Hatodik fejezet

Miután a páncélzatuk elektronikus rendszerei magukhoz tértek, a klónok felvették sisakjukat, villámgyorsan ellenőrizték a fegyvereiket, majd harsány kiáltásokkal jelezték a parancsnokuknak, hogy ismét készen állnak a harcra.

Egyetlen másodpercig sem vesztegették az időt. Szélsebesen felsorakoztak az utca közepén várakozó Ion-osztagtól nagyjából tíz méterre, és rájuk szegezték a sugárvetőiket. A felderítők számítottak erre a lépésre, és már jó előre lövésre készen tartották a saját fegyvereiket.

Néhány pillanattal később Salvo parancsnok a karjait széttárva berohant a két, vérontásra kész társaság közé, még mielőtt bármelyikük tüzet nyithatott volna.

– Le a fegyvert! – harsogta a százados torkaszakadtából. – Azt mondtam, le a fegyvert! Ez parancs! – Fenyegető pillantást lövellt Climber felé, és dühösen hozzátette: – Jobban teszi, ha ezúttal engedelmeskedik, őrmester!

Mialatt a klónok sorban leeresztették a sugárvetőiket, befutott az erősítés első szakasza, akik az orruk előtt lezajló, furcsa jelenet láttán értetlenül kapkodták a fejüket. Salvo intett nekik, hogy várjanak, és félrevonta Climbert. Menet közben mindketten levették a sisakjukat, majd miután kellően eltávolodtak társaiktól, Salvo dühösen ráripakodott a felderítőre:

– Mondja, Climber, megőrült? A legfelső helyről kaptuk az utasítást!

– Én úgy tudtam, hogy a Jedik alkotják a parancsnoki lánc első szemét, uram! – vágott vissza a felderítő.

– Személyesen a legfőbb parancsnok adta ki – sziszegte haragosan Salvo. – Hát nem érti?

– Palpatine főkancellár? – kérdezte tétován Climber. Salvo nagyot bólintott, mélyeket lélegzett, hogy lehiggadjon, majd magyarázni kezdett:

– Úgy látom, emlékeztetnem kell magát és az osztagának tagjait, hogy mi a főkancellárt szolgáljuk, és nem a Jediket.

Climber hevesen megrázta fejét, és rákérdezett:

– És mit követtek el a Jedik, amiért halállal kell lakolniuk?

Salvo csücsörített a szájával, és kioktató hangnemben válaszolt:

– Az nem tartozik rám, Climber, de magára sem!

– Ebben igaza van, uram – ismerte el a felderítő –, bizonyára összezavarodtam az előbb. Én egész idő alatt úgy tudtam, hogy a klónsereg és a Jedik a Köztársaságot szolgálják. Nekem senki sem mondta, hogy elsősorban Palpatine-t.

– Palpatine maga a Köztársaság, Climber – mutatott rá Salvo.

– És személyesen Palpatine adta ki a parancsot, uram?

– Azt az utasítást adta, hogy hajtsunk végre egy, még a háború előtt kiadott tartaléktervet.

Climber hümmögve, bólogatva töprengett, majd a felettese szemébe nézett, és megszólalt:

– Elmondom, hogyan látom én, uram. Szerintem, az egymás oldalán harcolók elsősorban egymást szolgálják. Azt szolgáljuk, aki vigyáz a hátunkra, aki bekötözi a sebeinket, és ha kell, megosztja velünk az élelemadagját.

– Erről nem nyitunk vitát itt és most – szólt közbe élesen Salvo. – De azt megígérhetem, hogy ha nem kapjuk el őket, akkor maga és az osztaga drágán megfizetnek az árulásukért.

Climber tehetetlenül széttárta a karját, és megjegyezte:

– Tudtuk, hogy ez vár ránk, uram.

Salvo mélyet lélegzett, sajnálkozva megcsóválta fejét, és megenyhülve kijelentette:

– Nem szabadna gondolkodnod, testvér! Sokkal veszélyesebb mint hinnéd!

Azzal hátat fordított Climbernek, és elindult az újonnan érkezett csapat felé. Miután megközelítette őket, fennhangon sorolni kezdte a rendelkezéseit:

– Az osztagparancsnokok váltsanak át a zéró-zéró-négyes kódolt csatornára! Minden egység szóródjon szét! Átkutatjuk a várost. Minden egyes épületet, minden lyukat és zeg-zugot! Mindannyian tudják, hogy kiket keresünk, úgyhogy tartsák nyitva a szemüket, ha élni akarnak!

– Látott már Jedit futni, uram? – kérdezte az egyik osztagparancsnok. – Szerintem már tíz kilométerre járnak innen!

Salvo a híradósához fordult, és ráparancsolt:

– Lépjen kapcsolatba a Gallanttal! Tájékoztassa a műveleti parancsnokságot, hogy rendkívüli helyzet állt elő. Mondja meg nekik, hogy kutaszdroidokra van szükségünk, annyira, amennyit csak elő tudnak keríteni.

– Uram! – szólalt meg ismét az előbbi osztagparancsnok. – Ha a szeparatisták nem hagynak fel az ellenállással, lesz dolgunk éppen elég! Hogyan akarja ezt megoldani? Most azért vagyunk itt, hogy elfoglaljuk a várost, vagy azért, hogy elkapjuk a Jediket?

A kérdés hallatán a társai felé közeledő Climber gúnyosan felhorkant:

– Ne zavarja össze a parancsnokot, bajtársam! Így is éppen elég bajunk van!

Salvo a felderítő felé perdült, megfenyegette, és haragosan ráförmedt:

– Még rosszabb lesz a helyzet, ha meglépnek előlünk! Shryne jól ismerte a várost.

– Erre... Most befordulunk... Itt jobbra... – Kurta vezényszavakkal irányította társait, miközben az Erőre támaszkodva a lehető legnagyobb sebességgel rohantak, hogy minél rövidebb idő alatt minél messzebbre távolodjanak újdonsült ellenségeiktől.

A város immár védtelenül állt a bombázással szemben. Az energiapajzsok eltűntek, a lézergátló aeroszolok eloszlottak. Két további csillagromboló lebegett az öböl felett, de a klónsereg egyelőre nem indította meg a végső rohamot. A legádázabb harcok továbbra is az űrkikötő környékén tomboltak. A köztársasági nehéztüzérség nem támadta magát a hatszögletű létesítményt, sem pedig a három, még álló hidat, mert ezeken keresztül akartak csapatokat és hadianyagot juttatni a városba. Shryne úgy számította, hogy miután a klónok elfoglalják az űrkikötőt, a szeparatisták valószínűleg felrobbantják a megmaradt hidakat is, hogy lassítsák az ostromlók előrenyomulását, így megszerezzék a város kiürítéséhez szükséges időt.

Miután a klónok új feladatot kaptak, az utcákon zajló összecsapások sokszor váratlan fordulatokat vettek. Többször is előfordult, hogy a klónszakaszok – a velük szemben álló zsoldosok legnagyobb elképedésére – egyszerűen beszüntették a harcot, és eltűntek a katonák szeme elől. A menekülő Jedik jól tudták, a klónok azért szakadnak el az ellenségtől, hogy bekapcsolódjanak az ellenük indított hajtóvadászatba.

Amikor Shryne úgy érezte, hogy nyertek némi haladékot, és egy kicsit kifújhatják magukat, bevezette a társait egy elhagyatott épületbe. Miután megálltak, előhúzta az adóvevőjét. Néhány pillanatig szótlanul állítgatta a készülék kapcsolóit, majd félhangosan megállapította:

– A klónok megváltoztatták a taktikai hullámhosszukat, nehogy lehallgassuk őket.

– Attól még a keresési módszereik nem változnak – vélekedett Chatak.

– Igen, valószínűleg ki tudjuk kerülni őket – helyeselt Shryne –, a legrosszabb esetben megkeresem az itteni ismerőseimet, akik segíthetnek nekünk abban, hogy eltűnjünk innen.

– Most végül is kinek az élete számít? – kérdezte panaszosan Starstone. – A miénk vagy a klónoké? Úgy értem, nem mi vagyunk azok, akik felneveltük és kiképeztük őket?

A két mester lopva összenézett, majd Shryne nyomatékosan kijelentette:

– Nem fogunk klónokat gyilkolni, ifjú padavan!

Starstone erősen ráharapott az alsó ajkára, aztán, hogy elterelje a figyelmet az iménti, faragatlan megjegyzéséről, felvetette:

– És vajon mi van Loorne mesterrel, meg a többiekkel? Shryne a rádiója hullámhosszát állítgatta, és a fejét csóválva válaszolt:

– Továbbra sem lehet elérni őket. Annyi bizonyos, hogy nem zavarja semmi az adást.

A mesterek ismét összenéztek, aztán mindketten kiterjesztették az érzékeiket. Az Erő segítségével kutatták a társaik nyomát, de egyetlen visszhang sem válaszolt a hívásukra.

Chatak hirtelen felhagyott a kereséssel, lehorgasztotta a fejét, és halkan megszólalt:

– Megölték őket...

Starstone levegő után kapott, és a szemét elöntötték a könnyek.

– Gondolj a tanításokra, ifjú padavan – emlékeztette gyorsan Chatak –, ők most már egyesültek az Erővel.

Vagyis halottak – tette hozzá gondolatban Shryne. A tanítvány felnézett rá.

– Miért fordultak ellenünk? – kérdezte fátyolos, mély megindultságról tanúskodó hangon.

– Salvo azt mondta, hogy a parancs egészen felülről jött – válaszolta Shryne.

– Akkor az csakis a főkancellár közvetlen környezetét jelentheti – következtetett Chatak.

– Ennek semmi értelme – mormolta Shryne. – A főkancellár Skywalker és Kenobi mestereknek köszönheti az életét.

– Akkor ez egy hatalmas tévedés lesz – találgatott Starstone. – Mi van, ha az Iparvállalati Szövetség feltörte a főparancsnokságunk kódját, és most hamis parancsokat küldözget a vezetőink nevében?

– Még ez lenne a legjobb eset – dörmögte komoran Shryne. – Ha az adóvevőink elég erősek lennének ahhoz, hogy kapcsolatba lépjünk a Templommal...

– De a Templomból így is elérhetnek minket – jelentette ki Starstone, és mintha némi remény is csengett volna a hangjában...

– A lehetőség fennáll – ismerte el Chatak.

– Lehet, hogy Passel Argente időközben megegyezett Palpatine főkancellárral, és mégsem kell elfoglalnunk ezt a bolygót – vetette fel Starstone.

Shryne éles pillantást vetett a lányra.

– Hány elmélettel állsz még elő? – förmedt rá jóval nyersebb hangon annál, mint eredetileg akarta.

– Bocsánat, mester.

– Légy türelemmel, ifjú tanítvány! – intette Chatak, a társánál jóval szelídebben.

Shryne visszasüllyesztette rádióját a köpenye mélyére, végigmérte a társait, és rájuk szólt:

– Mostantól mindenki elől ki kell térnünk! Nem bocsátkozhatunk harcba sem a zsoldosokkal, sem a droidokkal, sem pedig a klónokkal. A fénykard ütötte sebeket könnyű felismerni, márpedig nem hagyhatunk nyomokat magunk után.

A Jedik elhagyták az épületet és folytatták útjukat. Akármerre mentek, az utcákon és tereken valósággal hemzsegtek a menekülő koorivarik, a klónok és a két szembenálló fél különféle harci droidjai. Jószerével még egy kilométert sem tettek meg, amikor Shryne ismét megálljt parancsolt.

– Lassítanunk kell, mert lebukunk – zihálta. – Amúgy is nagyon feltűnőek vagyunk. Át kell öltöznünk, hogy beleolvadjunk a tömegbe.

Chatak kétkedve pillantott rá, és megkérdezte:

– Mit forgatsz a fejedben, Roan?

– Elkapunk néhány zsoldost, és elvesszük a köpenyeiket, meg a fejkendőiket – válaszolta Shryne, majd különös pillantást vetve társaira hozzátette: – Ha a klónok elárulhattak minket, mi is átállhatunk a másik oldalra.