TIZENNYOLC

A halott nő ott várt rá a kék-fényben a memóriabank terminálja, és a panoráma-kupola közti folyosón. Ki tudja, hány ciklus óta fekszik ott háborítatlanul. Mindenesetre mostantól fogva nem marad változatlan. Devon elhaladva mellette megint az arcára pillantott, azután gyorsan elfordította a tekintetét. Már nem volt olyan gyönyörűséges; mint előző alkalommal. Arcvonásai kezdtek szétesni.

Miért? – kérdezte magában. Gravitáció meg mindig nem volt ebben a szekcióban, ám levegő bejuthatott ide, ahol mindig is vákuum volt. Ez lehet az oka. Devon felidézte magában egy korábbi emlékét: anyja hosszú órákat töltött azzal, hogy zöldséget és gyümölcsöt tartósítson télire. A barackbefőtt egy éjszaka felrobbant, és összefröcskölte a kamra falát. Az illata édes volt, súlyos és émelyítő, egészen elszédült tőle.

Hirtelen úgy vélte, érzi a bomló tetem szagát – de elhessegette a gondolatot, helyette inkább megpróbálta felidézni a nő arcát úgy, ahogy először látta.

Átúszott a vízbuborékokon. Azok megint szétspricceltek, majd újra összeálltak.

A legénységhez tartozott? Itt rekedhetett a balesetkor?

– Hagyd ezt abba – szólt magára, és hangja valószerűtlenül hangosan csendült a sisakban.

Volt szeretője? Férje? ... aki ugyanabban a pillanatban halt meg, és sem őróla, sem önmagáról nem tudott?

– Nem akarok erről gondolkodni. – Megint hangosan beszélt, mintha egy láthatatlan társsal beszélgetne. Márpedig volt társa. A halott asszony a nyomában maradt, lépésről lépésre követte a folyosón. Devon széteső arcába meredt.

Mindnyájan olyanok leszünk, mint te. Alig öt cikluson belül.

Nem – válaszolt önmagának. – Ennél jobb lesz. Tisztább! A hamvak méltányosabbak a bomló húsnál.

Szája kísérteties vigyorba torzult.

– Volt szeretőd? – kérdezte Devon hangosan.

Nem kapott választ.

Rachel.

Devon halvány derengést vélt látni a folyosó végében. A zsilip ajtó. nyitója volt.

Rachel, akarlak téged.