TIZENKILENC

Az ejtőcsövek, a panoráma kupola, az adatban napfénytelen világa teljesen összezavarta Devont. A teste hamis érzetekkel traktálta. Meg volt győződve róla, hogy hajnalban ér a felszínre.

Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor az írisz kinyílt, és ő tökéletes sötétben találta magát. Kíváncsi lett, hány nappal és éjszaka múlt el azóta, hogy elment. Ez a sötét oly sűrű volt, hogy abból tudta: a hold már lebukott.

Az írisz sziszegve összezárult, és a kapcsolópanelre is ráborult a védőburok. Devon tüsszentett, amikor a köd kezdett leszállni. Kimászott a bokor alól, és elindult. Olykor megállt, és kiszabadította magát egy-egy tövis fogságából. Végül kiért a tisztásra; felállt, és az erdő felé indult.

Bizonytalan volt, nem tudta, mi legyen a következő lépés. Könnyű volt eltervezni, hogy mi a teendő – vissza kell térnie Cypress Cornersbe, el kell magyaráznia az embereknek a világ valódi természetére, és össze kell szednie azokat, akikre számíthat a Bárka megmentésében. Csak az volt a nagy kérdés, hogyan lásson neki? Mit is mondott a Projekció? Tudnia kell, hogy akiket figyelmeztetni akar, nem lesznek hálásak az információért. De ha nem is segítenek neki, vajon nem is fognak az útjába állni? Kötve hiszem – gondolta magában. Ki állna mellém? Rachel? Garth? Öreg Esther? Elmosolyodott a gondolatra, hogy Esther Nagyi részt vesz a Bárka megmentésében.

De a világ vége réme vajon nem elég ahhoz, hogy legyűrjék önteltségüket?

Kezdjük az elején. Devon megállt a földek szélén, és a csillagokra bámult.

Nézzétek... Nyilvánvaló, hogy egy bizonyos program szerint hunyorognak Valamilyen gépezet vetíti oda őket. Nem olyanok mint a valódi csillagok amik egyenletesen világítanak Fogva tartanak és a valóság gyatra utánzataival kábítanak el minket... A gondolatai szárnyalni kezdtek. Ha a hajót sikerül megmenteni, tiétek lehet az összes igazi csillag.

Legelébb is megkeresi Rachelt. Becslése szerint a rózsabokor úgy három kilométerre lehetett Arám házától. A szeme könnyedén hozzászokott az éjszaka sötétjéhez. Devon átvágott a földeken, és csak egyszer lépett bele a vízelvezető csatornába.

Ahogy számította, Aram farmháza teljesen sötét volt. A család már régen nyugovóra tért. Devon a ház felé indult és Kutya csaholva rohant elébe.

– Csitt, Kutya. Nem bántalak. – Devon lekuporodott, és hagyta, hogy Kutya felismerje. A kistermetű collie körbeszaglászta, majd a farkát csóválva a nyakába ugrott.

– Sajnálom – mondta neki –, de nem hoztam ennivalót. – Azzal gyengéden megvakargatta Kutya füle tövét. Az állat élvezettel hempergett a földön, és Devon szabad kezét nyalogatta.

– Most pedig maradj csendben – mondta Devon. – Meg látogatom kis gazdádat.

Kutya Devon előtt ugrálva a házig kísérte a fiút.

Amint belépett a kapun, egy pillanatra megállt, hogy kigondolja a következő lépést. Felmarkolt néhány kavicsot, és a kezeslábasa zsebébe dugta. Felmászott a ház sarkánál álló almafára. Kutya szűkölve-vinnyogva ugrálta körbe a fa törzsét. Nyilván azt hitte, játék az egész.

– Csitt! – suttogta Devon. Kutya zavartan leült a hátsó lábára, és figyelt.

A fa egyik erősebb ága éppen a padlásszoba ablaka felé nyúlt. A vékonyabb ágakba kapaszkodva kimászott a végére. Már csak egy méternyire volt az ablaktól, amikor az ág vészesen recsegni kezdett. Egyik kézzel egyensúlyozott, a másikkal kivett néhány kavicsot a zsebéből. Az ablak felé hajította őket, de az első kavics elakadt a levelekben. A másik végre az ablaktáblán koppant. De nem érkezett válasz odabentről. Kilenc kavicsba került, mire felfigyeltek rá.

Végre az ablaktábla megcsikordult a zsanérján, és Rachel arca jelent meg az ablakban. Álmosan nézett ki a sötétbe, de mert nem látta Devont, kezdte becsukni az ablakot.

– Rachel... – szólt Devon a kelleténél hangosabban.

– Van ott valaki? Ki az? – hangzott az álmos kérdés.

– Én vagyok, Rachel.

– Devon?

– Sok mondanivalóm van.

– Csitt!

Devon lehalkította a hangját.

– Olyan csodákat láttam, hogy el sem hiszed. De visszajöttem, hogy téged elvigyelek.

– Devon, Micah kijelentette, hogy te a káosz ügynöke vagy. Amióta elmentél, a férfiak minden nap rád vadásznak. A teremtő-gép megint ellened beszélt.

– Tudom... tudom... – mondta Devon fáradtan. – Mindannyian a Vének kénye-kedve szerint élünk. De ők rosszak Rachel. Olyan rosszak, hogy el sem hinnéd.

– A Teremtő-gép kimondta rád a halálos ítéletet...

– Rachel, hallgass rám. Odakint járta, ezen a száz négyzetkilométernyi kis világon kívül. Minden álmom, minden csoda igaznak bizonyult. Láttam a csillagokat, meg a fekete űrt, és láttam, milyen hatalmas ez a Bárka, amin utazunk.

– Megrémítesz, Devon – mondta Rachel. – Talán igazuk volt, és te tényleg a sátán gyermeke vagy.

– Te elhiszed ezt?

– Én nem bánom, ha az vagy – felelte a lány tétován.

– Akkor hallgass rám – mondta. Mindenáron beszélni akart. El akart mondani mindent a holo-projektorról, meg arról, amit a narrátor mondott neki, mindent ki akart adni magából. – Figyelj, a Vének, a szüleid, mindenki... mind vakok. Csak azt látják, amit látni akarnak. Addig, amíg megmondják nekik, hogy mit tegyenek, és amíg van elegendő termés, mással nem akarnak törődni. De kis emberek ők, és a végzet vár rájuk, mert a hitetlenséget imádják.

– Devon, Ruth...

– Nem! Figyelj, ez fontos! Még minálunk is fontosabb. – Mély lélegzetet vett. – A Teremtő egy kovács lehetett, aki olyan bárkát készített, ami nem rozsdál meg soha. A Teremtő egy környezetvédő lehetett, aki a világ különféle tájait burokba zárta, és megóvta a pusztulástól.

– Nem tudom, hogy ezek a szavak mit jelentenek – mondta Rachel.

– A Teremtő egy filantróp lehetett, aki tudta, hogy el fog pusztulni a világgal együtt, de előbb megalkotta ezt a vasbárkát, amivel a világűr tengerén utazunk. De baleset történt, Rachel. Egy borzalmas baleset, amelyben meghalt mindenki, aki a bárkát iránytani tudja. Nem a Vének, hanem a legénység, olyan férfiak és nők, mint mi.... és a baleset visszavetett bennünket a barbarizmusba, és évszázadok alatt olyanokká lettünk, amilyenek vagyunk... itt sokkal többről van szó, mint puszta életben maradástól.

– Hallgass, kérlek! Devon. Te összezavarsz engem – szakította félbe Rachel.

– Sajnálom – mondta Devon – nem állt szándékomban...

– Nem erről van szó. Nem az zavar, amit összeálmodtál a hegyekben. A Vénekről van szó...

– Rachel...

– ...még a Teremtő gépezetéről. Azt akarod, hogy végrehajtsák a halálos ítéletet? Vagy azt, hogy Vén Micah meghallja, miket beszélsz itt össze? Devon, ez a sok furcsa álom, amit elmondtál...

– Ezek nem álmok – mondta Devon. – Ezek valóságos dolgok, és ezek elől nem kell menekülni.

– Félek tőled.

– Én magunktól félek. Vén Micah, vagy bárki elveheti az én életemet, de akkor az övé sem tart öt ciklusnál tovább. És senkié, még... – elharapta a szót, még nem merte kimondani.

Rachel kihajolt az ablakon, és kinyújtotta a kezét. Devon egy kézzel kapaszkodott, a másikkal feléje nyúlt. Kezük félúton találkozott, megérintették egymást. Devon élvezte a lány kezének melegét..

– Bárcsak tudnék segíteni neked – mondta a lány.

– Van rá mód – felelte a fiú. – Mégpedig most.

A lány csendben várt.

– A száműzetésem alatt... a hegyen, ahol találkoztunk... arrafelé is kerestek?

Rachel bólintott.

– Két nappal ezelőtt. Holnap az északi hegyeket kutatják át.

– Akkor visszamegyek arra a hegyre. Ki kell találnom, mit tegyek. Hozol nekem ennivalót?

– Hát persze – mondta, és elengedte a kezét. – De várj egy percet. – Azzal eltűnt az ablak mögötti sötétben.

Devon megpróbálta megbecsülni, mennyi ideig várt rá. Hatvanig számolt el. Ötször egymás után. Hatszor. Már látni vélte a hajnal eső sugarait. De reménykedett, hogy csak képzelődik.

– Devon?

Visszafordult az ablak felé.

– Elkapod, ha kidobom?

– Megpróbálom. – Erősebben markolta az ágat. – Nehéz?

– Nem. – Azzal. enyhe ívben feléje hajította a csomagot. Devon könnyedén elkapta.

– Mi ez?      .

– Kenyér, sajt, néhány alma, amit arról a fáról szedtem, amin állsz, és néhány szelét füstölt hús. És van itt még valami. – Azzal kidobott még valamit. Puha volt, és zsineggel kötötték össze. – Ez egy takaró. Az őszi éjszakák már nagyon hűvösek.

– A szüleid nem veszik észre?

Rachel halkan nevetett.

– Maradt még bőven sajt is, kenyér is, alma is. A takarót meg télire tartogattuk.

– Köszönöm – mondta Devon.

– Majd viszek még – mondta a lány. – Lehet, hogy már holnap, vecsernye után.

– Szeretnélek megcsókolni.

– Én is. Szeretlek, Devon.

Halkan becsukta az ablakot.

Amint elérte Aram birtokának határát, Kutyát úgy kellett visszakergetnie. De az állat csak azután fordult vissza, hogy egy szelet sajtot dobott neki. Devon majd csak akkor eszik, ha felért a hegyekbe.