Tizedik fejezet

Vader kivárta, hogy a császár holoképe teljesen eltűnjön, majd felemelkedett a padlóról. Aztán hosszú pillanatokig mozdulatlanul állt a kabin közepén. Karjai tehetetlenül, erőtlenül csüngtek az oldalán, míg a fejét mélyen, gyászosan lehorgasztotta. Végül összeszedte magát, és elindult az átjáró felé, amely az Exactor taktikai központjába vezetett.

A Galaxis lakói számára Anakin Skywalker, a legendás Jedi-lovag – a háború egyik leghíresebb alakja, a „Rettenthetetlen Hős", a Kiválasztott – meghalt a Coruscanton, a Jedi-templom ostroma alatt.

És ez bizonyos értelemben véve igaz is volt.

Anakin halott – mondta magának Vader.

De nagyon is jól tudta, hogy ha nem hajtotta volna végre a gyalázatos tetteket, akkor most valószínűleg továbbra is Anakin Skywalkerként üldögélne coruscanti otthonában, gyönyörű feleségével az oldalán, a gyermekükkel a karjában...

Palpatine diadala teljesebb már nem is lehetett volna. Mindent megnyert és mindent megkapott, amit korábban akart: a háborút, a Köztársaságot, és hűségét annak az egyetlen Jedi-lovagnak, akibe az egész Jedi-rend a végső reményét vetette.

Az önkéntes száműzetésbe vonult Szithek bosszúja beteljesedett, és Darth Vader egyszerű szolga lett csupán, egy eszköz, állítólagos tanítvány, az Erő sötét oldalának nyilvános arca.

Mialatt megőrizte magában a Jedi-templomban, valamint az Obivan Kenobi mellett elsajátított tudását, Vader nem érezte biztosnak az Erőn belül elfoglalt helyét. Megtette ugyan az első lépéseket a sötét oldal felé, de korántsem vette biztosra, hogy be is tudja fogadni magába annak minden erejét. Vajon hová juthatott volna mostanra, ha a Sors nem fosztja meg mindenétől, hogy ezen keresztül újjáteremtse őt!

Vagy hogy lealacsonyítsa őt, ahogyan korábban Darth Mault és Darth Tyrannust, sőt talán magát az egész Jedi-rendet...

Mialatt Darth Sidious mindent megkapott, addig Darth Vader mindent elvesztett. Egyebek között – legalábbis pillanatnyilag – Anakin Skywalker egykori önbizalmát, ügyességét, és harci jártasságának tekintélyes hányadát.

Vader megfordult, és lassú, döngő léptekkel elindult az átjáró felé.

Csakhogy, ez nem járás – kesergett közben magában.

Előző életében droidokat épített és csillaghajókon száguldozott. Születése óta gépek vették körül, de egyikkel sem került olyan szoros kapcsolatba, mint azokkal, amelyeket nemrégiben kapott. Halálosan gyűlölte a mesterséges lábát vezérlő és működtető berendezéseket. Sokszor éktelen haragra gerjedt, amikor eszébe jutott azoknak a sebészdroidoknak az alkalmatlansága, amelyek feltámasztották őt Sidious titkos laboratóriumában.

Apró szervómotorokkal mozgatott, páncélötvözetből kialakított rudak és lemezek alkották a lábszárát és lábfejét. Valódi lábának maradványa a térdénél ért véget, ahol az egykori ízület állandóan duzzadt, fájós gumót alkotott. Ezt az újra meg újra kisebesedő csonkot érzékelőmodulok tucatjai vették körül, amelyek folytonos, oda-visszaható kapcsolatban álltak sérült ideg végződéseivel. De az ostoba sebészdroidok elméretezték a mesterséges lábát védő, rugalmas páncélcsíkokat, így a nyomástartó öltözet belső szövetborítása időről időre felfeslett a térde és a bokája körül.

A magas szárú, fekete csizma rosszul illeszkedett mesterséges lábfejéhez, amelynek karomszerű ujjaiból kifelejtették a műkezének ujjaiban meglévő, elektrosztatikus érzékelőket, így mindig résen kellett lennie, nehogy belebotoljon valamibe. Az ormótlan lábbeli magas sarka állandóan arra kényszerítette, hogy kissé előredőlve álljon és járjon, így gyakran előfordult, hogy akár álló helyzetben is megingott. Ráadásul, a csizma olyan nehéz volt, hogy sokszor úgy érezte magát, mintha a lába gyökeret vert volna a padlóba.

Ugyan miféle örömét lelte volna a mozgásban, ha sokszor ahhoz is az Erőt kellett segítségül hívnia, hogy átsétáljon egy szobán?

Műkezének hiányosságai a lába tökéletlenségeit tükrözték. Különös módon a jobb kezét természetesnek érezte, holott az sem volt több gépekkel vezérelt fémcsontok együttesénél. A mozgatásért és a fizikai erőért felelős pneumatikus rendszerek gyakran késve reagáltak az agyából érkező parancsokra. A súlyos köpeny és a mellvért olyannyira gátolták a mozgásban, hogy jószerével alig tudta a válla magassága fölé emelni a kezét. Máris rákényszerült, hogy belekezdjen egy merőben új vívóstílus kidolgozásába, amellyel ellensúlyozhatta nehézkes mozdulatainak korlátozottságát.

Mindezzel együtt az alkarjába rejtett szervomotorok és dugattyúk irtózatos testi erővel ruházták fel. Érezte, hogy egyetlen szorítással képes lenne összeroppantani-összepréselni akár fénykardjának markolatát is. Hatalmas súlyokat mozgathatott a puszta kezével. Ezt viszont – az Erő segítségével – az előző életében is megtehette, különösen akkor, amikor úrrá lett rajta a harag.

Vader az arca elé emelte mesterséges balját, megforgatta a kézfejét, hogy szemügyre vegye, aztán arra gondolt:

És ez sem látás...

Az egész arcát eltakaró, nyomástartó maszk úgy festett, mintha a tervezője gúnyt akart volna űzni a természetből. A hatalmas sisakkal párosulva egy ősrégi Szith harci droid visszataszító, félelmetes megjelenését kölcsönözte neki. A szeme előtt domboruló, fényes lemezek megszűrték a fényt, amely teljesen tönkretette volna súlyosan károsodott szaruhártyáját és retináját. Ezek a fekete félgömbök olyannyira leszűkítették a látómezőjét, hogy a lábfejét csak úgy láthatta, ha majdnem kilencven fokban előredöntötte a fejét.

A tagjait mozgató szervomotorok zümmögését hallgatva arra gondolt: ahogyan ez sem hallás.

A sebészdroidok újjáépítették a fülkagylójának egy részét, de a dobhártyái elégtek a Mustafar lávájának hőjében, így helyrehozhatatlannak bizonyultak. A levegő rezgéseit és hullámait immár implantátumok továbbították a belső fülébe, amitől tompának, fojtottnak érzékelte a hangokat, mintha azok víz alól jöttek volna. De ennél is rosszabbul érintette az, hogy a beépített szenzorok nem válogattak. Felvették és felerősítették a környezetének összes zaját, így rendkívül nehezére esett meghatározni a különböző hangforrások irányát és távolságát. Ha mindez nem lett volna elég, az apró készülékek néha még a legcsekélyebb nesztől is begerjedtek, visszhangok keletkeztek bennük, vagy egyszerűen vibrálni kezdtek.

Vader teleszívta a tüdejét levegővel, és arra gondolt: ez minden, csak nem légzés.

Ezen a területen a droidok végképp tönkretették őt.

A mellkasára szíjazott vezérlődobozból vastag csövek mélyedtek a felsőtestébe: a lélegeztetőgép és a szívritmus-szabályzó csövei. A légcserét biztosító egységet egyszerűen beleágyazták iszonyúan összeégett mellkasába. A készülék csövei mélyen behatoltak részben a szétroncsolt tüdejébe, részben pedig a torkába. Néhány légzőizma viszonylag ép maradt, így, ha a hevenyészve összetákolt rendszer meghibásodott, néhány percig, de csak néhány percig, önállóan is lélegezhetett.

Az életfenntartó rendszereit ellenőrző panel sokszor, és minden különösebb ok nélkül riadót fújt. A berendezések állandóan villogó fényei sem voltak jók másra, mint hogy folyton eszébe juttassák, mennyire sérülékeny és sebezhető a teste.

Lélegzetvételének szüntelen süvítése annyira zavarta, hogy még pihenni is alig tudott, alvásra szinte nem is gondolhatott. És azon ritka pillanatokban, amikor nagy nehezen elaludt, torz emlékképekből és hátborzongató hangokból szövődő rémálmok gyötörték.

A sebészdroidok legalább a gégéjét helyrehozták annyira, hogy megperzselt hangszalagjai egy erősítő segítségével képesek voltak érthető szavakat formálni. Ám, az erősítő nélkül a beszéde nem volt más, csupán valami rekedtes, elhaló suttogás.

Az emésztőrendszere viszonylag sértetlen maradt. Továbbra is táplálkozhatott a száján keresztül, de csakis túlnyomásos kamrájának mélyén, miután eltávolította az arca elől maszkjának legjellegzetesebb darabját, a háromszöget formázó légszűrőt. Ezért szívesebben vett magához folyékony, illetve intravénásán beadható tápanyagokat. A felgyülemlő salakanyagokat, illetve a folyadékfelesleget katéterek távolították el a szervezetéből, és vezették el a különféle gyűjtőzacskókba.

De mindezek a berendezések, amelyek életben tartották, megakadályozták, hogy könnyedén, fürgén mozogjon. A mesterséges tüdejét védő mellvért hatalmas súllyal nehezedett a vállára, akárcsak az elektronikus csatlakozókkal telezsúfolt ötvözetgallér, amely a sisakját tartotta. Egyetlen pillanatig sem nélkülözhette ezt a hatalmas, feketén csillogó páncélkupolát, mert ez védte az agyának összeroncsolódott, illetve elszenesedett, és emiatt eltávolított részeit helyettesítő kibernetikus berendezéseket, a maszkja alá rejtett, sérülékeny készülékeket, és teljesen kopasz, sebhelyekkel tarkított fejét.

Mesterséges bőre folyton viszketett, és időről időre meg kellett tisztítani a testét az elhalt, bomlásnak indult hámfoszlányoktól.

Gyakran megtapasztalta a klausztrofóbia iszonyatos érzését. Ezekben a kétségbeesett pillanatokban elöntötte a vágy, hogy letépje magáról az öltözetét, hogy még akkor is megszabaduljon páncélburkolatától, ha ez az életébe kerül. Már az új életének első napjaiban elhatározta, hogy építtetni fog egy túlnyomásos lakosztályt, amelyben ismét embernek érezheti magát.

Ha még lehetséges egyáltalán...

Legvégül az járt a fejében: ez minden, csak nem élet.

Magányos száműzetés. A legrosszabb fajta fogság. Folyamatos kínzás. Az egykori emberből nem maradt más, csupán egy roncs. Erő és hatalom, saját test és saját akarat nélkül... Egy eszköz...

Súlyos, gyászos sóhajtás szökött ki a légzőkészülék rostélyán. Darth Vader végül összeszedte magát, és nekivágott az átjárónak.

Appo parancsnok a taktikai központban várta. Ő volt az a különleges műveleti tiszt, akinek irányításával az 501-es légió megtámadta és elfoglalta a Jedi-templomot.

– A kompja indulásra készen áll, Nagyúr! – jelentette Appo.

Valamilyen oknál fogva – ami teljesen független volt a páncéloktól, képalkotó és létfenntartó rendszerektől –, Vader otthonosabban érezte magát a klónok, mint a másféle-fajta húsvér teremtmények között.

Ráadásul úgy tűnt, hogy Appo, illetve a rohamosztagosai is elégedettek az új felettesükkel. Ők magától értetődőnek vették, hogy páncélhéj rejti Vader egész testét és arcát, sőt, közülük sokan nem is értették, hogy a Jedik miért nem vértezték fel magukat ugyanígy, ha egyszer megtehették volna.

Vader lenézett Appóra, és odaszólt neki:

– Maga és az emberei velem jönnek, parancsnok. Feladatot kaptunk a császártól. Irány a Murkhana!