HUSZONNÉGY

Öreg Silas, a tanító még egyszer elolvasta a Vének parancsát, amit az imént kézbesítettek neki. Összehajtotta a papírt, majd még egyszer, és még egyszer, amíg olyan kemény nem lett, hogy már nem lehetett összehajtani. Azután kezeslábasának mellzsebébe rejtette.

Az iskola kapujához ment. Éppen szünet volt; tizennégy nebulója az iskola körüli kertben tevékenykedett. Ástak, veteményeztek, öntöztek. Minden gyerek a számára kijelölt parcellát művelte meg. Az itt termelt zöldségek gyakran szebbek voltak, mint amiket odakint, a földeken termeltek meg.

Büszke lehetek rájuk – gondolta Silas, de most félretette a büszkeségét. Silas jó tanítónak tartotta magát.

– Reuben! – kiáltotta. – Leah! Hiram! – Elkiáltotta a többiek nevét is. – Gyertek ide.

A gyerekek engedelmesen köréje gyűltek, és türelmesen várták, hogy megmondja, mit akar. Silas valamennyi tanítványa fiatalabb volt tizenhárom ciklusnál.

Ifjú Hiram, a legfiatalabbak egyike valamit súgott a szomszédjának. A mögötte álló, tizenegy éves Leah a bordái közé vágott. Silas úgy tett, mintha nem vette volna észre.

Amikor mindannyian elnyugodtak, Ifjú Reuben, a rangidős, azt mondta:

– Igen, Silas Mester?

– Ma nem oldunk meg több feladatot – mondta Silas. A fiatalabbak leplezetlenül elvigyorodtak. – Már csak pár óra van a délutánból. És a Vének igen különleges feladattal bíztak meg minket.

Erre suttogás támadt Ifjú Reuben szólalt meg:

– Miféle feladattal, uram?

Silas érezte a zsebében az összehajtogatott papírt; meglehetősen nyomta a mellét.

– Köveket kell gyűjtenünk.

– Köveket, uram?

Tétovázott, de végül úgy döntött, nem ad magyarázatot a kérdésre. Ha olyan jó tanító volna, mint amilyennek tartja magát, most nem kérdezősködnének.

– Igen. Annyit, amennyit csak lehet.

– Mekkorákat; uram?

Mekkora is alkalmas a célra?

– Ne legyen kisebb fél kilósnál, és ne legyen nagyobb három kilósnál.

– És mennyit, uram? .

– Amennyit csak találtok.

– Valami különleges célra kell, uram?

– Nem... bármire. Csak úgy.

Otthagyta őket, mire azok meghunyászkodva szétszéledtek. Nem, nem meghunyászkodva, gondolta. A gyerekek csendben voltak, és megfelelő komolysággal végezték a munkát. Silas megfordult, és bement az iskola épületébe. Az nem volt több egy csűrnél, amiben fémpadok sorakoztak a padlóhoz csavarozva az egyetlen tábla előtt. A táblán precíz krétavonásokkal a szorzótábla díszelgett. A falakon nem volt semmilyen díszítés. .

– Uram? – Ifjú Reuben volt az első visszatérő. – Hová tegyem?

– A lépcsőhöz – felelte Silas. – Onnan majd elszállítják.

– Ez itt csillog, uram.

Silas rá sem nézett, úgy válaszolt.

– Pirit. Bolondok aranya.

A gyerekek egész délután hordták a köveket, mint a hangyák a tápláléknak valót. Estefelé Vén Jubal jelent meg az iskola előtt.

– Silas Mester?

– Vén Jubal – pillantott fel a tanító az iskola félhomályából. A gyerekek a köpcös Vén nyomában beözönlöttek az épületbe. – Már sötét van, uram – mondta Ifjú Reuben. – Elég lesz a kő?

Jubal elmosolyodott

– Jól csináltátok. Szép nagy rakást hordtatok össze. – Azután a tanító felé fordult: – Silas Mester, megtisztelnél minket az Imaházban? A tárgyalás rögtön elkezdődik.