HUSZONHÉT

 

 

Öreg Sarah már régen ágyba bújt, amikor Garth és az apja még mindig egymással szemben, a konyhában üldögéltek. A lámpás bizonytalan lángja mély barázdákat szántott Öreg Garth arcára. Mennyire megöregedett – gondolta Garth szomorúan elmélázva. – Hogy is nem vettem észre mostanáig? A szeme alatti sötét táskák, szélfútta bőrének pórusai, megereszkedett arcizmai most mind felfedték magukat Garth előtt. Mindez lassan történhetett, csak én nem vettem észre. Egy nap majd én is így fogok kinézni, és az én fiam fog ugyanígy rám meredni. Most a saját arcomba nézek

Az öreg megszólalt:

– A fájdalmad megrendít, fiam.

– Hogy, apám? – rezzent fel Garth a merengéséből.

– A fájdalmad... éreztem, hogy sugárzott belőled, amikor Devon érdekében szóltál az Imaházban. És most is érzem.

Garth maga elé idézte Vén Micah arcát, miután pofonvágta Devont.

– Én nem gyűlölöm Devont, apám.

– Ennek így kell lennie. Egész gyermekkorodban a barátod volt.

Garth tétovázott, majd fájdalmas hangpn azt mondta:

– Nem tudok részt venni a kövezésen.

Az apja olyan sokáig nézett rá az asztal túloldaláról, hogy Garth már kezdte azt hinni, alszik. Az öreg azonban felemelte a fejét, és szomorúan azt mondta:

– Gondolj a családod jó hírnevére, és a sajátodra!

– Nem tudok segédkezni a megölésében – mondta Garth. csökönyösen. – Kérlek, értsd ezt meg!

– Nincs még valami, amit mondanod kellene? Valami, amit tudnom, kell, amikor a hagyományainkra hivatkozva a védelmembe veszlek?

– Nem szeretem Rachelt, apám. Soha nem szerettem.

Az öreg megfontolta a kijelentést.

– Titeket egymásnak ígértek születésetekkor. A Teremtő gépezetének kijelentését elfogadták. A te akaratodnak nincs jelentősége.

– Kell, hogy legyen, apám.

– De miért? – Öreg Garth hangja elárulta, hogy gyötrődik. – Miért?

– Apám, Rachel Devont szereti. Ezt mindig is tudtam. És Devon meghalna Rachelért... és holnap reggel meg is fog halni. Hogyan álljak elébük, ha barátként nem segítek Rachelnek? – Nehezen mondta ki a szavakat, tudta, milyen fájdalmat okoz neki velük: – Ez vajon nem gonoszság, mondd, Apám? Kérlek. Tudnom kell.

Öreg Garth a körmét rágta.

– Megmondták nekünk. Olyanok mondták meg, akik tudták, hogyan maradhatunk életben a legkönnyebben. A Véneken keresztül, a Teremtő-gép segítségével. Olyanok, akik tudják, hogyan élhetjük le a legkényelmesebben nyomorult életünket. Hallgatnunk kell rájuk, Garth.

– Akkor összeházasodom Rachellel – mondta Garth. – És Devon meg fog halni a bánattól.

– Devon így is meg fog halni – mondta az apja. – Eretnekségért, meg a többi bűnéért.

– Apám, ellenem nem követett el semmit.

– Nem-e? Hát az nem bűn, hogy elvette az asszonyodat?

– Nem az én asszonyom... – kétségbeesetten rázta a fejét.

– Akkor is itt van a becsület kérdése.

– Nem az én becsületemé. Én továbbra is becsülöm Devont, mint a barátomat.

– Akkor a családod becsületére gondolj!

Garth határozottan nézett az apjára.

Az öreg lassan mondta:

– Van egy probléma, amivel a fiatalok gyakran szembekerülnek. Egyszer, mindenki számára eljön a pillanat; amikor rájön, hogy azt, amit szeretne megtenni, nem egyeztethető össze azzal, amit meg kell tennie.

– Én azt akarom tenni, ami helyes, Apám.

– Én is azt akarom, hogy helyesen cselekedj.

– És mindenképpen döntenem kell?

– Ha ez a Teremtő óhaja, akkor igen.

– De hogyan? – Garth ingerülten csapott az öklével az asztalra.

– Számít az? – mondta Öreg Garth. – Nem számít, hogyan békíted meg a lelkedet, Devon akkor is meg fog halni.

– Nekem igenis számít.

– Akkor légy óvatos. – mondta az apja. – Egyszer kihelyeztem egy menyétcsapdát. Hetekig semmi nem akadt bele, ezért elfeledkeztem róla. Egy reggel azonban mozgást észlelte a csapda felől, és láttam, hogy a hurok fent van. Felemeltem a tetejét, és egy vemhes nőstényt találtam benne. Mellette pedig egy szétmarcangolt hím maradványait. Együtt estek csapdába.

– És?

– Türelem. A lényeg az, hogy a kis csapdában mind a ketten nem fértek el; és elérkezett az idő, amikor egyiküket fel kellett áldozni, különben mindketten odavesznek. Tenéked is most éppen ez a problémád.

– Utálom ezt a történetet.

Apa és fia hosszasan nézték egymást, azután Öreg Garth elmosolyodott. A feszültség lassan oldódni kezdett, és Öreg Garth felállt, odament a fiához.

– Én is utálom – mondta. – Még nem találtam olyan alkalmat, hogy apropó nélkül elmondhassam. A fia vállára tette a kezét. – Tenéked kell döntened, én nem tehetem meg helyetted.

Garth felállt, és szembenézett az apjával.

– Talán beszélned kellene Devonnal – mondta Öreg Garth. – Az enyhítené a fájdalmát.

Megölelték egymást; e nehéz pillanatban is elmélyült egymás iránti szeretetük.

 

HUSZONNYOLC

 

 

Órákkal azután, hogy Vén Jubal hazaküldte az őröket, és bezárta a ketrecet, Vén Micah meglátogatta Devont. A fiú az ajtónál állva nézte, mint közeledik a lámpás fényköre. Amikor megpillantotta a közeledő arcát, csak annyit mondott:

– Te?

– Igen – mondta Micah az ajtó rácsain át a fiúra pillantva. – Én.

– Miért nem őriztek? Amióta Jubal elment; te vagy az első, akit látok.

– Aligha hiszem, hogy el tudnál szökni – mondta Micah nyugodt hangon. – Hogy miért nem őrzünk... nos nagyon régen volt, amikor Cypress Cornersben megköveztünk valakit. Kemény halál az. Az emberek nem mernek a közeledbe kerülni, amíg a kijelölt időpont el nem érkezik.

– Most miért nem úgy beszélsz, mint egy Vén? – kérdezte Devon.

– Mert most nem mint Vén jöttem ide. Én csak egy ember vagyok, aki eljött meglátogatni a rabot. Egy fáradt, és nagyon öreg ember.

Devon hitetlenkedve nézett Micah-ra. Ritkán hallott egy Vént így beszélni.

– Mit akarsz?

Micah hezitált.

– Semmit. Csak beszélgetni.

Egy ideig csak álltak a rács két oldalán. Micah megköszörülte a torkát.

– Rachel hol van? – kérdezte Devon.

– Otthon, úgy gondolom. A családjával.

– Nem esett bántódása?

– Ő Ifjú Garth felesége lesz. Rachelt nem fogja bántani senki.

– Nem akarom, hogy énmiattam bármi baj érje.

– A te emléked lassan feledésbe merül, Devon. A Teremtő türelmes és könyörületes. Ifjú Rachelnek minden lehetőség megadatik.

Devon tagjai reszkettek.

– Ez az éjszaka sosem ér véget.

– Ez csak az előtt tűnik így, aki nem gondolkodik el a saját sorsán.

– Ezt már hallottam, Vén Micah – mondta Devon fáradtan.

– Mégsem fogadtad meg. Akkor sem, amikor első ízben a hegyekbe küldtünk, akkor sem, amikor újra visszaküldtünk. Devon, te ostoba vagy. Rosszabb: javíthatatlan bolond.

– Hogyan vezekelhetnék? – mondta Devon. – Láttam, amit láttam. Megtettem, amit megtettem.

Micah nem válaszolt. A falu felett egy éjszakai madár rikoltozott.

– Minden, amit az Imaházban mondtam, igaz. Lehet, hogy eretnekség, de én átéltem. Jártam ezen a világon kívül, és visszatértem. Miért nem teszed félre elvakultságodat egy percre, és hiszel nekem?

A Vén sokáig tétovázott, mielőtt válaszolt.

– Nem hihetek neked.

Devon lassan felemelte a fejét, és a Vénre pillantott.

– Igen – mondta Micah.

– Akkor miért... – Devon széttárta a karját mintegy a ketrecre, a falura, egész Cypress Comersre utalva. – ...akkor minek van mindez?

– Kell erre válaszolnom? Hát hiába voltak ifjúkori leckéid, nem vontad le belőlük a nyilvánvaló következtetést?

– Ez nem nyilvánvaló – mondta Devon. – Semmi ok nincs arra, hogy az emberek ne tudják meg: az ő világuk csak egy a sok száz közül, és a világmindenség nagyobb, mint ez a fémkupola. Semmi ok nincs arra, hogy megtiltsd nekik, hogy kérdezzenek.

– Hagyd abba! Megint túlértékeled a valóságot.

Devon kérdőn pillantott rá.

– Ez a valóság. – Micah ujjával a föld felé bökött. – Lényegtelen, mi van ezen túl. Cypress Comers egy zárt egység.. Törődjenek mások azzal, hogy mi van a mi világunkon kívül. Nekünk ehhez a világhoz van közünk. A Teremtő törekvése a rend, az, hogy rendszert vigyen a káoszba. – Micah arckifejezése fájdalmat tükrözött. – Te látod, hogy ebben a kis világban milyen szánalmasan messzire sodródtunk az ideálistól. El tudod képzelni, milyen pusztítást okozna, ha ez a zárt világ egyszeriben kitágulna? Az emberek kiszabadulnának a rendből, és senki nem művelné a földet.

– Nem lesz szükség rá, hogy földet műveljenek – mondta Devon –, ha ezt a Bárkát, amin utazunk, eléri a végzete. Ez az egyszerű igazság.

Micah megrázta a fejét.

– Ha ennek a Bárkának, ahogyan te nevezed, meg van írva a végzete, akkor arról a Teremtő is tud. Azt mondod, több száz Cypres Comershez hasonló világ van. Akkor ebből az következik, hogy megszámlálhatatlan ember van még rajtunk kívül, akik meg tudják javítani a Bárkát. Végezzék el ők a munkát, mi maradunk itt.

– Csakhogy ők nem tudnak róla... – mondta Devon.

– Csak te? – vonta fel Micah a szemöldökét. – Csak te, Devon? Erre van egy szó... megalomániás.

Devon undorodva elfordult.

– Először arra gondoltam, talán túl szigorúak voltunk veled, fiú – emelte fel a hangját Micah. – Most már látom, hogy a büntetésed túlságosan is enyhe. Éppen olyan konok vagy, mint az apád.

– Az apám? – szólt közbe Devon.

– Öreg Devon – mondta Micah, és összeszorította az ajkait. – A szakadár, a boszorkánymester, a... – szinte köpködte a szavakat –, ...folyton kérdező.

Devon felállt és tiltón felemelte a kezét.

– Senki ne beszéljen így az apámról!

Micah szeme mintha megvillant volna a lámpás fényében.

– Senki nem tudta róla. Eljött hozzám, és az istentelen meséivel traktált, azt hitte, segíteni fogok neki; de én felismertem eretnekségét. A teremtő tisztánlátással is megáldott.

– Miről beszélsz?

– Boszorkányságról, kölyök. Öreg Devon őrült víziói ismeretlenek voltak mások előtt, mások lelkében, álmaiban tett utazásai…

– Álmok! – kiáltott Devon. – Tudott utazni álmában?

– Úgy ám – felelte Micah. – A pokolba, meg vissza. És én végül nem engedtem visszajönni. – A Vén közelebb lépett a rácshoz, onnan nézett Devon arcába. – Te is részt vettél azokon az utakon, de téged a Teremtő megkímélt. Gondoltam, oka volt rá, mert javítható vagy. De tévedtem; mindvégig magadon hordoztad apád stigmáit...

– A tűz. – A felismerés alakot öltött Devon agyában. – Te ölted meg őket! – A fémajtónak ugrott, és rázni kezdte. Az nem sokat engedett, Micah mindenesetre hátrált.

– Dehogy – mondta. – A Teremtő volt.

– Gyilkos.

Micah lehajolt, és felvette a lámpást.

– Az éjszaka visszalévő része igen rövid. Használd ki és vezekelj!

– Nem én.

– Akkor is itt hagylak, fiam. Merülj csak el saját gondolataidban. Reggel találkozunk Garth és Rachel társaságában.

– Rachellel nem – mondta Devon.

– Pedig ő fontos tagja a társaságnak, Devon. – Elfordulva még hozzátette: – Ő fogja rád vetni az első követ.