HÉT

A vaskovács Öreg William műhelye, egy nyitott fészer, a falu végén állt. Öreg William ezekben a napokban már ritkán emelte fel a kalapácsát; ízületeiben a fájdalom egyre jobban kínozta. A munka javát most már ifjú inasára hagyta. Öreg William jól megtanította a fiút; ritkán érkezett reklamáció az ifjú kovács munkájára.

Devon a fiatal szilfák rejtekében várakozott. Amíg Garth visszatérésére várt, Cypress Corners napi nyüzsgése zajlott körülötte. A fasor túlfeléről hangokat hallott; az emberek tértek vissza a munkájukhoz.

– Devon sosem volt valami okos kölyök.

– Hát én nem szeretnék Micah számkivetettje lenni, az biztos.

Helyeslő morgás hallatszott.

– Hát nem is tudom.... ezért a Rachelért érdemes megküzdeni.

– Csitt, Aram még meghallja.

– Devon csak azért jött vissza, hogy megbolygassa a víz felszínét.

– Akárhogy is, Rachel nevét ne szennyezd be.

Valaki erőltetetten nevetett.

– Hát azt tudom, hogy én bizony...

A hangok eltávolodtak. Devon leheveredett, fejét egy gyökérre hajtotta.

Néhány perc múltán Garth is megérkezett a kovácsműhelyhez. Devon tovább várt, figyelte, miként készülődik a kovácsinas a munkához. A gyermekkori barátságnak nyilván már vége; Garth arcán komor kifejezés ült. Tett vett a műhely körül, és ingerülten belerúgott egy szöges kosárba, amikor az nem akart félreállni az útjából. Garth felcsavarta a kohó gázégőjét. Fogóval lópatkókat dobott a narancs színű lángokba.

Ha csak szeretné Rachelt – gondolta, de nyomban el is hessegette az ötletet. – Nem, ilyesmit még csak kívánni sem akarok. Rádöbbent, mennyire önző. Lám, egy újabb bűn. A tűzhelyen a lópatkók lassan cseresznyepirossá váltak.

Ez a családi tűzhely parazsának színe – gondolta Devon. Most, évek múltán egyre gyakrabban gondol arra, milyen kegyetlenül bánnak a gyerekek árván maradt társaikkal. Talán ugyanattól a sorstól félnek és félelmüket a rémület forrása ellen fordítják

Hatan kerítették be Devont a Mértékletességnek nevezett tó melletti tisztáson. Akkor még nem élt meg tíz ciklust sem, és óvatosan pillantott egyik idősebb fiúról a másikra.

– Mit akartok? – kérdezte.

Ifjú Goodman gúnyosan nevetett.

– Csak a ruhádat, Devon.

Devon elcsodálkozott. Esau, a kancsal kölyök azt mondta:

– A Vének elrendelték, hogy takarítsuk ki Silas Gazda iskoláját, és kell a ruhád rongynak.

– Nem értem – mondta Devon. – Miért...

Goodman figyelmeztetés nélkül az arcába vágott. Bár megdöbbent, gondolkodás nélkül visszaadta, és torkon vágta Goodmant. A többiek bíztatták Esaut, hogy szálljon be a verekedésbe.

– Te fattyú! – kiáltotta Esau biztos távolból. – Pucéron az asszonyok közé kergetünk.

Devon Goodmannal tusakodott. Az idősebb fiú az arcába lihegett. Megismételte Esau kiáltását:

– Fattyú!

A fiúk nagyobbak voltak nála, és idősebbek, így könnyen legyűrték. Négyen a földre szorították a kezénél, lábánál fogva. Goodman és Esau távolabbról nézte a kiterített alakot. Goodman még mindig lihegett, beszélni is alig tudott.

– Könyörögj... – mondta fuldokolva –, ...apátlan...

Esau durván kicsatolta a derékszíját, és lehúzta a nadrágját. Devon kapálózott, de a fiúk szorosan tartották.

– Te vagy a fattyú – mondta. Esau felemelte a lábát, rúgni készült.

Azután elterült e földön.

– Garth! – kiáltotta Esau. Garth már tíz éves korában igen bátor volt. Korához képest termetes fiú volt, és úgy csapott szét a fiúk között, ahogy a kasza tarolja le a búzát. Azok gyorsan felálltak, és Esauval együtt elfutottak.

Szövetségesek nélkül Goodmannek nem volt kedve tovább verekedni. Tétován Devon felé lépett, de azután jobbnak látta, ha szótlanul eltávozik a helyszínről. Garth felsegítette Devofit. .

– Köszönöm neked – mondta Devon –, de miért tetted? Ez nem a te harcod volt.

– Hatan voltak – felelte Garth. – Ez nem tisztességes. – Zavartnak látszott.

Devon megtapogatta az orrát, hogy nem vérzik-e.

– Fattyúnak neveztek. – Ellenséges pillantást vetett Garthra. – Nekem volt apám és anyám.

– Igen – mondta Garth. – Tudom. Kedveltem őket.

A két fiú szótlanul sétált végig a Mértékletesség tavának partján. Azután Garth azt mondta:

– A prédikátorokhoz készültem. – Devon nem válaszolt. – Elkísérsz?

Aznap délután lettek.barátok.

És most mi a helyzet? – kérdézte Devon magában. Felállt, és a fészer felé indult.

Garth háttal a bejáratnak éppen megfordította a patkót a kovácstűzben. Kivette, alaposan megvizsgálta, majd az üllőre helyezte. Másik kezével a háromkilós vaskalapácsért nyúlt. Devon megállt az árnyékban és hallgatta a kalapács csengését az üllőn, és nézte az ütések nyomán szerte szóródó szikrákat. Megigézte az erőteljes, határozott ütések ritmusa; biztonság sugárzott belőle.

Klang!

Devon belépett a műhelybe. Csizmájának sarka hangos koppanására Garth felpillantott.

Klang!

A ritmus egy pillanatra megtört. Garth megfordult. Azután a kalapács megint leírta súlyos ívét.

Klang!

– Garth.

Klang! Nem jött válasz.

– Sajnálom – mondta Devon. – De meg kellett tennem.

Klang! Garth zavartan felpillantott. De nem szólt, csak még hevesebben csapott a vasra a kalapácsával.

Devon megkerülte az üllőt, hogy Garth ne tudja elfordítani a tekintetét.

– Próbálj megérteni. Nem úgy van, ahogyan a Vének állítják. Ha te szeretnéd Rachelt, vagy ha Rachel szeretne téged, akkor nem szólnék.

Klang!      .

– Garth...

Garth abbahagyta a kalapálást. Egyik kezében az izzó patkót, a másikban a kalapácsot tartva állt. Devon egy percig azt hitte, valamelyiket, vagy mindkettőt hozzávágja. De Garth csak megfordult, és beledobta a patkót a vizesvödörbe. A felcsapó gőzfelhőn át Devonra pillantott.

– Meghallgatnál végre...? – kérdezte Devon.

Garth félbeszakította. A fal felé fordulva azt mondta.

– Megaláztál a társaim előtt. A családom, de különösen az apám, elveszítette a tekintélyét. Csúnyán elbántál velem.

Kinyújtotta a kezét, és az asztalról felvett egy vasból készült nyílpuskát. A fény felé tartotta, kereste a hibáját. Gyakorlott lövész volt, így jól ismerté a fegyvereket is.

– Garth, mi egész életünkben ismertük egymást. És barátok voltunk.

A kovácstűzbe tartotta a számszeríj egyik szárát, és hevíteni kezdte.

– Kérlek, nem tudnál megérteni?

Garth a fal felé fordulva mondta:

– Inkább beszélnék a barátomnak, mint ennek a falnak.

– Én itt vagyok.

– Bárcsak itt volna valaki, aki, hallja, mit mondok – folytatta Garth kérlelhetetlenül. – Mert azt mondom, hogy a múlt lezárult, és amit a Vének határoztak, az most van. Nekem sem tetszik ez az egész, de én öreg Garth fia vagyok, és nem fogom hagyni, hogy apám miattam veszítse el a tekintélyét. Azt fogom tenni, amit mondtam.

– Azt tudod, hogy Vén Micah mit tette velem? – kérdezte Devon.

Garth továbbra is hol a falat, hol az íjat nézte.

– Meg fogok halni.

A kovács döbbenten pillantott Devonra.

– Nem... még Vén Micah sem lehet ennyire kegyetlen.

– "Mostantól fogva e gyülekezet egyetlen tagja sem szólhat hozzá, nem emelheti rá a tekintetét" – idézte Devon.

– Meg fog enyhülni...

– Te is nagyon jól tudod, Garth. Vén Micah örökre a hegyekbe száműzött. Nem élhetem le úgy az életemet, hogy nyulakra vadászok, és a földeket fosztogatom. Ezt az ítélet a halálomat jelenti.

– Nem hiszem el. ..

– Hidd csak el – mondta Devon.

Garth arcvonásai megkeményedtek.

– Úgy fogok cselekedni, ahogy mondtam – jelentette ki.

Devon még egy percig állt, és Garthra nézett; azután igen szomorúan megfordult, és elindult. Az ajtóban megállt. Garth néhány ütést mért az íjra.

– Megértettem, Garth. És sajnálom. Bárcsak ne rólad volna szó.

Elindult, és a háta mögül még hallotta a vödör vízbe mártott ij sziszegését.