HUSZONHARMADIK FEJEZET

„Az elmúlt évek erőfeszítéseinek ellenére sem találtunk még okosabbat a Homo sapiensnél. A nokok beleragadtak végeérhetetlen háborúikba. Mindenki más halott, eltűnt, vagy visszaköltözött az erdőbe. Mi természetünknél fogva győztesek vagyunk.”

(Gregory MacAllister: Figyel még valaki?)

A széthullásig hátralévő idő: 75 óra (becsült adat)

Miután Hutch és Kellie eltűntek a fák között, Nightingale és MacAllister tüzet raktak. Az adrenalin, ami mindeddig mozgásban tartotta MacAllistert, hamar eltűnt a szervezetéből. A szerkesztő így a szemét lehunyva, szinte mozdulatlanul ült egy fának támaszkodva. Nightingale szintén elérte a tűrőképessége határát, de félt attól, hogy elalszik, és akkor egyikük sem fog őrködni.

Főzött magának egy nagy adag kávét, elkortyolgatta, és kicsivel jobban érezte magát. Most már mert reménykedni abban, hogy a megpróbáltatásai hamarosan véget érnek. Ha minden jól megy, holnap ilyenkorra már a Wildside-on lesz, ahol először is vesz egy forró zuhanyt, aztán azt az ételt rendeli, amit éppen megkíván, és végül alszik egyet egy igazi ágyban.

MacAllister motyogott valamit. Egy-két perccel később már egyenletesen, ritmikusan szuszogott, Nightingale pedig az ágak között táncoló szellő susogását és a rovarok zümmögését hallgatta.

Kinézett az öbölbe. Messze odalent nagy testű, kék madarak köröztek, lustán meg-megmozgattak a szárnyukat, és néha lecsaptak a víz re. Nightingale megtöltötte a bögréjét, ivott belőle pár kortyot, majd letette maga mellé, és elszenderült, aztán arra riadt fel, hogy valami hozzáér a lábához. Egy jókora rovar mászott el mellette – tíz-tizenkét pár ízelt lábon járt, az elülső kettő végén egy-egy ijesztően nagy olló lengedezett.

A lény akkora lehetett, mint egy homár. Nightingale felkiáltott félelmében, odébb gurult, majd félve nézte a teremtményt, mialatt az bemenekült az aljnövényzetbe.

Egy nagy rovar – mérgelődött magában – és egy profi exobiológus reakciója... szép!

MacAllister meg sem moccant.

Ám az eset azzal a hatással járt, hogy Nightingale teljesen felébredt. Beszélt Hutchcsal és Kellie-vel, és aktív állapotban hagyta az adóvevőjét, hogy hallja, amit ők beszélnek egymással, néha pedig váltott egy-két szót a Wendy ügyeletesével, egy matematikussal. Aztán ismét kezdett elálmosodni.

– Alig bírok ébren maradni – mondta végül a matematikusnak.

– Semmi gond – felelte a meglepően mély hangú nő. – Vedd le az adóvevődet, állítsd a kamerát széles látószögre, és irányozd az erdő felé! Megpróbálok őrködni helyetted. Nem fogunk mindent látni, de a semminél jobb lesz.

Nightingale kikapcsolta a védőmezőt, levette magáról a berendezést, és ráállította egy sziklára. Aztán ismét aktiválta az F-generátorát.

– Ha látunk valamit, visítok – ígérte a nő.

Nightingale hanyatt feküdt, és a dagállyal érkező hullámok zúgását hallgatta, majd becsukta a szemét. Éppen csak érzékelte, hogy eleredt az eső. Később mennydörgést hallott. Egy újabb földrengés felébresztette néhány pillanatra. És végül észrevette, hogy besötétedett. A jelekből ítélve MacAllister magához tért annyi időre, hogy fadarabokat dobjon a tűzre. De rögtön azután, hogy ezt megállapította magában, újra elaludt.

Amikor végül felébredt, azt látta, hogy MacAllister töprengve nézi a tengert.

– Hogy állunk? – kérdezte rekedtes hangon. – Megtalálták a leszállóegységet?

– Á, szóval ébren van – dörmögte MacAllister, és töltött magának egy bögre kávét, aztán odanyúlt, és vállon veregette Nightingale-t, körülbelül olyan mozdulattal, mintha a kedvenc kutyája hátát paskolgatta volna meg. – Igen, örömmel jelenthetem, hogy a lányaink rendben odaértek. – Egy másik bögrét is megtöltött, amit Nightingale-nek nyújtott, majd hozzátette: – Amennyire meg tudom ítélni, jól csinálják.

– Be tudták indítani a gépet?

– Igen, sikerült nekik. Már több órával ezelőtt – közölte szélesen mosolyogva MacAllister. – Jelenleg üzemanyaggal töltik. Randy, végre tudok hinni abban, hogy ép bőrrel eltűnünk erről a helyről!

– Én is remélem...

Túl hideg volt ahhoz, hogy hosszú időre kikapcsolják a Flickinger-mezőt, ezért Nightingale gyorsan megitta a kávét, és visszakapcsolta. Ez is valami olyasmi volt, amit már nagyon várt: hogy végre elvégezhessen egy alapvető dolgot anélkül, hogy félig megfagyna.

Szapora kopogás hallatszott a szakadék felől. A két férfi összenézett, és előhúzták a fűrészüket a mellényükből. Nightingale kiment a peremhez, és lenézett. Az egész partfal mozgott.

– Figyeljen! Jön valami! – szólt oda MacAllisternek, és visszahátrált mellé.

Hamarosan két ízelt láb jelent meg a peremen, majd miután kapaszkodóra leltek, fekete, páncélos teremtmény mászott fel a lapos területre. Egészében véve úgy nézett ki, mint egy hangya, viszont akkora volt, mint egy kifejlett dobermann. Egy pillanatra megingott, aztán összeszedte magát, és belerohant a sötétségbe.

Mielőtt eltűnt volna, Nightingale-nek sikerült alaposan megnéznie. A lény nyolc ízelt lábon járt, amelyek sarló alakú és méretű karmokban végződtek, és a fejéből vagy nyolc, párosával elhelyezkedő csáp emelkedett ki.

Hamarosan egy másik is megjelent a peremen, és elsietett az emberek mellett. Röviddel ezután már vagy féltucatnyi lény kaparta a sima sziklát, biztos fogást keresve. Hangos ciripeléseket és furcsa kattogásokat hallatva felhúzták magukat, átvágtak a tűz fénykorén, és folytatták útjukat.

– Mac? – kérdezte halkan Nightingale.

MacAllister nekihátrált egy fának, és vékony hangon felelt:

– Igen, itt vagyok.

– Azt hiszem, sok ilyen tart errefelé – mondta Nightingale.

Alighogy elhallgatott, legalább tíz teremtmény húzta fel magát a peremre. MacAllister bekapcsolta a fűrészét.

Nightingale menedéket keresve, kétségbeesetten forgolódott, közben megjegyezte:

– Az emelkedő víz elől menekülnek.

– De mik ezek?

– Csak azt tudom, hogy nagyok, esetlen a mozgásuk, és veszélyesek.

A lények most már nagy számban áradtak felfelé a partfalon.

– Mit csináljunk, Randy? – kérdezte MacAllister. – Álljunk a tűz mögé?

– Nem, ott nem biztonságos! – tiltakozott Nightingale. – Ha megijednek, és rohanni kezdenek, áttolják egymást a tűzön, és letaposnak minket. Keressen egy fát!

– Nem is tudom... – dörmögte a szerkesztő, és elbizonytalanodva nézett egy tölgyféle fát. – Túl nagyok ahhoz, hogy felmásszunk rájuk.

– Vonuljunk vissza az egyikhez!

Hamarosan egész áradat söpört el mellettük. A hangyaszerű lénye tökéletes szinkronban mozgatták a lábaikat, a csáprágójukat előreszegezték, mintha ellenállásra számítottak volna. Azok, amelyek túl lassan mozogtak, vagy egy nagyobb társuk útjába kerültek, elvesztették egy-két végtagjukat vagy csápjukat. Az egyik nekiszaladt Nightingale-nek, elesett, és mielőtt felkelhetett volna, halálra taposták. Egy másik bele szédelgett a tűzbe, fülsértő visításokat hallatott, aztán füstcsíkot húzva maga után eliszkolt.

Amikor az őrült rohanásnak vége lett, halott és haldokló rovarok feküdtek mindenfelé. Megjelent még egy, ami jócskán leszakadt a seregtől. Nehezen vergődött fel a peremre, és miután sikerült neki, a két férfi meglátta, hogy miért küszködött annyit: elvesztette két lábát és több csápját.

– Mi lesz, ha visszajönnek? – vetette fel MacAllister.

– Az már más lesz – vélte Nightingale –, akkor már nem menekülni fognak.

– Ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek veszélyesek.

– Ez igaz. És lehet, hogy akkor már harapnivalót fognak keresni – mondta Nightingale. – Szerintem, nem ártana eltűnni erről a környékről.

MacAllister kilépett a peremre, elnézett jobbra és balra, majd megszólalt:

– Egyetértek. De merre menjünk? Visszafelé? Arra, amerről jöttünk?

– Ez aligha volna méltó Gregory MacAllisterhez – jegyezte meg Nightingale.

MacAllister felnevetett, és a vállára emelte a hátizsákját.

– Rendben vagyunk! – mondta vidáman. – Akkor előre!

A hosszú alvástól mindketten új erőre kaptak, és élénk iramban haladtak. A gázóriás a hátuk mögött emelkedett fel, és az erdő úgy kivilágosodott, hogy nem volt szükségük lámpákra.

Aztán egy új hang tolakodott be Nightingale gondolatai közé: Canyon jelentkezett.

– Úgy hallom, dr. Nightingale, történik egy s más odalent – mondta a tudósító. – Hajlandó volna beszámolni nekünk az eseményekről?

– Ez a perc nem igazán megfelelő – válaszolta Nightingale, és megszakította az összeköttetést.

– Pontosan így kell bánni a médiával – bölcselkedett MacAllister.

– A fenébe is, Mac, tudomásom szerint maga is a médiában dolgozik – vágott vissza Nightingale.

– Úgy van – helyeselt MacAllister.

A partfal peremének közelében maradtak. Az öböl messze alattuk volt, az óriási tengernyúlvány simán és ködösen terült el a Morgan fényében. A partvonalat elárasztott erdők tarkították.

– Hát, szépen bejött a tenger – jegyezte meg Nightingale.

A vízszint még ezekben a pillanatokban is, jól láthatóan emelkedett.

– Mit gondol, Randy, elég magasan vagyunk? – kérdezte MacAllister.

– Nem hiszem, hogy feljön idáig – vélekedett a fejét csóválva Nightingale.

Az erdő egyes sávokon lenyúlt a szakadékba, és ők néha olyan közel kerültek a peremhez, hogy egyetlen rossz lépés is katasztrófával végződött volna. De néha, amikor megritkultak körülöttük a fák, úgy fél kilométerre is elláttak. Az óriásbolygó olyan erős fényt adott, hogy a lámpákat még a legsűrűbb részen sem kellett bekapcsolniuk.

MacAllister hirtelen megfogta Nightingale vállát, és lemutatott a vízre. Halvány fényfolt derengett odalent.

– Most gyűlt fel – mondta meglepetten a szerkesztő.

A fény a következő pillanatban eltűnt.

Mozdulatlanul állva fürkészték a felszínt, de nem láttak semmit. Aztán a folt ismét megjelent.

– Maga szerint mi ez? – kérdezte MacAllister.

– Tengeri állat – felelte Nightingale.

A fény eltűnt. Nightingale elővette a lámpáját, a tengerre szegezte, és villantott vele egyet.

A fényfolt is felvillant egy pillanatra.

MacAllister a homlokát ráncolva figyelt, és megállapította:

– Azt hiszem, valaki köszönt nekünk.

– Az ott egy világító lábasfejű, vagy valami hasonló – felelte Nightingale. – Lehet, hogy párt keres.

– És mi megfelelünk az ízlésének?

– A lámpa tetszik neki – válaszolta Nightingale, és ismét villantott egyet, mire rövid, hosszú és közepes hosszúságú jelzések bonyolult sorozatát kapta válasznak.

MacAllister kiállt a peremre, és onnan nézett lefelé.

– Ez valami kód lehet – dörmögte a vizet fürkészve.

– Azt tudja, hogy odahaza egyes szentjánosbogarak képesek utánozni más fajtájú szentjánosbogarakat? – kérdezte Nightingale. – Hogy némelyik képes párzási vágyat színlelni? Amikor aztán feltűnik a csintalankodásra kész partner, megeszi. – A szemét résnyire vonva figyelte a sötétséget. Nem látott mást, csak egy fényes foltot a fekete felszínen, és elképzelte, hogy valahol a mélyben egy kar egy lámpát tart felfelé.

– Lát valamit, Randy? – érdeklődött MacAllister.

– Csak vizet.

MacAllister a lámpáját villogtatta, és izgatottan nézte a felszínt. Nightingale határozottan azt érezte, hogy a társa örömét leli ebben, szabályosan játszik a ki tudja, miféle teremtménnyel.

Azonnal megérkezett a válasz, egy újabb összetett sorozat formájában.

– Nem tudom megmondani, hogy mi ez, és mit művel – mondta Nightingale –, de az bizonyosnak tűnik, hogy a fény a vízben van. Nem ártana készíteni róla egy-két felvételt.

– Olyan, mintha egy halászhajó próbálna beszélni velünk – felelte MacAllister.

A föld megrázkódott. Valahol odalent egy sziklatömb levált a helyéről, és legurult a partfalon.

Nightingale felnyögött, távolabbra húzódott a szakadéktól, és várta a további rengéseket. Miután ez nem következett be, a vízre irányozta a szkennerét. Az intésére MacAllister villantott néhányat a lámpájával. És a fény megint felgyűlt odalent. Egy hosszú. Aztán még kettő, és még három.

Nightingale megborzongott.

– A polipja tud számolni – jelentette ki MacAllister. – Gondolja, hogy értelmes lények alakultak ki a tengerben?

– Hát, odahaza megtörtént – felelte Nightingale. – De sok idő kellett, mire felismertük, mert azok a lények nem teremtettek kézzelfogható tárgyakat. A delfinek és a bálnak okosak. És a polipok is. De a matematikához nem értenek. Ezeknek itt sok idejük volt a fejlődésre.

MacAllister ismét villantott egyet.

Nyomban kapta a választ, két villanás formájában.

Nightingale a bal kezével lenyomta a társa lámpáját, felemelte a sajátját, és hármat villantott.

A lény néggyel válaszolt.

Nightingale ismét lenézett a mélybe, és felsóhajtott.

– Édes istenem – mormolta –, ha úgy térünk haza ezzel a történettel, hogy nem lesznek válaszaink, az emberek sikoltozni fognak.

A föld ismét megremegett, ezúttal sokkal erősebben, mint az imént.

– Randy – szólalt meg MacAllister –, azt hiszem, nem ez a legjobb hely most nekünk.

– Tudom.

MacAllister megfogta a társa vállát, és kiadta a vezényszót:

– Akkor menjünk innen! Még mielőtt a vízben kötünk ki!

Nightingale bólogatott, a fényfoltra szegezte a lámpáját, és még egyszer villantott egyet: Viszlát!

A láthatatlan lény két villanással válaszolt.

– Még mindig matekozik – dörmögte a fejét csóválva Nightingale.

Ekkor Kellie hívta őket.

– Hogy álltok, fiúk? – kérdezte, és a hangja alapján vidámnak, illetve megkönnyebbültnek tűnt.

– Rendben... jól... – felelte Nightingale, közben nem tudta levenni a szemét a vízről.

– Helyes. Csak gondoltam, szólok, hogy pár perc múlva a levegőben leszünk.

– Hála istennek! – mormolta Nightingale.

– Ügyes lányok ezek – mondta neki MacAllister egy zárt csatornán.