PROLÓGUS

Amíg a hegyekben tartózkodott, az álom egyre gyakrabban tért vissza. Az utóbbi napokban már félve feküdt le az alacsony fenyők alá, és nem merte behunyni a szemét. Nem egyszerűen arról van szó, hogy rémálmok gyötörték; Devon attól nem félt, amit a képzeletében látott. Sokkal inkább fantáziájának dezorientáltsága, idegensége zavarta. Gyermekkorának végtelenül ismétlődő lázálmait juttatta eszébe, amikor beteg volt, és majdnem meghalt. Amikor a lázrohamok végeztével anyja a homlokára helyezte a hidegvizes borogatást, akkor jelentkeztek ehhez hasonló, zavart képzelgések, akkor, a láz utóhatásaként torzult el ennyire a valóság.

Most is valami hasonló ment végbe benne. Az álom valószerűsége reggelre megfakult, Devon mégis fel tudta idézni magában minden jellegzetességét, és még annál is precízebben egyes motívumait. Fiatal volt, ezért elgondolkozott azon, amit az éjszaka folyamán látott. Leült a dombtetőn, oly közel a naphoz, amennyire csak lehetséges, és karját a térde köré fonta...

A következőket álmodta:

Szürke. Síkság terül szét a bizonytalan horizontokig. Szürke. Ez a Cypress Corners színe; Devon életének színe. Feketévé mélyül – ez a buja föld színe, az asszonyok komor öltözékének a férfiak durva kezeslábasának, a Vének széles karimájú kalapjának a színe.

A fekete a szürkén át fehérbe vált; örvénylik-kavarog, mint őszi reggelen a falu körüli tavak felett a köd.

Sebesség, mozgásérzés; gyorsabb, mint ahogyan Devon vágtázni tud apja legjobb lovával. És ha Ifjú Devon az Öreg Devon lovát ülné meg álmában, az volna csak különös gondolat! Mert Devon szállt, a fák a falu a tavak és mezők felett siklott a levegőben, át a dombokon, az ég felé.

Előtte derengett, kékes-szürke végtelensége oly szilárdnak tűnt, mint a fémtáblák amikből apjával elletőhelyet kerítettek el a csűr hátulsó fertályában. Az ég Devon arca felé rohant, mire védekezésül az arca elé kapta a kezét. De az ég szétfoszlott, amint hozzáért: úgy hatolt át rajta, mint kés a vajon.

Azután az éjszaka, amely feketébb volt, mint Cypress Corners felett újhold éjjelén szokott lenni. És az éjszakával szemben a fények fenségesen ragyogtak; határozottak erőteljesek nem mint a dombok felett éjszakánként pislákoló halvány csillagfények.

Rendszerint ekkor szokott Devon felriadni és néhány szót motyogni. Egyszer, amikor fejét éppen Rachel ölében nyugtatta, az meghallotta őt.

Amikor felébredt, annyira zavarban volt, hogy percekig nem is ismerte meg. Amíg az értelem vissza nem költözött a tekintetébe, Rachel a haját simogatta, mintha kisgyereket dajkálna. Nem akart neki beszélni az álmairól.

Máskor Devon egyedül ébredt, olyankor csak a puha fű dédelgette, meg a kéregből, ágakból készült fekhely melege.

Nagyon gyakran folytatódott az álom...

Összerezzent, nyugtalanul forgolódott, az émelygés a gyomrába mart. A feketeség, a fények, és azután... még valami. Devon még sosem látott ilyen hatalmasat. Semmi nem lehet ilyen hatalmas. Még a dombok és a Cypress Corners körüli földek is eltörpülnek mellette. Alakzatok vonalak, különféle struktúrák vonultak el Devon szeme előtt oly távlatokban, amilyet Devon szeme még sosem fogott át. Értetlenül meredt rá. A mozgás folytatódott, és a valami – akármi is volt az – lassan elúszott a távolba, mígnem ugyanolyan apró nem lett, mint a feketeségben ragyogó fénypontok

Azután Devon érezte, hogy nincs már mit megérinteni, nincs semmi, amin meg tudna állni. Semmi a világon.

Felébredt.