HAT

A déli mise már elkezdődött, amikor Devon és Jubal elhaladva a fehérlő lucernás mellett a falu határába ért. Egyedül baktattak a poros úton Cypress Comers főterére. Amint az Imaházat körülölelő fák gyűrűjéhez értek, megszólalt Jubal.

– Várj!

Mindketten megálltak.

Devon halk nevetést hallott az út túloldalán álló, repkénnyel befuttatott fémpavilon felől, amit hagyományosan "kommunikációs bódé"-nak neveztek. Jubal halkan arrafelé lopakodott, Devon pedig követte.

– Aha! – mondta a Vén. Devon Jubal válla fölött leste, hogy mi lehet ott. Egy nyolcéves forma fiú volt. Ugyanúgy öltözött, mint a nembéli vének; durva, házi szövésű fehér inget viselt, és fekete kezeslábast, aminek a pántja, mint a kertésznadrágé, a vállán átvetve volt megkötve. Mezítláb volt, és egy fémrúddal egy fakereket pörgetett.

– Ifjú Jacob! – mondta Jubal.

A fiú maflán nézett rá.

– Nem tudod, milyen óra van?

Ifjú Jacob elgondolkodott.

– De igen, uram. Ezerkétszáz óra van, uram.

– Már majdnem ezerháromszáz óra – javította ki Jubal. – A mise második órája, kölyök. Már régen imádkoznod kellene. Ez nem a henyélés, és az idétlen nevetgélés ideje.

– Bocsánatot kérek, uram – mondta a fiú. Bűnbánó pillantással nézett végig az úton. Amikor leszegte a fejét, Devon úgy vélte, Ifjú Jacob rákacsintott. Vén Jubal kelletlen morgással nyugtázta a bocsánatkérést.

– Láss neki, fiam, lódulj az Imahelyre, és tisztulj meg a bűnös gondolatoktól, máskülönben a Vének szigorú büntetést rónak ki rád.

Ifjú Jacob még mindig leszegett fejjel eldobta a fakereket, meg a fémbotot, és a fák gyűrűjén át nekivágott az Imaházba vezető lépcsőnek.

Jubal nézte a fiút, és a fejét csóválta a hanyagsága miatt.

– Sosem fogom megérteni azokat, akiket nem hat át elég korán az áhítat – mondta, és zavarában megfeledkezett a Vénekre jellemző mesterkélt, hivatalos beszédmodorról. – Ettől olyan... pontatlan lesz minden.

– Maga is volt egykor fiatal – mondta Devon.

– Nem hiszem. – Jubal arcát sötét ráncok barázdálták. Felkísérte Devont a falépcsőn. A ciprusfa ajtó mögül hangokat hallottak.

– Csitt – mondta Jubal – Vén Micah prédikál…

Devon felismerte a hangot; a szavak oly kemények és ridegék, mint a csillámpala, amit a hegyekben találni.

– Száz kilométer távolságban vannak Cypress Corners határai – mondta Vén Micah hangja. – Száz kilométer minden irányba; ennyi földet kaptunk a Teremtőtől. Ennyit művelünk meg, ennyin boldogulunk. Megszállhat benneteket a bűnös gondolat, hogy nagyobb földön jobban élhetnénk az életünket, amit a Teremtő szolgálatának szentelhetünk, mint ezen a százszor száz kilométeren. És ha ilyen gondolat, vagy ilyen szándék fészkeli be magát a fejetekbe, az is eszetekbe juthat, hogy gondolataitok, tetteitek révén embertársaitok fölé emelkedhettek…

Jubal csendre intette, és a deszkából ácsolt ajtón át bevezette Devont az Imaházba. Ami a templom belsejét illeti, tágassága és egyszerűsége csak egy csűrével vetekedhetett. Középen az üres hajó, két oldalt a kemény fémpadokban a fekete ruhás gyülekezet. Néhány fej feléjük fordult, amikor beléptek. Vén Micah hangja korbácsütésként figyelmeztette őket.

– ...és azokat a Vének Tanácsának megvetése kíséri. Akad, köztetek netán, ki így gondolkodik?

Az Imaház végében volt egy apró emelvény. Azon állt egy fémpulpitus, mögötte Vén Micah. Mögötte a falon egy fényezett fémkereszt; a Vének szemében a Hit szimbóluma.

Jubal Devont az első padsorhoz vezette. Az egész templomban halk suttogás moraja futott végig. Micah kihúzta magát a pulpituson, előrehajolt, és tekintetét Devonra szegezve megismételte:

– Akad köztetek netán, ki így, gondolkodik?

Mindenfelől gyors kiáltások hallatszottak. Hangosak, de tiszteletteljesek.

– Nincs!

– Nincsen, Vén Micah!

– Nincs, nincs!

Mint egy engedelmes csorda a vályú előtt – gondolta Devon. Majdnem felnevetett. A résnyi ablakokon beszűrődő fényben Micah szeme izzani látszott.

– És te mit mondasz, Devon? Netán a te alázatod is elvásott már, ahogyan a ruha, vagy a cipő is elkopik? Te is táplálsz titkolt gondolatokat a Vének ellen?

Devon tudta, hogy most mérhetetlen alázatot várnak tőle, mégsem erőltette meg magát.

– Nem, Vén Micah, de volna hozzád egy kérdésem.

Micah halványan elmosolyodott, de nem jókedvében.

– Szavaid bajba sodorhatnak, Devon. Tiszteletlenül szólsz egy Vénhez. Hiába voltál a hegyen, nem tisztultál meg!

Az egészben az a lényeg, hogy ez éppen a hegyen jutott az eszébe. Határozottan, és halkan azt mondta:

– Ha a hegyen Rachel iránti szerelmemből kellett kigyógyulnom, akkor ahhoz száz odafent eltöltött éve sem volna elegendő.

Micah Devonról a gyülekezetre emelte a tekintetét. Amazok engedelmesen felmordultak, és kiáltozni kezdtek:

– Istentelen!

– Visszabeszél!

– El kell űzni!

Micah elégedetten elmosolyodott. Nyilván tetszett neki a reagálás. Felemelte a kezét, hogy csendre intse a gyülekezetet. Azután Devonra pillantott.

– Ez a gondolat vezérli a magatartásodat is, Devon. A te szüleid régen meghaltak. Te a legalacsonyabb sorban vagy, a te lehetőségeid szűkek, a te modorod fanyar, mint a korán leszedett gyümölcs. A te genetikai vonalad alacsonyrendű. Tenéked Cypress Cornersben a Vének a gyámjaid. Ifjú Rachel...

Pillantását elfordította Devonról, jobbra nézett. Devon is arrafelé fordította a fejét. Rachel ült a második sor egyik padjában. Mellette a húga, két oldalt Aram és Öreg Rachel. Rachel a kezét összekulcsolva, lehajtott fejjel ült, és nem mozdult:

Micah rikoltozva folytatta:

– ...Ifjú Rachel a születésekor elígértetett Ifjú Garthnak...

Garth a szülei között foglalt helyet a Rachel családja mögötti padban. Egyidős volt Devonnal, csak fél fejjel magasabb. Testes, keménykötésű fiú volt, bőrét a földeken cserzette a nap. Izmai a vaskovács üllője mellett keményedtek, ahol inasként tanult. Devon és Garth emberemlékezet óta jó barátok voltak. Devon most Garthra pillantott, aki elkapta a tekintetét.

– …a Teremtő gépezete rendelte így! – dörrent Micah hangja. – Netán kétségbe vonjátok a Teremtő döntését?

Devon Garthról Rachelre pillantott, majd vissza Micah-ra. Dühösen azt mondta:

– Én igen! Én megkérdem, miért fémből van az ég, amikor a föld nem abból van? Én megkérdem, hová tűnik a hulladék, amikor a gödörbe vetjük? Én megkérdem, miért kell Rachelnek olyasvalakihez feleségül mennie, akit nem szeret?

Micah megint a gyülekezetre emelte a tekintetét. Azok megint engedelmes csordaként kiáltozták, hogy "Istenkáromlás!", meg hogy "Szégyen!". És megint Micah kezének intésére hallgattak el.

– Amikor első ízben jelentél meg a Vének előtt istenkáromlásod miatt – mondta a Vén –, szenvedésed jószándékunkkal találkozott. A hegyekbe engedtünk távozni, hogy ott megtisztulhass. De te vádakkal, és gonoszsággal telve tértél vissza a misére. Jól figyelj rám, hálátlan gyermek.

Micah mutatóujjával a pulpitusra koppintott.

– Több figyelmet kéne szentelned a Teremtő gépezetének – Halk moraj hallatszott. A pulpitusból kiemelkedett a kinti, repkénnyel befuttatott fémpavilon miniatűr mása. A Vén megérintette a Teremtő gépezetének tetején elhelyezett gombok egyikét. Egy apró nyílás támadt a gépezeten. Micah a rácsozott nyílásba beszélt:

– Válaszolj a hangomra. Ismét az Ifjú Rachel és az Ifjú Garth házasságáról kérdezlek. Van-e valamilyen genetikai akadálya annak, hogy ők ketten összeházasodjanak? Válaszolj.

. A gépezet zörögni, csattogni kezdett, mintha a belsejében apró állatok mogyorót zörgetnének. Egy perc múltán megszólalt egy hang.

– A génállomány összetétele alapján az eredeti párosítás tartandó fent. Új faktor kódolva; Devon nem megfelelő. Az egyensúly fenntartandó. A válasssssz... – A Teremtő hangja eltorzult, elhalkult, és lelassult. Micah feszülten figyelte a gépezetet. – A válasz: nem.

Micah győzelmes mosollyal megnyomott egy gombot a gépezeten, mire az lassan visszasüllyedt a pulpitusba. A Vén arcán a vonások megkeményedtek.

– Nos, gonosz gyermek, a Teremtő színe előtt, a gyülekezet előtt hallottad a Teremtő szavát; elutasíttattál. Most már engedelmeskedsz? És e két ifjú iránt tanúsított jószándékkal csatlakozol a közösséghez?

Devon nem szólt, csak Micah-ra meredt, meg a Teremtő-gép süllyedő konzoljára. Kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang.

– Engedelmeskedsz? – mondta még egyszer Micah.

Devon Rachel felé fordult.

Pillantásuk találkozott; Rachel lesütötte a szemét.

Devon most Garth felé fordult.

A kovácsinas nem nézett rá.

– Engedelmeskedsz? csattant ismét Micah. hangja, és ezúttal pörölyként sújtott a fiúra.

Devon megint szóra nyitotta a száját, de még mindig nem tudott megszólalni. Ökölbe szorította a kezét, és kirohant az Imaházból. A gyülekezeten suttogás futott végig, de Micah felemelt ujja lecsitította őket.

– A fiú velejéig romlott. Mostantól fogva e gyülekezet egyetlen tagja sem szólhat hozzá, nem emelheti rá a tekintetét. A Teremtő kegyelméből Devon a számunkra ezentúl a gonoszság, a rosszindulat és a baj megtestesítője. Tűnjék el szemünk elől. És most térjetek vissza a munkátokhoz…

A gyülekezet felállt, és a hátsó fal kör alakú díszítménye felé fordult. Hithűsége jeléül mindenki a szívére helyezte összeillesztett hüvelyk és mutatóujját. Még Garth is. Még Rachel is.