sem járt elég közel ahhoz, hogy segítséget nyújthasson.

Na persze, az eddigi veszteségek máris bőven elegek voltak ahhoz, hogy tönkretegyék őt. Egy halott utas és egy halott pilóta. Egy sor megszegett szabály. Hogyan fogja megmagyarázni?

Úgy érezte, az eddigi – nagyobb bajoktól és csalódásoktól mentes – életének ez a legsötétebb pillanata. És tudta, hogy akármi történik mostantól kezdve, neki már vége van. Odarángatják egy fegyelmi bizottság elé, ahol nyíltan közlik vele és az egész világgal, hogy micsoda egy gazember. Aztán megfenyítik és lefokozzák, vagy egyszerűen kirúgják. És mindezt kamerák, mikrofonok és a világ összes tudósítója előtt.

Ha mindez nem lett volna elég, joggal számíthatott arra, hogy az áldozatok családtagjai őt fogják felelősnek tartani, és be fogják perelni. Még az is meglehet, hogy a bíróság elítéli. És a TransGalactic vezetői ugyan sosem szomjaztak az igazságra, de alighanem megragadják majd a lehetőséget, hogy abban a várhatóan ellenséges légkörben törvényesen megszabaduljanak tőle.

Hogyan lehetett ennyire ostoba?

Alig három perc telt el a Clairveau-val folytatott beszélgetés után, amikor az ügyeletes tiszt hívta azzal, hogy az életben maradt utas, MacAllister úr szeretne beszélni vele.

Létrejött az összeköttetés, de csak a hangkapcsolat működött.

– Tudja, hogy mi történt idelent? – kérdezte a köszönést mellőzve a nagy ember.

Íme, az ember, aki felelős az én szorult helyzetemért – mérgelődött magában Nicholson.

– Igen, hallottam – felelte, és sikerült higgadt hangot megütnie. – Ön jól van, MacAllister úr?

– Jól, köszönöm – válaszolta MacAllister, és ezúttal lehangoltnak tűnt. A hangjában nyoma sem érződött annak a lenyűgöző arroganciájának. – Felteszem, ezen incidens miatt ön is számíthat bizonyos nehézségekre.

– Attól tartok, nem tudok előállni semmi olyan magyarázattal, amivel a felettesem beérnék – felelte Nicholson.

– Igen, magam is így gondolom. Szeretnék bocsánatot kérni, kapitány úr.

– Hogyne... persze... köszönöm.

– Eszembe sem jutott, hogy megtörténhet valami ilyesmi – folytatta MacAllister.

– Nekem sem – vallotta be Nicholson. – Clairveau kapitány tudatta velem, hogy önök átmenetileg a bolygón rekedtek.

– Igen, úgy néz ki. Addig itt leszünk, amíg ide nem ér egy másik csillaghajó.

– Már úton van – mondta sietve Nicholson. – Most pedig, bár nem szívesen teszem, meg kell kérnem önt valamire.

– Megértem, kapitány – felelte gondolkodás nélkül MacAllister. – Semmi szükség arra, hogy ennek a szerencsétlen ügynek a részletei a nyilvánosság elé kerüljenek.

– Igen, pontosan – helyeselt Nicholson, de rögtön elbizonytalanodott. Mindig fennállt a lehetősége annak, hogy valaki lehallgatta a rádióforgalmat. Talán még rögzítette is a beszélgetést. És MacAllisterrel nem tudott kódolt sávon beszélni. – Valószínűleg ez lesz a legjobb.

Miután elköszönt híres utasától, és megszakította a kapcsolatot, visszatért a magánlakosztályába, és többek között azt próbálta eldönteni, hogy melyik zakóját vegye fel a vacsorához.

Biztosra vette, hogy meg lehet oldani az ügyet.

Megtehette például, hogy törli a hajónapló vonatkozó adatait, és jelenti, hogy Wetheral az ő engedélye nélkül vitte el a gépet. Ezzel minden felelősség a pilótára hárulna...

Ez ugyan nem felelt meg az ízlésének, és rombolta a képet, amit saját magáról alakított ki magának. De Wetheral meghalt, és neki már nem árthatott semmiféle vizsgálat eredménye. Ezenfelül az összeesküvés másik résztvevője az imént adta a szavát, hogy hallgat arról, amit tud. És neki is érdekében áll, hogy tartsa a száját, mert ha kiderül az igazság, még ő is könnyen a bíróság előtt találhatja magát. Senkinek sem állt módjában megcáfolni az állítást, hogy Wetheral engedély nélkül vitte el a leszállóegységet. Már csak egy történetben kellett megállapodni, ami magyarázattal szolgált arra, hogy MacAllister és Hayes hogyan kerültek a fedélzetre. Ez már gyerekjátéknak tűnt...

Nicholsonban feltámadt a remény, hogy a végén még sértetlenül mászik ki ebből a nyomorult ügyből.

 

 

MacAllistert senki sem vádolhatta azzal, hogy engesztelhetetlen lelkiismeret dolgozik benne. Ha valaki nem értett egyet vele például irodalmi kérdésekben vagy egy történelmi tény értelmezésében, alighanem azon kapta magát, hogy a szerkesztő a kételyeit fejezi ki az ítélőképességét vagy az ízlését, netán a józan eszét illetően, és mindezt persze terjedelmes olvasótábora előtt. Különösen nagy örömöt okozott neki, ha semlegesíthette azokat, akikre ez nagyon ráfért, azokat a felfuvalkodott, fontoskodó, gőgös féleszűeket, akik mindig próbálták előírni másoknak, hogy hogyan gondolkodjanak, milyen erkölcseik legyenek, és milyen istenhez imádkozzanak. Kinyírta őket, és még csak vissza sem nézett.

De most, amikor percek óta ott állt a hasadék szélén, és az Evening Star megnyomorított leszállóegységét nézte, a halott pilótára gondolt, akit amúgy nem tartott különösebben értelmesnek, valamint Caseyre, aki túl fiatal volt még ahhoz, hogy a benne rejlő tehetség kibontakozzon. És arra, hogy a halálukért senki sem hibáztathatja őt. Ám azt belátta, hogy ha nem engedett volna annak a baljós késztetésnek, ami arra ösztönözte, hogy felkeresse ezt az istentől elhagyott helyet, mindketten élnének még. Ugyanakkor, életében először felmerült benne a kérdés: mennyiben jobb hely a világ attól, hogy ő is benne van?

A leszállóegység szorosan beékelődött a sziklák közé. Alatta a hasadék még vagy száz méteren át folytatódott lefelé. Az alján hóbuckák álltak – ha egyáltalán az volt az alja. És valahol odalent, elérhetetlen messzeségben, ott feküdt Wetheral.

MacAllister a gondolataiba temetkezve bámult lefelé, amikor hirtelen rájött, hogy valaki hozzá beszél. Hutchins.

– MacAllister úr, jól van? – kérdezte a nő.

– Igen – felelte MacAllister, és kihúzta magát. – Remekül.

A holttesteket semmiképpen sem tartósíthatták, és egy Nicholson, Marcel, illetve Hutch között lezajlott rövid megbeszélés végén az a döntés született, hogy Tonit és Caseyt itt, ezen a síkságon fogják eltemetni.

Kiválasztottak egy, a toronytól mintegy harminc méterre lévő helyet, eltakarították a havat, és ástak két sírt. Aztán Chiang, MacAllister és Kellie lézerfűrészekkel felfegyverkezve elvonultak a legközelebbi erdősávhoz, kivágtak néhány fát, és összetákoltak két koporsót.

Ezalatt Hutch és Nightingale háttérinformációkat gyűjtöttek a hajókról. Levágtak három kőtömböt a torony faláról sírkőnek, és rájuk véstek néhány adatot. A holttesteket plasztikzsákokba csomagolták, amiket eredetileg a leleteknek szántak. Mire leszállt a sötétség, a társaik visszatértek. Berakták a toronyba a koporsókat, őrt állítottak, tüzet raktak, és a szabadban telepedtek le, hogy ott töltsék az éjszakát.

Kísértetiesnek hatott az egész. A Flickinger-mezőket általában nem lehetett látni, de a 6100-6400 angström tartományú fényt visszaverték. A narancssárga és a vörös árnyalatokat. Így aztán az embereket halvány derengés vette körül, amelynek intenzitása a lángok erősségének függvényében változott. Ha felszökkent egy-egy lángnyelv, az aranyló aurák láthatóvá váltak, és angyali külsőt kölcsönöztek mindenkinek. Vagy éppen démonit, ha valakinek az tetszett. Mindenesetre Hutch remélte, ennyi elég lesz ahhoz, hogy a környéken kóborló éjszakai teremtmények ne merjenek a közelükben jönni.

Az első őrséget magára vállalta. Jócskán eltávolodtak a toronytól annak érdekében, hogy a soros őr – éjjellátó készülékkel felszerelkezve – minden irányban messzire ellásson. Az óriási síkságon semmi sem mozgott, és két óra elteltével Hutch jócskán elfáradva átadta a szolgálatot Nightingale-nek, aztán ledőlt egy hóbucka oldalában, és magzati pózba gömbölyödött. De nem tudott elaludni, és egy ideig Nightingale-t figyelte, amint idegesen járkál a tábor körül. Aztán felhők érkeztek észak felől, és hullani kezdett a hó.

Hutch most már határozottan érezte, hogy hibát követett el, amikor elhozta Nightingale-t. A férfi attól sem derült jobb kedvre, hogy megtudta: úton van a segítség. Míg a többiek megkönnyebbülten sóhajtottak, és maga Hutch tovább aggodalmaskodott, mert tudta, hogy még nincsenek túl a nehezén, Nightingale szenvtelen képpel biccentett egyet, és annyit mondott:

– Jó. Hála istennek! – De még ezt is színtelen hangon dörmögte, mintha az egész semmit sem számított volna neki.

Nightingale nem volt már fiatal, és sejteni lehetett, hogy a következő napok – főleg az ennivaló hiánya – alaposan megviselik majd. Hutch azt számítgatta magában, hogy a férfi hogyan fogja bírni. Aztán meg azt, hogy a többiek hogyan fogják bírni. Tudomása szerint egyikük sem élt olyan életet, ami felkészítette volna őket a rájuk váró nehézségekre. Nem maradt más ennivalójuk, csak pár darab fánk és néhány zacskó ropogtatnivaló. És a pokolba is, milyen éhesek lesznek négy nap múlva? Szükség esetén talán elrágcsálhatják a faleveleket, csak azért, hogy legyen valami a gyomrukban.

Nightingale a tűz fénykörének határán állva fürkészte a környéket. Úgy tűnt, az előző órák alatt végképp elkedvetlenedett. Ez nyilván részben abban gyökerezett, hogy kedvelte Tonit, és lesújtotta a lány halála. Hutchnak az is eszébe jutott, hogy a férfinak talán a régi expedíciója jár a fejében, amelynek során szintén elvesztette több társát. Arra már rájött, hogy Nightingale nem bízik benne. Ugyan nem mondta ki nyíltan, de ő kiolvasta a szeméből. Különösen azóta, hogy beütött a baj. Ki vagy te? – kérdezte Nightingale a testtartásával, az arckifejezésével az egész viselkedésével. – Hogy döntéseket hozol? Mi jogosít fel rá? Mennyi tapasztalatod van az efféle helyzetekkel kapcsolatban? Még csak régész sem vagy!

Gyenge rengéshullám futott végig a síkságon. Alig lehetett érzékelni, de Hutch elgondolkodott azon, hogy holnap el kellene indulni valamerre. Talán jó ötlet lenne, ha adatokat kérnének Marceltől, és elvonulnának egy biztonságosabb helyre...

 

 

Nightingale letérdelt Chiang mellé, és lesöpörte a havat a konverteréről. Természetesen akkor sem lett volna baj, ha a készüléket betakarja a hó. Ha a Flickinger-mezőn belül megállt volna a levegő keringése, megszólalt volna egy riasztó.

Hutch hallotta, hogy hőcserélője alig hallhatóan zúg, mialatt felmelegíti az energiamezőn belül cirkuláló levegőt. Aztán észrevette, hogy a hang megváltozik, és lenézett a mikroszkennere képernyőjére. A hőmérséklet immár – 15 fok alá csökkent. Északnyugat felől viszonylag egyenletes szél fújt, és a hó egyre sűrűbben hullott.

Négy és negyed napot kellett várniuk arra, hogy megérkezzen a mentőhajó. A helyzetüket aligha lehetett vészhelyzetnek minősíteni. Az erőterek megvédték őket a hidegtől, bár néha le kellett állítaniuk a rendszert, hogy egyenek, vagy elintézzék bizonyos szükségleteiket. Ez utóbbi célra kijelöltek egy területet a torony mögött. Ám itt sem tartózkodhattak magányosan, mert Hutch ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül senki se menjen sehová. MacAllister, aki gyakran tiltakozott a puritán eszmék ostobaságai ellen, különösen bosszús lett ettől a rendszertől. Ha valakinek éjszaka kellett használnia azt a bizonyos területet, fel kellett ébresztenie valakit. Többször hangoztatta, hogy ez a megoldás aligha tesz jót a hangulatnak.

– Az sem tenne jót a hangulatnak – vágott vissza Hutch –, ha a helyi vadak felzabálnának valakit.

Reggel alacsonyan elterülő, komor felhők alatt vettek búcsút a halottjaiktól. Kellie a mikroszkennerével rögzítette az eseményt a rokonok kedvéért.

Toni univerzalista volt, Wetheral metodista, és hogy Casey melyik egyházhoz tartozott, azt nem lehetett kideríteni.

Hutch mondott néhány szót Toniért, ami nem volt egyszerű feladat, mivel az univerzalisták nem hittek a formális imákban. Azt hirdették, hogy az ember mindig szívből beszéljen.

– Mindannyian gyászoljuk Tonit, aki oly fiatalon távozott az élők sorából – mondta végül. – Akármit találunk ezen a helyen, máris túl nagy árat fizettünk érte. Személy szerint azért fogok mindig emlékezni Tonira, mert nem engedte, hogy egyedül jöjjek a toronyhoz.

Wetheralt a parancsnoka, Nicholson kapitány búcsúztatta adóvevőn keresztül. Beszélt arról, hogy a pilóta önmagát nem kímélve szolgálta utasok ezreit, és hogy mindig a kötelesség volt az első számára. Hutch azzal zárta a beszédet, hogy Nicholson és a tisztje idegenek a számára, és nagyon fájdalmasnak találja, hogy a jelenlévők egyike sem ismerte az elhunytat, akinek, mint most kiderült, Colé volt a keresztneve. Végül sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a holttestet nem lehet kiemelni a szakadékból.

Toni sírkövére a „Haláláig hitt” feliratot vésték. Wetheral sírkövére az „Idegenek temették el” felirat illett volna.

Hutch alaposan meglepődött, amikor MacAllister jelezte, hogy néhány mondattal megemlékezne Caseyről.

– Csak rövid ideig ismertem őt – mondta és úgy tűnt nekem, hogy ő egy őszinte nő, aki egy őszinteséget követelő hivatást választott. Talán nem is kell többet mondani róla. Ahogyan Toni Hamneré, úgy Casey élete is csak most kezdődött. Hiányozni fog.

A sírfeliratra szegezte a tekintetét, amire az ő javaslatára csak a lány nevét, a születésének, illetve a halálának évét vésték, valamint egyetlen szót: újságíró.

Miután befejezték, leeresztették a sírba a koporsókat, és rajuk lapátolták a földet.

 

 

– Álljunk meg egy baráti szóra! – kérte Helm. – Legyen szíves, mondja el újra, hogy mit fogunk csinálni!

– Öt ember rekedt a Maleiva III felszínén. Ez az a világ, amelyik hamarosan...

– Tudok a Maleiva III-ról – vágott közbe Helm. – Miért megyünk oda?

– Hogy megmentsük őket – magyarázta türelmesen Penkavic.

Helm íróasztalán sakktábla feküdt. A férfi a fekete figurák mögött ült, de rideg, kék szemét a kapitányra szegezte. Beletúrt hosszú ujjaival rövidre nyírt, ősz hajába, és bólintott, de nem Penkavicnak, hanem egy belső késztetésnek engedve.

Helm hálókabinjában voltak. Az íróasztalt a sakktábla mellett elborították az adattároló lemezek, jegyzetek, tervrajzok és vázlatok.

– Mi közünk van nekünk ehhez az ügyhöz? – kérdezte Helm udvarias hangnemet megütve. Sikerült úgy tennie, mintha valóban kíváncsi lett volna. – Több napra vagyunk, nem igaz?

– Igaz, uram.

Helm a Kosmik főmérnökeként dolgozott, és nemrégiben őt nevezték ki a Quraquán zajló munkálatok vezetőjének.

– Szóval, mi szükség van ott ránk? – kérdezte immár kissé éles hangon.

– A leszállóegységünkre van szükségük – közölte Penkavic. – Nincs semmijük, amivel fel tudnák hozni az embereiket a felszínről.

– Mi történt a leszállóegységükkel?

– Tönkrement. Egy földrengés miatt.

– Ez rövidlátásra vall...

– A részleteket nem ismerem. Mindenesetre már kiugrottunk a hiperűrből. Új irányba állunk, és amint lehetséges, visszaugrunk a hipertérbe. Minél hamarabb...

– Még egy pillanat! – szolt közbe Helm. – Tele vagyunk felszereléssel, készletekkel, emberekkel. A Quraquán mindenre szükség van, amit szállítunk. Benne van a szerződésben, hogy mikorra kell odaérnünk, Eliot. Nem tehetjük meg, hogy csavargunk egyet a környéken.

– Ezt világosan értem, uram. De erre a mentőakcióra senki más nem képes, csak mi.

Helm sóhajtott egyet, és úgy beszélt, ahogyan egy szelíd nagybácsi oktat ki egy értetlen kamaszt:

– Ez nem lehet. Biztos nem igaz.

– Utánanéztem, uram. A miénk az egyetlen hajó, ami elég közel van. Az egyetlen, amelyiknek van leszállóegysége.

– Nézze, Eliot! – mondta Helm, azzal felállt, megkerülte az asztalt, leült a székére, és rámutatott egy székre. Penkavic állva maradt, mire Helm folytatta: – Nem késhetünk. A célállomásnál szükség van a készletekre. És szükség van az emberekre. – Előrehajolt, és a kapitányra nézve megkérdezte: – Mondja csak, ha megtesszük, és elugrunk ahhoz a bolygóhoz, mekkora késéssel fogunk megérkezni a Quraquához?

– Körülbelül kilenc nap – válaszolta Penkavic.

– Körülbelül kilenc nap – ismételte Helm, és az arca hirtelen megkövült. – Van fogalma arról, hogy ez mennyibe fog kerülni?

– Igen, uram. De attól tartok, hogy ez nem megfontolás tárgya.

– Ugyan mar, Eliot, mindig minden megfontolás tárgya!

– Én azt tudom, uram – felelte Penkavic, és egyre nehezebben uralkodott a haragján –, hogy mit írnak elő a törvények, a saját szabályzatunk és az íratlan törvények vészhelyzet esetére. Nem tehetünk úgy, mintha nem is hallottuk volna a vészjelzést. Uram, emberek fognak meghalni, ha nem segítünk!

– Gondolja, hogy az Akadémia megtéríti majd a veszteségeinket? – vetette fel Helm.

– Nem, valószínűleg nem – válaszolta Penkavic.

– Akkor talán nem ártana számba venni a lehetőségeinket – javasolt Helm.

– Nincs más lehetőségünk, dr. Helm! – jelentette ki határozottan a kapitány.

Helm néhány pillanatig merőn bámulta a férfit, aztán megszólalt:

– Valóban, Eliot. Azt hiszem, valóban nincs más lehetőségünk. Rendben. Menjünk, és mentsük meg azokat az átkozott bolondokat! Ha másra nem is lesz jó, talán szebb lesz tőle a hírnevünk.

 

 

A temetés után a csapat tagjai elgyalogoltak a Wildside leszállóegységéhez, és kimentettek belőle annyi leletet, amennyit csak lehetett. Az asztalok és a székek megperzselődtek, vagy éppen hamuvá égtek. A tekercsekből szinte semmi sem maradt, az agyagedények porrá törtek. A ruhákkal teli zsáknak még csak a maradványait sem találták meg. A tüzet nem vészelte át más, csak néhány fúvócső, egy-két nyíl és egy dárda.

Hallgatagon és rosszkedvűen tértek vissza a toronyhoz, ahol megtisztították és becsomagolták a kevés megmentett tárgyat.

MacAllister egész idő alatt füstölgött, és amikor Chiang megkérdezte tőle, hogy mi a baj, haragos pillantást vetett Hutchra, és kifakadt:

– Alapvetően az, hogy ez az egész csak egy halom szemét. Régi szemét, de az mit sem változtat a lényegen.

Hutch minden szót hallott, bár a férfi ezt is akarta. Csakhogy ennyit már nem tudott szó nélkül lenyelni.

– Túl sok mindenről van véleménye, MacAllister! – közölte a szerkesztővel. – Olvastam pár írását. Jól bánik a szavakkal, de általában fogalma sincs arról, amiről ír!

MacAllister végtelenül türelmesen nézte a pilótát. Szegény, ostoba nőszemély...

Leltárba vették a földrengés előtti órákban előkerült leleteket, a bútormaradványokat, a fegyvereket és a valaha ruhaként szolgáló, málladozó rongyokat, aztán mindent gondosan becsomagoltak, és félretettek a mentőegység megérkezéséig.

– Mi lesz az ennivalóval? – vetette fel váratlanul MacAllister.

– Hamar el fog fogyni – felelte Chiang. – Van közöttünk vadász?

– Én az vagyok – közölte MacAllister. Majd a lézerfűrészére mutatva hozzátette: – De ehhez nem értek. Egyébként nem tudom, észrevette-e már valaki, hogy nem nagyon nyüzsögnek körülöttünk vadak. Továbbá, nem biztos, hogy van itt valami, amit megehetünk.

– Jómagam kétlem – mondta Nightingale –, hogy a helyi vadállatok hasznos tápanyaggal szolgálhatnak nekünk. Sosem végeztünk elemzéseket, bár az igaz, hogy legalább megtölthetnénk velük a gyomrunkat. Feltéve, hogy nem tartalmaznak toxinokat.

– Rendben – mordult fel MacAllister –, amikor majd elkapunk egyet, maga fogja, és megkóstolja.

– Talán van egyszerűbb megoldás is – szólt közbe Hutch.

– Mire? – kérdezte Kellie a szemet résnyire vonva. – Keresünk egy jobb fehér egeret?

– A Star leszállóegysége nincs nagyon mélyen – válaszolta Hutch. – Szerintem le tudunk ereszkedni hozzá. Kiszedjük belőle a készételeket. Azokkal simán kibírjuk addig, amíg megérkezik a Boardman.

– Nem éri meg – jelentette ki Kellie –, inkább próbáljuk ki a helyi menüt!

– Én biztos kihagyom – morogta MacAllister.

– Hutch... nem a te hibád! – szólt közbe Marcel a privát csatornán. – Sürgősen kapd össze magad!

– Tudom, Marcel, csak még soha... – felelte Hutch, ám a hangja megremegett, és szünetet kellett tartania, hogy összeszedje magát. Vett néhány mély lélegzetet, és folytatta: – Csak még eszembe sem jutott soha, hogy ilyesmi megtörténhet. Nem akartam ezt. Én pilóta vagyok. Itt meg elvárják tőlem, hogy olyan döntéseket hozzak, amiken az életben maradásunk múlik.

– Hutch – válaszolta Marcel olyan szelíden, ahogyan csak telt tőle –, azt csinálod, amire utasítást kaptak Felnőtt emberek voltak körülötted. Tudták azt, amit te. Nem csupán a te döntésed volt.

– Az első remegés után le kellett volna fújnom az egészet – kesergett Hutch. – Mindenkit fel kellett volna zavarnom a gépre, aztán irány a Wildside. Ezt kellett volna csinálnom!

– Ha mindannyian előre tudnánk, hogy mi fog történni, mindenki milliomos lenne – dörmögte Marcel.

Hutch hallgatott.

– Hutch, figyelj rám! – kérte rövid várakozás után Marcel. – Szükségük lesz rád ahhoz, hogy végigcsinálják azt, ami rájuk vár. Le kell állnod az önsajnálattal!

– Önsajnálat? Szerinted arról van szó?

– Aha, pontosan arról. A feladatod most az, hogy gondoskodj a társaid biztonságáról, amíg nem hozzuk fel ide őket. Tonit már nem tudod visszahozni. De gondoskodhatsz arról, hogy a többiek ép bőrrel megússzák.

 

 

Hutch megszakította az összeköttetést, és Marcel vett egy mély lélegzetet. Tudta, hogy a nő szörnyű megrázkódtatáson esett át, de valahogy többet várt tőle. Ha folytatódott volna a beszélgetés, talán javasolta volna neki, hogy adja át a parancsnokságot Kellie-nek. Elgondolkodott azon, hogy visszahívja-e, hogy máris előadja neki a javaslatot.

De rövid töprengés után úgy döntött, hogy ennek még nem jött el az ideje. Végül is tudta, hogy ha minden jól megy, a lentieknek nincs más dolguk, mint hogy várjanak, amíg megérkezik a segítség. Ezek után elhagyta a hidat, és átment a műveletirányítóba, ahol néhány technikus az ilyennincsnek elnevezett anyag elemzésével foglalatoskodott.

Az egyik közeli képernyőn megjelent Bill szimulált képmása, és közölte:

– Marcel, szöveges üzeneted érkezett!

 

 

A Wendy a titokzatos objektumtól nem messze lebegett, noha Marcel szeretett volna visszatérni orbitális pályára, hogy olyan közel legyen a felszínen rekedt csapathoz, amennyire csak lehetséges. Viszont úgysem tehetett értük semmit, legfeljebb figyelhetett, így aztán a kutatók kérésének engedve úgy döntött, hogy a gigászi tárgy közelében maradnak. Alig néhány méterre voltak tőle, és a fedélzeti műszerek folyamatosan pásztázták, szondázták, fürkészték és figyelték a rudakat.

Nem rendelkeztek olyan laboratóriummal, amelyikben elvégezhették volna a fedélzetre hozott minták teljes körű elemzését, de legalább megmérték az anyagok olvadás- és forráspontját, a hővezető sajátosságait, a sűrűségét, a Young-modulusát, a tömegét és a nyírószilárdságát. Meghatározták a hajlító- és szakítószilárdságot, az elektromos vezetőképességet és a mágneses tulajdonságokat különböző hőmérsékleteken, változó áramerősség és hullámhossz mellett. Megmérték, hogy az anyagokban milyen gyorsan terjed a hang, és összeállítottak egy refrakciós indexet többféle frekvenciatartomány alkalmazásával.

Marcelnek az adatok nem sokat mondtak, de a tudósok a szájukat tátva bámulták az eredményeket.

– Tedd a képernyőre, légy szíves! – kérte Billtől.

 

Címzett: Wendy Jay

Feladó: Athena Boardman

Tárgy: helyzetjelentés

 

Clairveau kapitánynak. Tartjuk az ütemtervet, pár perc múlva ugrunk. A megérkezés idejére a fedélzeti leszállóegység indulásra készen fog állni. Marcel, jössz nekem eggyel!

 

– Óhajtasz válaszolni? – érdeklődött Bill.

– Tudasd vele, hogy a vendégem egy jó ebédre!