EGY

Húsz kilométerre a fejük felett a hatszögletű nap egy fazettával lejjebb ugrott a napnyugta felé vezető útján. Kora ősz volt, de ez nem jelentett semmit a fenyő számára, mély menedéket adott a párnak. Csendben ültek, és nézték a völgyben elterülő falut. Halk fuvallat zizzent. Egy toboz hullott koppanva a tűlevél-szőnyegre.

– Mit mondasz majd a szüleidnek? – kérdezte Devon hirtelen.

Rachel a fiú vállára hajtotta a fejét, nem nézett rá.

– Nem hazudok nekik, Devon. Azt mondtam, hozok fonalat Cowley Gazdától, és hozok is.

– Történetesen.

– Igen, kivételesen. – Most feléje fordult, és ezúttal el is mosolyodott: Devon szürke szeme, sötét haja, karcsú, izmos teste, mind örömmel töltötte el.

– Még sosem hazudtál a szüleidnek?

– Nem – felelte a lány, és arcáról lehervadt a mosoly.

– És emiatt sem fogsz hazudni? – mondatta ki valami a kérdést a fiúval.

– Nem – nézett rá Rachel komolyan. – Majd imádkozom a Teremtőhöz, hogy sose tegyék fel a helyes kérdést.

– Elmondod nekik?

– Elmondom, és akaratuk, meg a Vének utasítása ellenére is újra el fogok jönni hozzád.

A csend ismét közéjük telepedett, nyugalmát még kellemesebbé tette az összetaposott tűlevelek illata. Tovább bámulták az ágak függönye mögött lapuló falut. A tanyaházakat teljesen körbevették a lankás dombok. Rachel és Devon elég magasan voltak ahhoz, hogy áttekinthessék egész Cypress Cornerst. A völgyben nagy összevisszaságban váltották egymást a tanyák, a tavak, a földek és az erdők. A falu maga alig pár kilométernyire volt. Cypress Corners külsőre ugyanolyan, mint a világ többi települése: néhány üzlet bújik meg a házak sorában, melyek négy, tökéletesen egyenes, sugárirányú utca mentén helyezkednek el. Azokon túl már csak a dombok vannak, azok felett pedig az ég.

A város közepén a házak félkör alakban vették körbe az Imaházat. A házak plasztikból és fémből készültek. Egyedül az Imaház készült csak fából. Komor templom volt, egyszerű, szögletes épület, a környék névadó fájából, ciprusból faragott deszkákból készült. Az Imaházat ezen felül egy ciprusfákból álló gyűrű különítette el a falu többi részétől. Mint minden más a településen, a fák is szabályos rendben sorakoztak.

A nap még egy fazettát haladt lefelé a horizonton.

– Hamarosan mennem kell – mondta Rachel. – Túl sokáig voltam itt. – Karját szárnyszerűen széttárva derékig érő haja mögé nyúlt, hogy megigazítsa a fürtjeit.

Devon lefogta a kezét. Arcát belétemette az édes illatú, tiszta hajzuhatagba. Devon szavai fájdalmat sugároztak, de a lány megértette.

Bárcsak így maradhatnánk mindörökre.

.– Igen – mondta Rachel, és kibontakozott az ölelésből. – Csakhogy nem lehet.

Devon mondani akart valamit.

– Anyám nyugtalan lesz Cowley Gazda fonala miatt – mondta Rachel. Gyakorlott, gyors mozdulattal kemény kontyba csavarta a haját. Kezét leeresztve a lábánál heverő kosár felé bólintott. – Cowley Gazda kevesebb sajttal is beéri, mint azt anyám hinné. A kenyeret magam sütöttem. És van egy kevés ribiszke is. Nem akarom, hogy éhezz, Devon.

Devon elfordult, és a völgy felé pillantott. Majd hirtelen dühösen visszafordult.

– Bírom a koplalást. Nem az ennivalóért teszem. Miattad.

Rachel arca elpirult.

– Kérlek, ne beszélj így. Nem szabad…

– Nem-e? – Devon odahajolt hozzá, hogy megcsókolja, de a lány elfordította a fejét, így a fiú ajka csak az arcát súrolta. – Hagyd ezt – mondta Devon. A lány ezúttal nem húzódott el. Devon megérintette mozdulatlan ajkait; hűvös, tartózkodó csók volt. – Rachel...

Rachel alig egy centiméterre elhúzta az ajkát, szürke szemét ráemelte.

– A csók nem jó dolog, Devon. Ugyanolyan rossz, mint négy nappal ezelőtt volt.

– Négy nappal ezelőtt – ismételte Devon és ezúttal ő pirult el. – Rachel, sajnálom. Nem akartalak megbántani.

Egy percig mozdulatlanul nézte, az arcvonásai láthatóan megkeményedtek.

A szeme... gondolta Devon. A szeme a szüleié. A szeme a Véneké.

Azután a felnőttes vonás eltűnt, és Rachel megint tizenhét éves lett, vagy talán még annál is fiatalabb. Lassan megrázta a fejét, a szeme sarkában könnycsepp csillogott. Ölelésüket a kétségbeesés hatotta át, még magányukat is felülmúlta.

– Mennem kell! – mondta Rachel. – Muszáj.

– Nem engedlek – mondta Devon akaratosan, mint egy gyerek. Gyengéden lefektette maga mellé a fenyőtű szőnyegre.      .

– Devon, ne! – Mégis hagyta magát megcsókolni újra,. és harmadszor és negyedszer is. Teste akarata ellenére, lassan elernyedt.

A késő délutáni fuvallat végigsuhant a domboldalban, meglengette a bokrok ágait. Az éjszaka hűvöse kezdett rátelepedni a tájra. Rachel megborzongott, és ettől megrémült.

Durva szövésű fekete ruháján át is érezte Devon kezének érintését. Érezte a fiú testének melegét. Zavartan elhúzódott tőle. A fiú kezét a vállán tartva utána fordult.

– Szeretlek – mondta Devon.

Rachel beharapta az ajkát, de nem szólt.

– Szeretsz?

– Nem szerethetlek – mondta Rachel határozottan. Elvette a fiú kezét a válláról. Amikor felállt, mégis tétovázott.

– De, szerethetsz.

Rachel szótlanul állt. Reszketni kezdett, és szorosabbra fogta a vállkendőjét.

– Nem.

Devon a földön fekve nézte.

– Akkor hát menj. Siess a szüleidhez. Igyekezz, mert elkésel, és nem tudsz segíteni nekik felkészülni a vacsorára, meg a világvégére. .

– Ne haragudj – mondta Rachel.

– Nem haragszom. Egyáltalán nem – felelte Devon, és a völgy felé fordult.

Rachel lehajolt, és megérintette a haját.

– Sajnálom.

– Mikor jössz el újra?

– Nem tudom. ,

– Holnap?

– Nem, nem holnap.

– Holnap éjjel?

– Nem tudok. A közös áhítat...

– És azután?

– Úgy kéne kiszöknöm – mondta Rachel. – Az nem jó dolog.

– Mondd azt, hogy külön áhítatot akarsz tartani az erdőben.

– Ami igaz is – mondta Rachel, és elmosolyodott.

– Nehéz az élet az erdőben – mondta Devon. – A kenyér és a sajt is hamar elfogy.

– Majd hozok megint.

– Holnap éjjel?

– Majd még meggondolom – mondta Rachel. Kivette a kosarából a sápadt sajtot, meg a kenyeret, és Devon felé nyújtotta.

Devon felállt, és elvette az ételt. Azután előrehajolt, és gyengéden megcsókolta: Rachel ezúttal egy cseppet sem tiltakozott. Ledobta a kosarat a földre, és hevesen átölelte Devont.

A falu felől harangszó hallatszott.

– Vecsernyére harangoznak – suttogta Rachel. – Mindjárt lemegy a nap.

Felkapta a kosarát, és elindult egy őzcsapáson.

– Holnap éjjel – mondta Devon.

A lány tétovázott, de nem szólt semmit. Leereszkedett a domboldalon, és nekivágott a Cypress Comersbe vezető útnak.