TIZENHAT

 

 

Devon először azt hitte, lány, de azután látta, hogy a felnőtt női test minden jegye megtalálható rajta. A nő testhezálló ruhát viselt, ami egy fokkal világosabb volt, mint a bőre. A keze, az arca, a lába rézszínű volt – nem arany, ahogyan Devon először gondolta. A miniatűr női alak enyhe terpeszbe, csípőre tett kézzel állt, és Devonra nézett.

– Ki vagy? – kérdezte Devon.

– Nem valaki vagyok – hangzott a válasz –, sokkal inkább valami. – A hangja mélyebb volt, és hangosabb, mint azt Devon a méretéből várta.

– Na jó. Akkor mi vagy?

– Ennek a holokockának a komputer által generált narrátora.

– Komputer?

– Kommunikáltál már a projektorral?

– Igen. .

– Akkor már használtál komputert.

– És mi az a holokocka? – kérdezte Devon.

– A holografikus kocka elnevezés összevonása. Ez egy projektált három dimenziós mozgó képmás.

– Ó…

A narrátor kissé változtatott a pózán.

– Ez a negyvenhármas számú "Alapvető Történelmi Információk" című kocka. Folytathatom?

– Igen, persze.

– Jól van. Ez a rész a Föld nevű bolygó történetével foglalkozik, a negyvenkettes kocka folytatásaként. – Kis szünet után folytatta: – Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a Földre váró halálos fenyegetés teljesen eltörli a föld színéről az emberi fajt, 2265-ben útnak indítottak egy bárkát, amelyben a Föld populációjának egy részét a mélyűrbe küldték, hogy egy, a saját rendszerükön kívüli bolygón telepedhessenek

Devon félbeszakította:

– Ismeretlen szavakat hallottam. Föld... bolygó... Mi az a mélyűr?

A holo-narrátor enyhén türelmetlennek látszott.

– Az otthonára vonatkozó geofizikai és asztrológiai adatokat megtalálja az egytől hatig számozott holokockákban. Fel kívánja frissíteni ismereteit, mielőtt folytatom?

– Igen, ha lehet – felelte Devon.

– Megvárom. – A narrátor mellett egy, a méretéhez arányos nagyságú fotel materializálódott. Miközben Devon visszament a polchoz, a nő leült, és keresztbe tette a lábait. Amíg kiválasztotta a kockákat, a nő előrehajolt, és kezét a térdére kulcsolta. Miközben visszaült a helyére, a nő lóbálni kezdte a lábát.

– Kivehetem a történelmi kockát? – kérdezte Devon.

– Nincs rá szükség. Csak illessze a földrajzi kockát a negyvenhármas mellé.

Úgy tett. Az ülő nő eltűnt.

Az arany köd ismét megjelent, és fej nagyságú gömbbé formálódott. Ez nem fej volt, mint a projekció esetében. Sokkal inkább egy tökéletesen gömbölyű kék gömb, amin itt-ott fehér foltok látszottak.

– Ez itt – mondta egy semleges kontralto hang –, a Föld bolygó.

Devon sikeresen visszafogta magát, és nem tett fel mindjárt vagy öt kérdést.

A hang folytatta:

– Hét különféle elmélet létezik az univerzum, azon belül a Sol csillagnap-rendszer kialakulására.. .

Amíg a narrátor beszélt, a készülék feletti hologram folyton átalakult.

– Kérdéseit bármikor felteheti.

A készülék felett most egy tökéletesen fekete gömb lebegett.

– A lüktető világegyetem koncepciója...

Devon először csak ámult, és elbűvölten figyelt. Azután kérdéseket kezdett feltenni, meghatározásokat kért, részletesebb magyarázatokat követelt, és számára használhatóbb támpontokat keresett. Az előadás sokáig tartott, Devon még az időérzékét is elveszítette, mialatt az univerzumok kialakulását, a csillagok és a bolygók születésének folyamatát figyelte.

Órákkal később már reszkető kézzel, zaklatott lélekkel emelte ki a készülékből az utolsó földrajzi kockát. A készülék fölött megrezzent a levegő, és ismét előbukkant a fiatal nő. Felállt a fotelből, és lepillantott Devonra.

– Most már tájékozott a Föld bolygó és a mélyűr koncepcióját illetően?

Devon elgondolkodva felelte:

– Mi egyfajta hajón utazunk; a világűrben haladunk. Valamennyien egy hatalmas világról, egy bolygóról, a Földről jöttünk.

– Hívjam az orvosszekciót? – mondta narrátor. – Jól érzi magát?

Devon lassan, harsányan nevetni kezdett. A narrátor elnézőn köhintett. Devon addig nevetett, míg az arca könnybe nem borult. Végül azt mondta.

– Jól vagyok! Nagyon, nagyon is jól vagyok! Kérlek, folytasd: Mondj el mindent. Mindent tudni akarok!

A narrátor habozni látszott. Azután folytatta:

– Mint említettem, a Földet olyan kataklizma fenyegette, amit elkerülhetetlennek tartottak...

– Miféle katasztrófa volt az?

– Vastator.

– Ez így kevés.

– A részleteket megtalálja – mondta a narrátor némi türelmetlenséggel a hangjában –, a negyvenkettes kockában.

Devon a polchoz ment, de a negyvenkettes kocka helye üres volt. Visszament a projektorhoz. A holo-narrátor megint a fotelben ült, ezúttal a lábával dobogott a semmin.

– A kocka nincs a helyén.

– Nincs jelzésünk róla, hogy a kockát kikölcsönözték volna.

– Nos, mindenestre hiányzik. Mi az a vastator?

– Nem vagyok beprogramozva az előző kockák szinoptizálására. Óhajtja, hogy folytassam?

Nem volt kedve vitatkozni, különösen nem egy miniatűr projekcióval, ezért azt mondta:

– Igen, kérlek, folytasd.

– A közelgő katasztrófa, megosztotta a föld lakosságát. – A nő alakja elhalványult, és mozgkép került a helyére.

Devon nézte a lázadásokról, fosztogatásokról, tüzekről, utcai harcokról készült felvételeket. Az emberek mintha megőrültek volna, egymást gyilkolták, randalíroztak, fosztogattak, öngyilkosságot követtek el.

– Sokan megőrültek, mert nem akarták elfogadni az elkerülhetetlent. De egy számottevő, többnyire tudósokból, művészekből, filozófusokból, mérnökökből, és humanitáriusokból álló kisebbség elhatározta, hogy az emberiséget nem hagyja kipusztulni, és egy tekintélyes részét átmenekíti egy másik bolygóra.

A kép megváltozott, Devon most egy tanácskozó testületet látott, férfiakat és nőket. Beszélgettek, tervezgettek, diagramokat nézegettek, és fáradt, aggodalmas pillantásokat vetettek egymásra.

– Olyanok, mint az istenek – mondta Devon.

– Ez annál azért valamivel egyszerűbb felállás – mondta narrátor. – A tervet minden nemzet és minden korosztály helyeselte. Már említettem a földönkívüli letelepedés programját. Ennek érdekében végül megépítették a Bárkát. Az emberiség nekivágott a háromszáz évig tartó útnak...

– Év?

– A Sol ciklusa.

– Ó. Ciklus.

– Az 1969-es első holdraszállás óta az ember jócskán terjeszkedett, de a Marson és a Vénuszon, a két legközelebbi, emberi településre alkalmas bolygón létesített telepek kevésnek bizonyultak.

Devon nézte a pókszerű járműveket, amint lassan leereszkednek a kráterekkel szabdalt bolygókra. Látott idegennek tűnő, mégis ismerős kupolákat is. Néhány kép a földrajzi kockában is látható voltak: A bolygók sora, a végtelen hideg birodalma, a fortyogó láva birodalma; egyik bolygónak tizenkét holdja is volt, a másiknak egy sem.

– Az emberek többsége nem akart a földinél mostohább körülményeket biztosító Marsra, vagy Vénuszra költözni. Mindazonáltal a vastator a Marsot, és a Vénuszt is fenyegette. A Sol-rendszerben nem volt helye többé az emberiségnek. – A narrátor rövid szünet után folytatta: Ezért aztán egy maroknyi ember nekilátott az emberiség történetében a legnagyobb szabású terv megvalósításának.

– A Bárka építésének... – mondta Devon.

– Igen. A Föld és a Hold között elkezdték építeni a Bárkát.

A folyamat Devon szeme előtt is lejátszódott. A miniatűr Földről sorra szálltak fel az űrhajók, hozták az apró alkatrészeket, szerkezeti elemeket. A Bárka lassan alakot öltött.

– Az ezerhatszáz kilométer összhosszúságú rendszer valójában egy organikus egységet alkot. Az egymástól elkülönített, Önálló környezeti egységeket, más néven bioszférákat alagútrendszer köti Össze, amelyben az energia- a kommunikációs- és létfenntartó rendszer is helyet foglal.

– Meg a vetőcsövek.

A narrátor bólintott.

– Igen így hívták a csőfolyosókat. – Kettejük között a Bárka már majdnem készen volt. – A Bárka egy fürt gyümölcsre hasonlít. A négyszázötven bioszféra-kupola a Föld különféle vidékeiről származó önálló ökológiai egységeket tartalmaz, valamennyit eredeti etnikai és kulturális állapotában. Mintákat vettünk, a Közép-Afrikai Neotechokrata Köztársaságból ugyanúgy, mint az Észak-Amerikai, technikailag visszafejlődött Cypress Cornersből.

– Cypress Corners – mondta Devon. – Én is onnan jöttem.

A narrátor rideg pillantást vetett rá.

– Pontosabban mondva az ön őseit vették fel a bárkára.

Devon nézte a hihetetlen méretű migrációt, miközben a narrátor katalogizálta a kitelepülőket.

A fejlett országok telepesei, úgymint Anglia, Pacifica, Maracott és Japán.

Egy teljesen primitív törzs a Mato Grossóból magával vitte saját esőerdőjének egy darabját.

Grönland népessége.

Malawi, Dánia, Srí Lanka, Líbia, Quebec, Alsó-Kunda, Írország, Katalónia, és a Föld többi népeinek küldöttei.

És különféle, különlegesnek számító csoportok, úgymint totalikraták, katolikusok, neo-biológiánusok, vissza-a-természethez szektások, zsidók.

A teljes San Francisco nevű város.

Devon szeme előtt minden fajta ember exodusa lejátszódott: feketék, vörösek, fehérek, sárgák, magasak, alacsonyak, szegények, gazdagok. A komphajók egymás után szállították őket a Bárkához, ahogy a számukra kijelölt bioszféra képes volt fogadni őket.

– Amennyire a lehetőségek megengedték, mindegyik embercsoport magával vihette az öregeit. Akár eredményes lesz a kísérlet, akár nem, a tudósok át akarták menteni a törékeny kultúrákat is.

Az én világomat is – gondolta Devon. Nézte, amint az eredeti Cypress Comers Vénei a komphajóba terelik gyülekezetüket. Világomat? Szomorúan elmosolyodott.

– Miután a tervezett három millió ember a fedélzetre került, évszázadokon át kellett gondoskodni az ellátásukról, amíg a legközelebbi csillag, az Alpha Centauri bolygórendszeréhez érnek. A Bárka elindult.

A Bárkáról mutatott közelképen nem igen lehetett látni, hogy mozgásban van-e. A perspektíva kitágult, így már látszott, amint a hatalmas konstrukció lassan elhúz a Hold mellett, és elifidul külső bolygók felé.

– Kísérő képeinken az idő és tér arányokat természetesen eltorzítottuk.

Devon elámult.

– Hogyan képes egy ekkora tárgy megmozdulni?.

– Az energiát Irányított Termonukleráis Rektorokból, röviden ITR-ekből nyertük. Az ITR-ek biztosították a szükséges hőt is. Részletes információkat a huszonkettes fizikai kockában talál.

A Bárka elhaladt a Plutó pályája mellett, és nekivágott a csillagoknak.

A narrátor folytatta:

– Az egyes csoportokat elkülönítették a személyzettől, mégpedig abban a reményben, hogy így mindegyik a saját útján fejlődhet, tovább ápolhatja a hagyományait, úgy, hogy semmiféle hierarchia, de még a technikusok tevékenysége sem zavarja meg őket. A legénység a külső kupolákban helyezkedett el, az etnikai bioszférák a belsőkben.

A csillagok közt száguldó Bárka képe hirtelen eltűnt. A rézbőrű narrátor ismét előkerült.

– A Bárka már száz évé volt úton, amikor probléma adódott... baleset történt... ez a baleset... – A nő elhallgatott, és összevonta a szemöldökét. – Bocsásson meg. – Az arca elkomorult. – Volt egy... a balesetben elpusztult...

– Mi a baj? – kiáltotta Devon.

– ...baleset..: volt...

Devon valósággal ordított:

– Nem értem.

– ... halottak... ott.

A holo-narrátor hangja és alakja kezdett szétfoszlani. Egyik karját még Devon felé nyújtotta. A fiú látta összeszorított ajkát. Azután hirtelen pulzálni kezdett, majd végképp eltűnt. Csak az arany köd maradt; csillogva kavargott a levegőben. Egy perc múlva az is eltűnt.

Devon izgatottan felállt

– Egy baleset... miféle baleset? Mondd meg! Gyere vissza, kérlek, gyere vissza!

Odalépett a készülékhez, és megrángatta a negyvenhármas számú kockát a mélyedésben, de nem történt semmi. Azután megkocogtatta a mutatóujjával, végül az öklével püfölte. Semmi; a kocka nem reagált.

Devon visszarohant a polchoz, és végig nézte az alapvető történelmi információkat tartalmazó kockák sorát. Arra számított, hogy eltévesztette a számolást; végignézte még egyszer.

Nem volt negyvennégyes számú kocka.