MÁSODIK FEJEZET
„A földönkívüli archeológia dicsőségesnek tűnik, mert a művelői tranzisztoros rádiókat ásnak ki, amiket negyedmillió éve eltűnt teremtmények hallgattak. Ennélfogva a titokzatosság és a romantika aurája lengi körül. De ha valaha sikerülne gyorsabban repülnünk a rádióhullámoknál, és hallhatnánk az adásaikat, kétségkívül felfedeznénk, hogy a miénkhez hasonlóan az övék is a tökfilkók civilizációja volt. Ez a búskomor lehetőség hajlamos tompítani a ragyogást.”
(Gregory MacAllister: Egy egyszerű újságíró töprengései)
Priscilla Hutchins a lélegzetét visszatartva nézett körül a rekonstruált templom belsejében. A késő délutáni napfény festett üvegablakokon áradt be a kereszthajóba, a felső galériákba és a központi toronyba. Kőemelvény foglalta el azt a helyet, ahol az ember általában az oltárt keresi a tekintetével.
A kőtetőt nyolc vaskos oszlop tartotta. A főhajóban egy bizonyos rendszer szerint elrendezett padok álltak – ezek túl magasak lettek volna ahhoz, ahogy Hutch kényelmesen üldögéljen rajtuk. A fából ácsolt ülőalkalmatosságokat támlával nem látták el. Olyan teremtményeknek tervezték őket, amelyeknek testfelépítése jócskán eltért az emberétől. A hívek a torukon egyensúlyozva feküdtek a padokon, és erős csáprágójukkal kapaszkodtak.
Hutch szemügyre vette az oltár feletti domborművet. Furcsa lényt ábrázolt, aminek hosszúkás testéből hat végtag nyúlt ki, az ábrázata a földi rovarokéra, a szeme pedig a polipok szemére emlékeztetett. A felső végtagjaiból fénykévéket megjelenítő kősugarak ágaztak ki.
A szakértők úgy hitték, hogy a mű nem mást ábrázol, mint a Mindenhatót, a világ teremtőjét. Az istennőt.
A kutatók állították, hogy a lény nőnemű, de hogy mi alapján jutottak erre a következtetésre, azt Hutch fel nem foghatta. Az arcából ormány állt ki, a szájából agyarak meredtek lefelé, a fején csápok nőttek, amelyeknek rendeltetését egyelőre senki sem tudta. A négy felső végtagja hat-hat görbe ujjban végződött. Az alsó pár lábbá fejlődött, a legalsó szakaszukat szandálféleség zárta körül.
A lény feje csupasz volt, de a tetejét sapka borította, aminek egy-egy lefelé ívelő lapja eltakarta a fülnyílásait. A teremtmény köpenyt viselt, amit széles öv fogott össze a dereka táján, illetve nadrágot, aminek a szabása a földi lovaglónadrágokat idézte. A középső két végtagja jóval kisebb volt a felső kettőnél.
– Azok elcsökevényesedtek? – kérdezte Hutch, a két vézna karra mutatva.
– Valószínűleg – dörmögte Mark Chernowski, és megint belekortyolt jéghideg sörébe. Néhány pillanatig a szemét lehunyva ízlelgette, aztán a mutatóujjával az állát kopogtatva hozzátette: – Ha az evolúció folytatódott volna, elvesztették volna ezeket, semmi kétség.
A különös vonások és testfelépítés ellenére a Mindenhatóból sugárzott a szokásos fenségessége, amit az ember mindig megtalál a mennyek lakóiban. A földi űrhajósok eddig négy intelligens fajt fedeztek fel, és ezek az emberiséghez hasonlóan saját magukról mintázták az isteneiket. A Pinnacle-en, ahol sokáig nem lehetett tudni, hogy az őslakók hogyan néztek ki, nehéz volt megítélni, mely művek ábrázolják a domináns fajokat. De a művészeknek azokon az alkotásokon is sikerült megjeleníteniük az isteni hatalom tekintélyét és méltóságát.
Hutch önkéntelenül észrevette, hogy a kő valahogy sikeresen közvetíti a komorabb árnyalatokat és hangulatokat egyik kultúrától a másiknak. Még a teljesen idegen alkotások esetében is.
Közelebb mentek az oltárhoz, és más domborműveket is megpillantottak, amelyek állatokat ábrázoltak. Hutch ugyanakkor felismerte, hogy mitikus lényeket lát, amelyek nem alakulhattak ki egy Föld típusú bolygón. Némelyiknek a szárnya túl kicsi volt ahhoz, hogy a gazdájuk a levegőbe emelkedhessen. Másoknak a feje nem illett a testéhez. De mindegyiken látszott, hogy van valamilyen vallásos rendeltetése. Az egyik többé-kevésbé egy teknősre hasonlított, és Chernowski elmagyarázta, hogy ez jelképezi a szent bölcsességet, míg egy kígyóalak az istenséget képviseli mindenütt a világban.
– Honnan tudjuk ezeket? – érdeklődött Hutch. – Plainfied azt mondta, hogy az írásaikat egyelőre nem tudjuk elolvasni.
Chernowski teletöltötte a poharát, vetett egy pillantást a nőre, hogy még most sem kér-e sört, és miután Hutch megrázta a fejét, udvariasan mosolyogva felelt:
– Sok következtetést tudunk levonni a kontextusból, amelybe ezeket a képeket hagyományosan helyezték. Jóllehet bőven maradtak még kételyek és kérdések. A teknős az isten bölcsességét képviseli? Vagy csak az isteni jelleg szimbóluma? Vagy csupán egy régi korszakból származó műalkotás, amit másfajta értelemben senki sem vett komolyan?
– Úgy érted, hogy ez a hely talán egy képzőművészeti múzeum volt?
– Igen, elképzelhető – felelte Chernowski, és jókedvűen nevetett.
Ezt az építményt az eredetitől több kilométerre emelték annak érdekében, hogy amennyire lehet, óvják a romokat.
Az alkotásokon szereplő lények némelyike rendkívül meghökkentő látványt nyújtott. Főleg azok, amiknek szárnya van – gondolta Hutch.
– Igen – helyeselt Chernowski, mert nyilván látta, hogy a társa mit néz –, a repülésre való képesség ad egyfajta tekintélyt, nem igaz? – Felnézett a teremtményre, ami nagyjából úgy nézett ki, mint egy földi sas. A fekete kőből faragott madárféleség széttárta a szárnyát, és kimeresztette a karmait. – Ez egy érdekes példány – tette hozzá a tudós. – Amennyire meg tudjuk határozni, ezen a világon sosem léteztek sasok. Vagy bármi, ami akár csak nagyjából hasonlított a sasokra.
Hutch egy-két percig szótlanul tanulmányozta a műalkotást.
– Az ábrázolásokon gyakran megjelenik a Mindenható vállán – folytatta Chernowski –, és sűrűn társítják vele. Legalább annyit, mint odahaza a galambot a keresztény istenséggel.
Késő délutánra járt az idő, és Hutch, illetve a tudós visszavonultak a főhajó hátsó részébe. Hutch még egyszer körülnézett. Most jár először a templomban azóta, hogy az építkezés befejeződött.
– Csodálatos – suttogta elismerően.
A terepjáró az ajtón túl várta. Kinézett rá, aztán ismét végighordozta a tekintetét a komorságával és egyszerűségével tiszteletet parancsoló szentélyen.
– Több százezer éve építették, Mark – mondta halkan. – Pár dolog megváltozhatott azóta. Akkoriban talán még éltek sasok ezen a világon. Honnan tudhatnánk?
Kimentek az épületből, beültek a terepjáróba, és elindultak az expedíció reménytelenül közönséges tábora felé, ami nem állt másból, mint néhány, előre gyártott elemekből összerakott, sárgásbarna épületből, amik az eredeti romoktól nyugatra álltak.
– Igen, ebben van valami – ismerte el a férfi. – Bár tekintélyes mennyiségű fosszíliát szedtünk össze. De ez még persze nem jelent semmit. Inkább értsünk egyet Platónnal abban, hogy a természet előnyben részesít bizonyos teremtményeket, noha ezeket talán nem látjuk hús-vér alakjukban. – Miután elhallgatott, felállt, és nyújtózott egyet.
– Szerinted mi történt a helyi értelmes lényekkel? – kérdezte Hutch. – Miért haltak ki?
A Pinnacle uralkodó faja rég eltűnt. Majdnem hétszázötvenezer éve.
Chernowski a fejét csóválta. A magas, széles vállú férfi már teljesen megőszült, de sötét szeméből fiatalos, értelmes tekintet sugárzott. A fél életét ezen a bolygón töltötte, és előre intézkedett, hogy majd itt temessék el, ha eljön az ideje. Előszeretettel mondogatta a látogatóknak, hogy ha szerencséje van, ő lesz az első, aki itt alussza majd örök álmát.
– Ki tudja? – felelte a vállát vonogatva. – Talán elöregedtek. A fajok ugyanúgy elöregszenek, mint az egyének. Azt tudjuk, hogy a vége felé a lakosság lélekszáma drámai ütemben csökkent.
– És ezt miből tudjuk? – érdeklődött Hutch.
– Meg tudtuk határozni a települések korát – magyarázta Chernowski. – Az utolsó években egyre kevesebb létezett.
– Le vagyok nyűgözve – mormolta Hutch.
Chernowski mosolygott, nyilván úgy érezte, hogy a dicséret neki szól.
Hutch kinézett az ablakon, az eredeti templom maradványaira, a néhány ledőlt kőtömbre.
– Mennyi volt ebben a következtetés? – kérdezte. – Abból, amit valóban láttunk?
A terepjáró megállt, leereszkedett a talajra, ők pedig kimásztak belőle.
– Azt többé-kevésbé tudjuk, hogy a templom hogyan nézett ki – válaszolta Chernowski. – Az összes részletet természetesen nem ismerjük. Ami a szobrokat illeti, elegendő töredéket találtunk ahhoz, hogy jól megalapozott becslésekkel pótoljuk a hiányokat. Gyanítom, hogy ha visszatérnének az őslakók, egész otthonosnak éreznék a mi modellünket.
A Pinnacle-en csaknem harminc éve zajlottak ásatások. Jelenleg legalább kétezer kutató és kísérő dolgozott több tucat helyszínen. A bolygón természetesen manapság is éltek mindenféle lények, de ezek nem nagyon érdekelték az exobiológusokat. A különféle teremtményeket rég osztályozták, az elektromos létformákat analizálták, így mára nem maradt más munka, csak az adatgyűjtés. Ez a hely már nem tartogatott meglepetéseket, senki sem számíthatott nagy áttörésekre.
De az ősi fajok hagyatéka csodálatos volt. A templomot építő lények mind az öt kontinenst benépesítették. A településeik romjait mindenütt meg lehetett találni, a sarki jégsapkákat leszámítva. De réges-régen eltűntek a világukról. Az emberek nem találtak még az övéknél régebbi civilizációt. És akárhogy kérkedett is Chernowski, ezen a bolygón még egy név sem került elő a messzi múltból. Még a főisten neve is ismeretlen maradt.
Hutch köszönetet mondott a túráért, és visszatért a terepjáróhoz. Néhány pillanatig mozdulatlanul állt, fél lábbal a talajon, fél lábbal a járműben. A tágas kört alkotó, ősi köveket fürkészte, és azon tűnődött, hogy abból a templomból, amit látott, mennyi lehet Chernowski tervezői képzeletének terméke.
Az energiabuborék úgy illeszkedett hozzá, mint egy szövetruha, leszámítva az arcát, ahol kemény, ovális burkot alkotott, és lehetővé tette, hogy kényelmesen lélegezzen és beszéljen. A rendszer védelmet nyújtott a szélsőséges hőmérsékletekkel, illetve a sugárzással szemben, és megtartotta a test belső nyomását, hogy az működhessen akár vákuumban is. A Flickinger-mező mindig azt az érzetet keltette Hutchban, hogy egy bő szabású, puha anyagból szabott kezeslábast visel. Az energiát gyengített nukleáris részecskék szolgáltatták, ebből eredően a rendszer a végtelenségig üzemképes maradt.
Amikor a templom még épen állt, ezen a vidéken sokkal barátságosabb éghajlat uralkodott, és a környék földjein virágzó földművelő társadalmak éltek. A későbbiek folyamán a várost és a templomot kifosztották és felperzselték, de újjáépült, aztán többször egymás után lerombolták és újjáépítették, mígnem a szakértők szerint egy birodalom uralkodói székhelye lett.
Aztán az egész mindörökre a porba roskadt.
Hutch megérezte, hogy az adóvevője rezegni kezd, és aktiválta a készüléket.
– Hutch? Indulásra készen állunk – jelentette neki Toni Hamner, az egyik utasa, aki pillanatnyilag a rakodókat irányította.
Hutch jobbra nézett, ahol Chernowski néhány munkatársa éppen egy vésetekkel díszített követ emelt ki egy gödörből, és beleszólt az adóvevőbe:
– Úton vagyok.
Öt perccel később megállította a terepjáróját a leszállóegység mellett. Tőle nem messze egy másik gép is parkolt, két férfi közepes méretű ládákat vett ki belőle. A ládák műkincseket tartalmaztak, szinte csak a templomban talált alkotásokat, amiket vastag hab védett a sérülésektől.
– Van néhány kerámiánk is – mondta Toni –, köztük egy szobor.
– Egy szobor? Kinek a szobra?
– Fogalmunk sincs – közölte a nő kacagva. – De jó állapotban van.
A rakodók egyike szemügyre vette a soros ládán lévő feliratot, és megszólalt:
– Csészék! Hitted volna? Ennyi ideig megőrződtek!
– John még új itt – magyarázta vigyorogva Toni, és a férfi felé fordulva magyarázott: – Égetett agyag. Ha jól csinálod, az örökkévalóságig megmarad.
A barna bőrű, karcsú Toni a folytonos jókedvéről és életszeretetéről híresült el. Hutch négy évvel korábban hozta el a Földről, a férjével együtt. A pletykák szerint egy kicsivel jobban szerette az életet, mint kellett volna. A férje egy idő után feladta, és haza akart menni, míg Toni kijelentette, hogy határozatlan ideig maradni akar. Villamosmérnökként dolgozott, és ezen a helyen megmutathatta, hogy mit tud. Hogy a Pinnacle-en élhetett, ahol lehetőséget kapott arra, hogy megtervezze és fejlessze a saját rendszereit anélkül, hogy bárki felügyelné a munkáját, az mindennél fontosabb volt neki.
A jelekből ítélve úgy döntött, hogy még a férjénél is fontosabb.
Hutch a rakodók mozgásából látta, hogy a ládák nehezek, és tudta, az életük múlik azon, hogy a rakomány megfelelő egyensúlyban legyen.
Megmutatta a két férfinak, hogy mit hová tegyenek, majd a kabinba sietett. A három utasa már a helyén ült.
Az egyiküket, Tom Scolarit, az adatfeldolgozási szakértőt évek óta ismerte. Scolari bemutatta őt Embry Desjardainnek, aki orvosként dolgozott a Pinnacle-en, de most, hogy lejárt a szerződése, hazatért, illetve Randy Nightingale-nek, akivel régebben már találkozott néhányszor.
Nightingale meglepetést okozott, eredetileg nem szerepelt az utaslistán. Hutch üdvözölte az utasait, és közölte velük, hogy az utazás harmincegy napig fog tartani. Nem mintha maguktól nem tudták volna.
Hutch leült a helyére, aktiválta az adóvevőjét, és szólt a repülésirányító tisztnek, hogy indulásra kész.
– Szabad a pálya – válaszolt a férfi, és a hangja kissé recsegve szólt. – Örülünk, hogy itt voltál velünk, Hutch. Nem jössz vissza mostanában?
– Két út következik a Nokhoz – felelte Hutch.
A Nok volt az egyetlen világ, amelyen az űrutazók létező civilizációt találtak. A lakói még éppen csak elkezdték munkára fogni az elektromosságot. De folyamatosan háborúztak egymással. Ingerlékeny hordának bizonyultak, ugyanakkor elviselték az elnyomást, és nem tűrték az eredeti gondolatokat. Szilárdan hitték, hogy egyedül vannak a világmindenségben (már amikor gondolkodtak egyáltalán), és még a tudósaik is elvetették annak lehetőségét, hogy léteznek élőlények más bolygókon is. Furcsa egy ügy volt, mivel az emberek ott jártak közöttük, fényhajlító öltözetben, ami láthatatlanná tette őket.
Hutch néha eltöprengett azon, hogy a Pinnacle több százezer éve elpusztult civilizációja miért tűnik sokkal érdekesebbnek, mint a Noké.
Toni vetett még egy utolsó pillantást a ládákra, és meggyőződött arról, hogy mindegyiket rendesen rögzítették. Aztán elbúcsúzott a két rakodótól, és elfoglalta az ülését.
Hutch beindította a tüskét, és mialatt a rendszerben felhalmozódott az energia, elsorolta az utasainak a biztonsági intézkedéseket. A tüskehajtómű lehetővé tette a számára, hogy egy viszonylag gyenge gravitációs térben (például egy bolygóéban) levigye a leszállóegység súlyát az eredeti, körülbelül két százalékára. Megkérte az utasait, hogy maradjanak a helyükön, amíg nem szól, és ne próbálják felfeszíteni a védőkeretet, ha az magától nem emelkedik fel, lehetőleg ne tegyenek hirtelen mozdulatokat, miután felgyűlt a vörös lámpa, és így tovább, és így tovább.
– Rendben – mondta aztán –, indulunk!
A védőhámok ráereszkedtek a vállukra, és lezáródtak. Hutch „függőleges le” állásba fordította, és begyújtotta a hajtóműveket. A jármű elszakadt a talajtól. Hutch finoman hátrahúzta a botkormányt, és a leszállóegység emelkedni kezdett.
Hutch hamarosan átadta a gépet az MI-nek, tájékoztatta az utasait, hogy most már deaktiválhatják az F-generátorokat, ha szeretnék, és nyomban ki is kapcsolta a sajátját.
Az ásatás helyszínét hamarosan nem lehetett megkülönböztetni a környékétől, annyira beleolvadt a barna árnyalatú foltokba.
A Harold Wildside kiváló szálláshelyekkel várta az utasait. Hutch megélt néhány nagyobb változást abban a huszonegynéhány évben, ami alatt az Akadémia fénysebességgel repülő csillaghajóit vezette. A legjelentősebbnek a mesterséges gravitációt előállító gépezet kifejlesztését tartotta. De az is igaz volt, hogy Akadémia kutatói kellemes körülmények között utaztak. Nem éppen fényűző körülmények között, de ezek is sokat fejlődtek a korai időszakhoz képet, amikor még mindent a gazdaságossági szempontok határoztak meg.
Hogy nagy mennyiségű pénz áramlott be az űrkutatásba, az javarészben az Omega-felhők felfedezésének eredménye lett. Ezek a furcsa és gyilkos objektumok a galaxis központjából sodródtak ki nyolcezer éves ciklusokban, és úgy viselkedtek, mintha a műszakilag fejlett civilizációk megtámadására lettek volna beprogramozva. Valójában persze az egyenes vonalakat és a derékszögeket támadták olyan építményeken, amelyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy észrevegyék őket. A felfedezésük óta eltelt két évszázadban az építészeti stílusok jelentősen megváltoztak – mindenütt a görbe lett az alapvető forma. Hidak, épületek, űrkikötők, minden, amire egy építész rátette a kezét, tele volt ívekkel és hajlatokkal. Úgy tűnt, hogy mire az Omega-felhők körülbelül négyezer év múlva a Föld közelébe érnek, már nem lesz semmi, ami támadásra ingerli őket.
A jelenség hosszas vitákat robbantott ki. Mik ezek az entitások? Természetes objektumok, talán egy evolúciós fegyver, amit a galaxis arra használ, hogy megóvja magát az értelmes lényektől? Vagy egy hihetetlen mérnöki képességekkel rendelkező, ördögi intelligencia termékei? Senki sem tudta, de a gondolat, miszerint az univerzum talán meg akar szabadulni az emberiségtől, a főbb vallások újragondolására késztetett egyeseket.
A sivatagi templomot a gömbölyű formák jellemezték, feltűnően hiányoztak még az építészetileg indokolt derékszögek is. Hutch fejében megfordult a gondolat, hogy ez talán azt jelzi, hogy a probléma már réges-régen is létezett.
A leszállóegység megállapodott a dokk padlóján. Hutch megvárta, hogy a jelzőpanel zöldre váltson. Amikor ez megtörtént, kinyitotta a zsilipet, és megszólalt:
– Üdvözöllek titeket a Wildside fedélzetén! Örülök, hogy együtt repültünk. A szálláshelyeket a felső fedélzeten találjátok. Keressétek a neveteket a kabinajtókon! A konyha és az étkező a tatban van. Ha szeretnétek lezuhanyozni, átöltözni, tudom is én, nem kell kapkodni, van rá időtök. Körülbelül egy óra múlva indulunk.
Embry Desjardain hosszú, sötét haja és finoman metszett vonásai révén feltűnő szépség volt, ám a tekintete láttán mindenki könnyen elhitte róla, hogy sebész. Három évet lehúzott a Pinnacle-en, amivel jócskán túlteljesítette az egészségügyi személyzet megszokott idejét.
– Jól éreztem magam – magyarázta Hutchnak. – Idekint nincsenek hipochonderek.
Az átlagos magasságú, vörös hajú Tom Scolari sokat nevetett, és azt mondta Hutchnak, hogy azért megy haza, mert az apja megbetegedett, az anyja máris fekvőbeteg, és szükségük van valakire, aki gondozza őket.
– De nem is bánom – tette hozzá őszinte képpel –, a Pinnacle-en komoly hiány van nőkből.
Külön ügyelt, hogy kezet fogjon Nightingale-lel, és megkérdezte tőle:
– Te az a Nightingale vagy, aki pár évvel ezelőtt megfordult a Süllyesztőn?
Nightingale bevallotta, hogy ő az, és hozzáfűzte, hogy jó lesz végre otthon lenni, azzal kinyitotta egy könyvet.
Mialatt arra vártak, hogy a Wildside a keringőpályán repülve ráálljon az indulóvektorára, Hutch végigcsinálta az indulás előtti ellenőrzést, beszélt egy régi barátjával, aki a Skyhawkon, a Pinnacle űrállomásán dolgozott, és elolvasta a beérkezett üzeneteket.
Talált néhány érdekes hírt: az Evening Star nevű transzgalaktikus kirándulóhajó úton volt a Maleiva felé, a fedélzetén ezerötszáz turistával, akik azért mentek oda, hogy megnézzék a nagy ütközést. Az Universal Hírhálózat azt tervezte, hogy élőben közvetíti az Eseményt, bár az adásnak kellett néhány nap, hogy eljusson a Földre. A wyomingi szakadárok ismét lövöldöztek valahol, és Jeruzsálemben ismét elszabadultak az indulatok.
Az Evening Star a valaha megépült legnagyobb kirándulóhajó volt, és a tulajdonosai további hasonló egységek építését fontolgatták. A társaság néhány évvel korábban meghirdette, hogy egy kisebb géppel utasokat szállít a Golem Pointnál lévő fekete lyukhoz. Senki sem számított különösebb érdeklődésre – a széles körben ismert vicc úgy szólt, hogy egy fekete lyukon nem nagyon van mit nézni. Ennek ellenére a jelentkezők elárasztották a jegyirodát. A mélyűri csodák meglátogatása egy csapásra komoly üzletté vált, és egy új iparág született.
A Maleiva története eszébe juttatta Hutchnak, hogy Randy Nightingale-t különös kapcsolat fűzi ahhoz a rendszerhez. A férfi pályafutását derékba törte az a tizenkilenc évvel ezelőtti, katasztrófával végződött expedíció. Az a világ most ismét bekerült a hírekbe, és Hutch kíváncsi lett volna, hogy ennek van-e köze ahhoz, hogy Nightingale hirtelen úgy döntött: hazatér.
Bill engedélyt kért a hajtóművek begyújtásához.
– Itt az idő – tette hozzá.
Az Akadémia összes fénysebességgel repülő csillaghajójának mesterséges intelligenciáját William R. Dolbryról nevezték el, aki nem a tervező volt, hanem az első kapitány, akit egy alkalommal a fedélzeti számítógép vitt haza. Dolbry halálos szívrohamot kapott, mialatt egy fényűző jachtot vezetett, és négy rettegő utasa nyolcvan fényévet repült teljesen magára hagyatva.
Bill képe (nem Dolbryé volt) egy olyan férfit ábrázolt, aki úgy nézett ki, mintha egy elnököket vagy igazgatókat gyártó öntőformából került volna ki. Az arca kerek volt, a szeméből komolyságot és megbízhatóságot sugalló tekintet sugárzott, az állát gondosan ápolt szakáll borította. A tervezői gondosan ügyeltek arra, hogy a jelenléte ne érződjön túlságosan, mert nem akarták, hogy a kapitányok automatikusan rábízzák a döntéseket. Az illúziók könnyen megzavarhattak bárkit, és a mesterséges intelligenciákból továbbra is hiányoztak bizonyos emberi képességek ahhoz, hogy rendkívüli helyzetekben döntéseket hozzanak.
– Vágjunk bele, Bill! – felelte Hutch.
A Wildside tekintélyes mennyiségű kerámiát és agyagtáblát szállított. A leszállóegységek tizenegy fordulóval hordták fel az egészet, és ha a hajó nem is cipelt sok embert, az így kieső súlyt a rakomány bőven behozta.
Hutch tudta, hogy a csészék és a korsók másolatai rövidesen fel fognak bukkanni az Akadémia ajándékboltjaiban. Ő maga nagyon szeretett volna szert tenni egy eredeti darabra. De mindegyik annyit ért, mintha titánból készült volna. Vagy még többet.
Nagy kár – sajnálkozott magában Hutch, majd aktiválta a belső hírközlőt, és beszélni kezdett:
– Rendben, hölgyek-urak, három perc múlva megkezdjük a gyorsítást! Mindenkit kérek, hogy keressen egy ülést, és kösse be magát! És miután túl vagyunk rajta, jelentkezzetek be!
Hosszú utat kellett megtenniük a Földig, de Hutch már hozzászokott. Rég felfedezte, hogy a legtöbb utasával könnyedén talál közös témát. Ráadásul számos szórakozási lehetőség állt a rendelkezésükre, és az utazások óhatatlanul vakációvá alakultak. Hutch tudott esetekről, amikor olyan emberek, akik együtt tettek meg ennyire hosszú utakat, mindmáig összejöttek, és ünnepeltek a megérkezés évfordulóin. És híven emlékezett még olyan utakra, amelyek során szerelmek születtek, házasságok bomlottak fel, tudományos áttörés született, és egy olyanra is, ami alatt vad orgia zajlott gyakorlatilag folyamatosan.
– Én úgy tudtam, hogy ezen a bolygón sosem éltek értelmes lények – mondta elképedten Marcel. – Nem ez van a kutatási anyagokban?
A műveleti irányítóban álltak, Beekman technikusainak és elemzőinek gyűrűjében. Maga Beekman nagyot sóhajtott, és elkomorodva felelt:
– Tudod, milyenek az ilyen jellegű vizsgálatok. És ne felejtsük el, hogy annak a kutatócsapatnak sürgősen távoznia kellett!
– Rendben – válaszolta Marcel, és elvigyorodott. Szívesen megnézte volna, hogy a vezérkar tagjai hogyan reagálnak, amikor megkapják a hírt. Attól tartok, uraim, valaki egy kicsit elnézett valamit a Süllyesztőn – gondolta, és még szélesebben vigyorgott. – Jól van, Gunny, amikor készen állsz, hogy leadd a jelentésedet, csak szólj!
Beekman lement, és húsz perccel később jelentkezett:
– Átnéztük a felvételeket, Marcel. Vess egy pillantást erre!
A képernyőn egy havas vidék képe jelent meg. A műholdas felvételen első pillantásra nem látszott semmi rendkívüli: egy hóval borított, dombokkal és erdőfoltokkal teli, teljesen közönséges tájat ábrázolt. Eléggé sivárnak tűnt, de hát ez az egész világ sivár volt.
– Mit is kéne látnom? – érdeklődött Marcel.
– Azt – mordult fel az egyik kutató, egy Arvin vagy Ervin, vagy valami ilyen nevű, szőke fickó.
Marcel a mutatott helyre irányította a tekintetét, és meglátta, hogy valóban van ott valami. Egy árnyék.
Egy épület. Ezúttal nem férhetett hozzá kétség.
– Hol van ez? – kérdezte Marcel.
– A Transitoria északi részén. A parttól néhány száz kilométerre délre.
Egy torony állt ott.
Valaki felnagyította Marcel kedvéért. Úgy tűnt, szabályos kőkockákból emelték. Marcel felfedezett néhány ablakot.
– Milyen magas? – kérdezte továbbra is döbbenten.
– Körülbelül három emelet – felelte valaki. – És valószínűleg a hó alatt is van három.
Marcel a szemét kimeresztve nézte. A torony és a hó. Hideg, magányos, ijesztő helynek tűnt.
– Nem látszik lakottnak – jegyezte meg Arvin.
Marcel egyetértett ezzel a véleménnyel. Az épület réginek tűnt, és körülötte a hóban nem látszottak nyomok.
– Szerintem azokban az ablakokban nincs üveg – jegyezte meg az egyik kutató.
A másik monitoron megjelent egy térkép, amin vörös kör jelölte a helyszínt. Ez a környék délre terült el a Coraggiónak elnevezett óceántól, a Rosszhír-öböltől nem messze.
Találó elnevezés – állapította meg magában Marcel, és fennhangon megkérdezte:
– Mi van a hó alatt?
Beekman biccentett valakinek, aki a kamera látóterén kívül állt, aztán a főmonitoron fényvonalak hálózata jelent meg. Házak. Utcák. Parkok és terek. A település közepén széles út vagy kisebbfajta folyó vágott át. Alighanem folyó lehetett, mert két egyenes vonal keresztezte, amelyek nyilván hidak voltak.
– Ez elég nagy – jelentette ki Marcel.
Beekman bólogatva felelt:
– Körülbelül húszezer főnek adhatott otthont. De az utak és az épületek a mi mércéink szerint meglepően kicsik. Számításaink szerint az utcák csak néhány méter szélesek. És van itt még valami. – Egy elektronikus tollal megjelölt egy vastag vonalat, ami teljesen megkerülte a települést.
– Ez falnak tűnik.
– Védőfal – pontosította Marcel.
– Igen, szerintünk is. És ez a fajta erődítmény műszakilag kevésbé fejlett civilizációra utal – mondta Beekman, és sajnálkozva hozzátette: – Bárcsak lenne velünk egy szakértő...
Az ábra alapján úgy tűnt, hogy a torony összeköttetésben áll a védőfallal.
– Más nincs a hó felett? – tudakolta Marcel.
– Nincs. Mindent hótakaró borít.
Marcel mindeddig gyanította, hogy az a fal, amit az előző napon találtak, csupán valami furcsa természeti jelenség vagy egy különös fényjáték. De ez...
– Hát akkor most már öten vagyunk – jelentette ki Marcel. – Öt értelmes faj... Gunther, másutt is vannak épületek a bolygón?
– Azt a falat leszámítva semmi, legalábbis eddig csak ennyit fedeztünk fel. De még csak most kezdtük a keresgélést. Biztosra veszem, hogy látunk még ilyesmiket – válaszolta Gunther, majd szórakozott mozdulatokkal meghúzogatta a szakállát, és hozzátette: – Marcel, le kell küldenünk egy csapatot. Kiderítjük, hogy kik élnek itt. Vagy éltek.
– Nem megy – tiltakozott kurtán Marcel.
Az expedíció vezetője felkapta a fejét.
– Ez különleges helyzet – felelte elég halkan ahhoz, hogy amit mond, ne tűnjön ellenkezésnek. – Írok egy nyilatkozatot, ami felmentést ad neked minden olyan utasítás és elv alól, amelyek akadályoznak a cselekvésben. De le kell mennünk oda, hogy közelebbről is megnézzük azt a települést.
– Szeretnék segíteni, Gunny – válaszolta Marcel –, de komolyan mondtam, hogy nem megy. Nincs leszállóegységünk.
Beekman úgy megdöbbent, hogy szó szerint leesett az álla.
– Az... az nem lehet – hebegte aztán –, három gép áll odalent, a dokkokban.
– Azok kompok – magyarázta Marcel –, arra jók, hogy átrepüljünk velük egyik hajóról a másikra. De légköri repülésre alkalmatlanok.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Beekman, és szemmel láthatóan elcsüggedve hozzátette: – Biztos, hogy csinálhatunk valamit. Nem létezik, hogy nincs megoldás...
– Én nem tudom, hogy mit csinálhatnánk – közölte Marcel. – Adjuk le a jelentést! Hadd fájjon Gomez feje a miénk helyett!
– Hogyhogy nincs leszállóegységünk? – tudakolta Beekman.
– Ha nem muszáj, nem szállítunk felesleges terheket – válaszolta Marcel. – A leszállóegységek nehezek. És az eredeti terv szerint ehhez az expedícióhoz nem kellett leszállóegység.
Beekman horkantott egyet, és megkérdezte:
– Ezt ki döntötte el? Mindegy, hagyjuk... Azt hiszem, mindannyian tanultunk valamit a felkészülésről.
– Különben sincs velünk senki, akinek megfelelő képesítése lenne egy ilyen kutatáshoz – érvelt tovább Marcel, hogy megvigasztalja a tudóst.
– Képesítés? – mordult fel Beekman, és olyan képet vágott, mintha egy idiótákkal teli világban állt volna. – Arról beszélünk, hogy meg kellene nézni egy régi épületet. Tudod, megnézni a falakon lévő írásokat és készíteni néhány képet. Esetleg kikotorni valahonnan néhány cserépköcsögöt. Ehhez miféle képesítésre van szükség?
– Te például összetörnéd az összes köcsögöt – vágott vissza vigyorogva Marcel.
– Jó, hagyjuk! – dörmögte Beekman, és ezzel megadta magát. – Tájékoztassuk az Akadémiát! Szóljunk nekik, hogy küldjenek egy másik hajót, ha akarnak! De sietniük kell.
– Sietni fognak, az biztos – felelte Marcel a békesség kedvéért. Nagyon jól tudta, hogy egy második expedíció már nem érhet ide a Földről. És ez azt jelentette, hogy az Akadémiának el kell térítenie egy hajót.